Gyönyörű, amikor a rorátén az első akkord beleúszik a sötétbe – Találkozás Vargha Viktor kántorral

Ha zenekari mise van, egészen hátra kell húzódnia a mellékhajó feletti karzatszakaszra, ahonnan szinte sem a karmestert, sem az oltárt nem látja, és alig hallja, amit játszik. Ünnepeken előfordul, hogy miközben még kíséri a mise végén az éneket, játszópadostól hátratolja az énekkar néhány tagja, hogy elő tudjanak készülődni a zenekari miséhez.

Viktor felveszi az „orgonálós” cipőjét. Egyet akkor vett, amikor 2017-ben idekerült kántornak, de annak tavaly kilyukadt a talpa. A mostanin is van már bemélyedés, a pedálok ennek a talpán is otthagyták a nyomukat. 

Az orgonálás, kántorkodás sokak számára gyerekkori álom. Viktor esetében egészen érdekesen jelentkezett ez a vágy. „Mindkét bátyám gitározik. Már elsős koruktól jártak szolfézs előképzőbe, apukám pedig gitárt és basszusgitárt oktat. Amikor rajtam volt a sor, nem tudtam, úszni szeretnék-e jobban vagy zenét tanulni. Így csak harmadikosként kezdtem el a szolfézst. Apukám billentyűs egy zenekarban, akkor vett egy új szintetizátort, amit nagyon szerettem. Negyedikes voltam, amikor a józsefvárosi zeneiskolában Tapasztó Gábornál elkezdtem a zongoratanulmányaimat. Nagy mesterem volt. Alázatos, szeretetteljes személyisége megragadott, olyannyira, hogy még akkor is hozzá jártam kötelező zongoraórákra, amikor a Szent István-zeneiskolában orgonálni tanultam.”

De vajon hogyan fordult Viktor az orgona felé? Még kisiskolás volt, amikor a józsefvárosi templom regnumi közösségébe kezdett járni, szeretett ministrálni. Hétköznap megengedték neki, hogy az oltár körül szolgáljon, vasárnap viszont még nem, mert nem volt elég gyakorlott. Erre megsértődött, és felment a karzatra. „Hámori Gergő és Harmath Dénes volt ott a kántor, épp Gergő orgonált. Nem zavarta, hogy a háta mögött állva követem a misét. Akkor megállapítottam: én biztosan ezt akarom csinálni. Negyedikes voltam. A liturgikus dolgok mindig érdekeltek, néha pap szerettem volna lenni, »miséztem« otthon.

Ettől kezdve viszont kántorkodtam, imitáltam a kántorok hangját, komplett miséket adtam elő, amitől a szüleim »megőrültek«.”

Viktor számára elérhetetlennek tűnt a célja, úgy érezte, olyan ez, mint amikor egy kisgyerek kitalálja, hogy űrhajós akar lenni. De az orgona kitartóan vonzotta. Nyolcadikos korában felvételizett hát a Szent István Király Zeneiskolába, orgona szakra, ahol Kecskés Mónika, majd Deák László lett a tanára. Kulcsot kapott a Horváth Mihály téri templomhoz, bejárhatott gyakorolni. Nem sokkal később, nyolcadik osztályban félévkor a szülei átvitték a Piarista Gimnáziumba, ami akkor még a Mikszáth téren volt. Ott szintén gyakorolhatott a kápolnában. „Nagyon szerettem azt az orgonát. Lejártam órák után, az osztálytársaim sokszor meghallgattak. Az iskola költözése után ez a hangszer átkerült a csepeli Jézus Szíve-templomba. Pár évvel később ott játszottam egy esküvőn. Amikor a helyi kántor megmutatta a hangszert, azonnal megismertem, mondtam is neki, hogy ezen valószínűleg többet játszottam már, mint ő.”

Viktor tizenegyedikes volt, amikor Vízhányó Zsolt igazgató a gyakorlásért cserébe kérte, hogy kísérje a diákmiséket. Addigra már a Horváth Mihály téren is tapasztalatot szerzett, alkalmanként helyettesítette a kántort. „Az énekléssel nem volt gondom, túl voltam a mutáláson. Viszont orgonálni és énekelni egyszerre nem volt könnyű. Megtanultam a Szent vagy, Uram kíséreteit, eleinte néha egyszerűsítettem őket, hogy biztonságosan le tudjam játszani.” Hámori Gergely és Harmath Dénes kántorok, valamint Melegh Béla tanár úr nagy hatással voltak rá az énekvezetésben, tempóválasztásban.  

A Piarista Gimnázium elvégzése után, mivel nem gondolta, hogy a kántorkosdásból egzisztenciát lehet építeni, az ELTE földtudomány szakára jelentkezett, később az énektanár szakra is. „Ha most kezdhetném a tanulmányaimat, a Zeneakadémia egyházzene szakára mennék, az érdekelt volna a legjobban.” A földrajz idővel elmaradt, s közben Újpesten, a Szent József-plébánián lett kántor, mígnem 2017-ben a Szent Margit-templomba hívta Monostori László atya. „Ismert engem a Regnumból, de letesztelt egy misén, hogy jó leszek-e. Augusztustól idekerültem.”

A Lehel téri Szent Margit-templomban Gyarmati Tóth Tamással ketten kántorok, éppen negyven év van közöttük. A templomban négy énekkar működik: két gitáros kórus, a Gaudete! Énekkar Gyarmati Tóth Tamás vezetésével és a gyerekszkóla, amit Mészáros Melinda hittantanár és Viktor közösen vezetnek. A vasárnapi kilences miséken az Éneklő Egyházból énekelnek. 

„Ez a templom a fő munkaadóm, teljes állásban vagyok itt. Napközben temetéseken végzek kántori szolgálatot. A templomban van egy osszárium, ide hétfő délután és péntek reggel temetnek. A plébánia más temetéseire autóval megyek ki, az idén legtöbbször az Óbudai temetőbe küldtek.”

A Budapesti Katolikus Központi Temetőlelkészség az érsekség intézménye, a gazdagréti plébánián van a központja. Ha egy plébánia nem tud papot vagy kántort biztosítani a temetésre, azt ők oldják meg. Itt is szolgál Viktor, így sok pappal megismerkedik. „Szerintem a temetés szép. Sokat mélyítette a feltámadásba vetett hitemet, és a papok prédikációi is sokszor megérintenek.

A temetés, az esküvő és a keresztelő missziós terep.

Jó, hogy fiatal vagyok, mert a hozzátartozók így az Egyház fiatal arcát is látják. A halál mindenkit megérint, a gyászukban megszólíthatóvá válnak az emberek. Többségében időseket temetünk. De temettünk már gyereket, és egyszer egy olyan magzatot is, aki meghalt az anyaméhben, és az édesanyjának meg kellett szülnie. Szívszorító volt látni a szülők gyászát.”

Hetente változik, hány temetésen szolgál Viktor. Éves szinten átlagosan kétszázötvenen, néha naponta négy is van. „Azért akartam orgonista lenni, mert érdekelt a liturgia, mindegy, hogy az szentmise, litánia, szentóra, temetés vagy esküvő. Nagy áldás, hogy mindig liturgikus szolgálatot végezhetek.”

A hétköznapi misék lehetnek orgonásak vagy csendesek, adventben viszont hétfőtől szombatig minden reggel Viktor orgonál a fél hetes rorátén. Nagyböjtben csak az éneket kísérheti az orgona, adventben viszont improvizálni is lehet, csak visszafogottan. „Nagyon szeretem a rorátékat, egészen különleges a hangulatuk. A templomban sötét van. Amikor a Harmatozzatokat énekeljük, és meggyújtják a koszorún a gyertyákat, kigyulladnak a fények is.

Annyira szép az advent szelídsége! Szeretem megjeleníteni ezt a lágyságot az orgonán, és nem tudom megunni. Gyönyörű az a pillanat, amikor fél hétkor megszólal a gong, leütöm az első akkordot, és az beleúszik a sötétbe.

A liturgia az első pillanatától az utolsóig tele van szimbólumokkal. Nagyon szép, ahogyan a várakozás szelídsége megjelenik benne.”

Viktornak is van kedvence az adventi énekek között. „Az egyházi évben két éneket lelki szempontból kifejezetten nehéz elénekelnem. Az egyik a Harmatozzatok, a másik a nagypénteki improperiák szólói: »Ó én népem! Teellened mit vétettem?« Nagyon ritka, hogy az énekben nem Istenhez szólunk, hanem Isten szavát, az ő hangját szólaltatjuk meg. Csodálatos, amikor a Harmatozzatok negyedik versszakában Isten vigasztal! »Vigasztalódjál, én népem. Hamar eljő üdvösséged. Miért merülsz el a gyászba? Miért fog el a fájdalom? Megmentelek téged, mivel én vagyok a te Urad és Istened, Izrael szentje, a te megváltód.« Olyan szép a dallam is! Alig bírom elénekelni, megbicsaklik a hangom, majdnem elsírom magam közben.”

A másik kedvenc adventi éneke az Ó jöjj, ó jöjj, Üdvözítő és az általában Gyümölcsoltó Boldogasszonykor énekelt Mikor Máriához az Isten angyala Názáret városba mennyből alászálla… „Rorátén több máriás éneket énekelek, nem szeretném a három fő adventi éneket elcsépelni, legyen változatos az énekrend. Az angyali üdvözlet énekei nagyon jól illenek a rorátékhoz.”

Elérkezünk a karácsonyhoz. Huszonnegyedike és huszonötödike kemény napok a kántor számára is. Huszonnegyedikén kora reggel még van egy utolsó roráte, majd délután négykor kezdődik a pásztorjáték. Előtte Melinda megénekelteti a népet, amiben Viktor is segít. A pásztorjáték után orgonakísérettel eléneklik a Fel nagy örömre kezdetű énekünket. „Aztán hazamegyek a családomhoz, megszólal a csengő, ott is én szoktam vezetni az énekeket. Az ajándékozás és a karácsonyi vacsora után nagy kihívás visszajönni az éjféli misére. Fél tizenegyre érkezem, mert fél tizenkettőtől zenei áhítatot tartunk. Erre mindig meghívok egy énekest. Az utóbbi években Pintér Zsolt barátom jött, aki operaénekes és kántor.

Az a célom, hogy a zenei áhítat elővételezze a karácsony örömét, de visszafogott formában.

Fél tizenkettőtől huszonöt percen keresztül folyamatosan szól a zene: öt-hat adventi és karácsonyi éneket – mint a Veni, veni Emmanuel, a Mostan kinyílt egy szép rózsavirág, az In dulci jubilo, az Adeste fideles – improvizációval kötök össze. A próbákon lemérjük az énekek hosszát, és felírom, percre pontosan mikor kell megérkeznem abba a hangnembe, amelyben a következő ének van. Olyan ez, mint egy zenei szőnyeg, szinte észre sem vesszük, ahogyan az egyik ének átmegy a másikba. Az utolsó mindig a Csendes éj. Végig visszafogottan használom az orgonát, így csodálatos a kontraszt, amikor megszólal a szentmisén a csengő és tuttiban az orgona, majd elénekeljük a Mennyből az angyalt. Tavaly szólaltattuk meg először az áldozás után a Nagy örömnap ez a nap, Messiásunk támadt kezdetű népéneket, amit nagyon megszerettem. A maga egyszerűségével gyönyörűen kifejezi a magyar ember karácsonyképét. Tavaly az érintett meg a leginkább, ahogyan Zsolti ezt énekelte. Akkor ez volt a karácsonyom, ez az ének.”

Az éjféli szentmise után van egy közös koccintás a sekrestyében a munkatársakkal, így jó, ha három órát alszik Viktor, mert másnap reggel fél nyolckor megint ő orgonál. Év közben szombaton este hatkor ő kísér, majd vasárnap reggel fél nyolckor és kilenckor is, utána a két délelőtti misén Tamás. Ha viszont a fél tizenegyes zenekari misén van orgonakíséretes darab, akkor azt ő játssza. Este hatra visszamegy a templomba, a fél nyolcas pedig gitáros mise. És így van ez karácsonykor is.

Viktor végezetül minket is megörvendeztet az improvizációjával, és játszik a régi, de felújított karmesteri manuálon is. A hangszerek királynőjének sípjaiból áradnak a hangok. Jó volna nemcsak most, hanem mindig benne lenni ebben a teljességben, olyan felemelő.

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában jelent meg.