Bemutatkoznak a Győri Egyházmegye újmisései

Benkó Attila

„Ez az én testem, mely értetek adatik.” (Lk 22,19b)

Egy ortodox teológus szerint az ember első és alapvető definíciója az, hogy ő a pap. Vagyis papnak lenni egy mélyebb belátás számára a világ legtermészetesebb dolga. Valóban, az ember a világ papjául teremtetett, hogy a szeretet és imádás áldozatában vigye a világot Isten elé, s hogy a világba árassza az isteni szeretetet. Ádám azonban a hálaadás helyett az egész világot mindenestül a sötétségbe vezette, s az ember számára lassan természetessé vált, hogy nem eucharisztikus életet él, hanem csupán a vallás kategóriáiban gondol Istenre. Az Ige megtestesülésével Jézus Krisztusban, az új és örök szövetségben a világ és az ember helyreállítása kezdődött. Benne ragyogott fel az ember papi mivolta. Ádámnak nem sikerült a világ papjává lennie, s emiatt a világ sem válhatott az isteni jelenlét és szeretet szentségévé. Jézus az Eucharisztiában testét, vérét, lelkét és istenségét adja nekünk, hogy benne, az egyetlen igazi főpapban pappá lehessünk.

Bár Jézus mint az igazság és szeretet vértanúja hal meg, szavai – „ez az én testem, mely értetek adatik” – jól mutatják, hogy erőszakos halála önként vállalt áldozat. Sőt, Júdás árulása, a főpap vaksága, Pilátus jellemtelensége csak színfalak. Ami a mélyben történik, az nem más, mint Isten önátadása – ezt jelzi a szenvedő szerkezet is: „adatik”. Valójában az Atya az, aki odaadta egyszülött Fiát a világ életéért.

„Ez az én testem, mely értetek adatik.” – Krisztus egész életét és lényét az odaadottság jellemzi. Egész egzisztenciája Eucharisztia volt – hálaadás az Atyának, s ebből a hálából fakadt önfeláldozása is. Ő a világ életéért adatott kenyér.

Számomra a papság válasz arra a mérhetetlen szeretetre, amellyel Krisztus szerett engem annyira, hogy feláldozta magát értem. Hiábavaló az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása és a rengeteg program – mindez nem sokat ér, ha én nem vagyok Krisztusé. Szent Terézzel vallom: Istennek nincs szüksége műveinkre, egyedül ránk van szüksége, szeretetünkre. Ugyanakkor a legjelentéktelenebb cselekedetünkben is kedvét találja, ha azt iránta való szeretetből tesszük. Istennek tetsző áldozattá válik életünk, ha hálával fogadunk mindent az ő kezéből. Papnak lenni azt jelenti számomra: Krisztussá, áldozattá lenni a világ életéért.

Brezina Balázs

„Te vagy Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem!” (Zsolt 31,2)

Brezina Balázsnak hívnak, 1987. október 4-én születtem Kapuváron. Általános iskolába Fertőszentmiklósra jártam, majd Sopronban folytattam anulmányaimat a Handler Nándor Szakképző Iskolában, ahol szobafestő-mázoló és tapétázóként vizsgáztam. Ezek után a Porpáczy Aladár Általános Művelődési Központban érettségiztem Fertődön, emellett kertész szakmát is szereztem. 2008-ban adtam be jelentkezésemet főpásztoromnak, aki felvett a Győri Hittudományi Főiskolára és az idei évben áldozópappá szentel.

Amikor az élet nehéz, amikor keményen meg kell küzdeni a mindennapi akadályokkal, akkor mindnyájunk legnagyobb kísértése, hogy elmeneküljünk a valóságtól, elmeneküljünk a mindennapi gondok megoldása elől. A napi gondok az ember életében bölcs megoldásokra várnak. Már tudom azt, hogy az ember, ha bölcs döntést akar hozni, ahhoz egymaga kevés, kérnie kell Isten segítségét.

Ami örök célunkat illeti, ahhoz Isten kegyelme is kell, mert a megváltásra szoruló ember önmagától nem tud megváltott lenni, csak Isten segítségével. De bátran mondhatom, megkaptuk Isten segítségét: az örök adományt, a szeretetet. A szeretetet néha megbéníthatja a sokféle félelem: a hatalomtól, a rossz természettől való félelem, vagy ellenkezőleg, a mások ragaszkodásától, bizalmasságától való félelem. A szentek arra tanítanak minket, hogy ilyenkor Istenbe vetett bizalomra kell hangolni a szívünket, és akkor másokat is tudunk szeretni.

Én ezt a nagy szeretetet attól kaptam, akiben végtelenül remélek, és bízom abban, hogy az ő népe előtt soha nem hagyja, hogy megszégyenüljek. Tudom, aki elolvassa a jelmondatomat, abban felmerülhet a kérdés, hogy mire gondolok, amikor Istent arra kérem: ne hagyja, hogy szégyent érjek. Én akkor szégyenkezem, ha nem tudom teljesíteni azt, amire Isten hívott, ha nem tudok az ő megbízható szolgája lenni, és nem tudok életemmel, szavaimmal és tetteimmel példát mutatni. Ő az életem reménye, én pedig rábízom magam végtelen kegyelmére és szeretetére, így tudom azt, hogy amikor az ő nevében cselekszem a lelkek épülésére és javára, nem hagyja, hogy szégyent érjek.

Kérem a mindenható Istent, hogy a szeretet egész életem folyamán kísérjen végig gondolataimban, szavaimban és tetteimben, hogy ezáltal is érezzék az emberek, hogy ő választott ki, ő hívott meg a papi szolgálatra minden hibámmal, gyengeségemmel együtt. Hiszem azt, hogy Isten segítségével és végtelen kegyelmével tudok így élni, neki szolgálni, és majd minden nap elmondhatom a zsoltáros szavaival jelmondatomat, amely elkísér egész életemen át: „Te vagy Uram én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem!” Ehhez kérem Isten végtelen kegyelmét és a kedves hívek imádságait.

Kovács Gergő Vilmos

„Az Istent szeretőknek minden javukra válik.” (Róm 8,28)

Ez a papszentelési jelmondatomul választott szentírási idézet már a hivatásom érlelődésének idején is nagyon közel került hozzám. Akkortájt volt a Szombathelyi Egyházmegyében a Brenner János-emlékév, és én történetesen Szombathelyen végeztem főiskolai tanulmányaimat, így sokszor találkoztam ezzel az idézettel. Megragadott az, hogy egy egyszerű, fiatal pap, Brenner János, mindent feltett Istenre. Sorsa emberi szemmel nézve több mint tragikus, mégis azt kell látni a hit szemével, hogy az Isten tervének elfogadása az ő javát, üdvösségét szolgálta.

Úgy érzem, hogy ez a szentírási idézet egy olyan tapasztalatot fogalmaz meg számomra, amit már eddig is oly sokszor megéltem, és papi életemben is meg szeretnék élni. A szakaszban a hangsúly az Istent szeretőkön van! Amikor szóba kerül a papság, vagy az, hogy milyen papnak kellene lenni, akkor a leggyakrabban jellemzően különféle emberi képességekre, készségekre gondolunk, amelyekről úgy véljük, hogy elengedhetetlen egy pap számára. Szinte mindenkiben, aki a szentelés előtt áll, felmerül a kérdés: képes leszek-e annak a rengeteg és sokrétű feladatnak az ellátására, amit a papság magában foglal? Jó pásztora tudok-e lenni mindazoknak, akiket majd rám bíz az Isten a püspökömön keresztül? Ezekre a kérdésekre az igazi választ számomra az idézett szentírási szakasz adja meg: „Az Istent szeretőknek minden javukra válik!” Vagyis nem más számít egy pap életében, nem más teszi alkalmassá őt a kapott feladatainak a teljesítésére, mint az, hogy elsősorban Istennel milyen a kapcsolata! Mi mást lehetne elvárni egy paptól, mint hogy szoros kapcsolat, egy valóban élő, hiteles szeretet fűzze mindenekelőtt Istenhez! Ha egy pap csupán azért teszi a dolgát, mert az a feladata, mert azzal bízta meg a püspöke, akkor úgy vélem, az már régen rossz. Egy papnak elsősorban azért kell tennie mindent, amit tesz, mert Isten szereti őt, és mert ő szereti Istent! Persze ha ez a pap életében megvalósul, még nem jelenti azt, hogy mindenre egyszerre képes lesz, mindenben siker éri, amihez majd valamikor is hozzáfog. Ellenkezőleg, egész biztosan lesznek komoly küzdelmek is az életében. Azonban mindezen nehézségek, küzdelmek ellenére ott lesz előtte az Isten szeretetéből táplálkozó bizonyosság, hogy az ő akarata az én utam, ő valamiért ezt így akarta, és akármilyen úton is, de ez fog az én javamra válni.

Ezt a bizonyosságot szeretném megélni és hirdetni a rám bízottaknak a papi életemben, és ehhez kérem a leendő paptestvérek és a kedves hívek imáit!

Magyar Kurír