Gyógyítva a világ, egymás és saját sajgó szívünk sebét – Gondolatok a Lourdes-i Szűzanya ünnepén

A Lourdes melletti Massabielle-barlangban a szegény, tanulatlan, tizennégy éves Bernadette Soubirous-nak 1858. február 11-én megjelent a Szűzanya.

Ebben az egy mondatban benne van minden, emlékek, titok. Az a hit és tisztelet, amely generációkat köt össze. Hiszen nekem is, amikor gyermekkorom templomi emlékképei között keresgélek, az elsők között villan be a Lourdes-i Szűzanya kegyszobra, amely előtt őseim, nagyszüleim, szüleim is megálltak a várad-szöllősi Szentháromság-templomban. Láttam meglapulni a Szűzanya kegyképét nagymamám énekeskönyvében, s később az enyémet is az ékesítette.

Másfelől itt, ebben a fenti mondatban is tetten érhető az a hasonlóság, ami az üdvösségtörténet legjelentősebb fejezeteit jellemzi. Amikor valami lényeges történik, az paradox módon mindig csendben, titokban megy végbe, és olyan emberekkel esik meg, akik eszköztelenek, s alig vagy egyáltalán nem látszódnak. Hogy miért van ez így? Talán azért, mert 

amikor a szeretet kiteljesedik, az mindig titokban, érdek nélkül, önzetlenül, teljes átadottságban történik.

(...)

Amikor a Szűzanya megjelenik Bernadette-nek, ez a tizennégy éves, szegény és tanulatlan lány, aki az „Isten háta mögött”, egy eldugott településen él, egzisztenciális értelemben – családilag és személyesen is – a lehető legmélyebb ponton van. Édesapja, aki molnár, az iparosodás okán (mivel nem tudja modernizálni a malmot) szinte teljesen elveszíti megélhetést jelentő munkáját, és a kilencgyermekes család mind mélyebbre csúszik. Annyira elszegényednek, hogy számos, egyre gyengébb minőségű szállást megjárva, végül Lourdes „zárkájában” találnak menedékre: 1856 novemberétől a család a városi börtön cellájában lakik, tizenkét négyzetméteren. A kicsi helyiség nedves, sötét és fűtetlen.

Le Cachot, azaz a városi börtön cellája

Nyomorban élnek, tüzelőre sem telik, s hogy egy kis meleget tudjanak csiholni, Bernadette naponta lemegy a Gave folyó partjára tűzre való ágakat, gallyakat gyűjteni. Így tesz 1858. február 11-én is. Ebben a helyzetben ismerősen csenghetnek a Magnificat szavai: „Tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát (…) hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt.”

Olybá tűnik, hogy amikor Bernadette a legeszköztelenebb, a legegyszerűbb, a világ szemében a legjelentéktelenebb, Isten és a Szűzanya szemében éppen akkor a legértékesebb.

És ha ez így van, akkor adódik az első kérdés: a hétköznapokban mi mégis miért a csillogást, a celebritást, a hatalmasokat keressük és követjük? Tudjuk-e értékelni a hiányosságainkat, és

tudunk-e bízni abban, hogy amikor azt hisszük, a kezünkben nincs semmi „jelentős”, Isten számára olyankor vagyunk a legértékesebbek?

A teljes írás IDE KATTINTVA olvasható.

Szöveg: Kuzmányi István

Fotó: Fábián Attila/Magyar Kurír

Forrás: Bízd Rá Magad Média

Magyar Kurír