Hála és csodálkozás van bennem – Beszélgetés Szabó Irénnel, a Görögkatolikus Múzeum igazgatójával

– Kérem, beszéljen kicsit a gyermekkoráról!

– 1960. augusztus 10-én születtem Hajdúhadházon, vallásilag vegyes családban. Az apai ág szatmári reformátusokból áll, míg az anyai római, illetve görögkatolikusokból. Családomból egyedül a  református, illetve a görögkatolikus nagymamám gyakorolta a vallását: rendszeresen imádkozni és templomba járni csak őket láttam.

– Vannak testvérei? Mivel foglalkoztak a szülei?

– Hárman vagyunk testvérek a bátyámmal és a húgommal. Gyerekkorom meghatározó élménye volt a vidéki élet. Apai nagyapáméknak a hajdúdorogi-hajdúböszörményi határ között volt egy tanyájuk, amihez virágzó gazdaság tartozott, gyümölcsös, bolgárkertészet, ami biztosítani tudta az egész család megélhetését. A téeszesítéskor a kommunista hatalom mindent elvett; gazdálkodó édesapám egész életében azért harcolt, hogy visszaszerezze a földeket. A hetvenes években, amikor már minden családnak lehetett egy hold háztájija, édesapám minden családtag nevére vásárolni kezdett földet, a nagyszülők, nagybácsik nevére is. Tudatos építkezés volt ez a részéről. Az első adandó alkalommal gyümölcsöst telepített, főleg őszibarackkal foglalkozott. Saját kezűleg oltotta a barackfákat, több százat, amire nagyon büszke volt. Csodálatos gyümölcsös lett ebből.

Egyetemi éveim végéig természetes volt számomra, hogy a gyümölcsösben dolgoztunk. Mindez nagyon erős tartást adott, amit persze csak felnőttként ismertem fel. S ugyanígy a nagycsalád jelenléte, szeretete is:

anyuék heten, apuék nyolcan voltak testvérek. Sűrű családi szövet vett körül, nagyon sok nagybácsi, nagynéni, unokatestvér, akik vagy a közvetlen környezetünkben, vagy a környező településeken éltek. Az ünnepek – karácsony, húsvét, névnapok –, valamint a nagyobb nyári munkák – betakarítás, szüret, kukoricatörés, krumpliszedés – alkalmával állandóan együtt volt a család.

– A nyolc általános elvégzése után hová került középiskolába?

– Debrecenbe, kollégistaként. A Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumába jártam, itt is érettségiztem, majd felvettek az egyetem magyar-történelem szakára. Kiváló magyartanárom volt, az ő különleges személyisége és rendkívüli tudása meghatározta a pályaválasztásomat. Nyilván volt bennem egy természetes fogékonyság is az irodalom iránt. 1978 szeptemberében kezdtem az egyetemet.

– A magyar-történelem szak után elvégezte a néprajz szakot is... 

– Debrecenben volt egy nagyon jó barátnőm, aki Budapesten folytatta a tanulmányait. Éppen a harmadévet kezdtem volna, amikor hatására átjelentkeztem Budapestre, az ELTE-re. Itt fejeztem be a magyar-történelem szakot 1983-ban, majd három év múlva, 1986-ban újrakezdtem az egyetemet, néprajz szakon. Közben kutattam és tanítottam, de csak óraadóként. Mivel a néprajz szakot csak nappali tagozaton lehetett végezni, bejártam az órákra, mellette szellemi szabadúszóként alkalmi munkákat vállaltam. Budapesten, a szüleim támogatásával megvásárolt lakásomban laktam.

– A szocializmus utolsó éveiben járunk...

– Azokban az időkben már annyira fellazult a rendszer, hogy nagyon sok alternatív dologgal lehetett találkozni Budapesten. Tarjányi Béla professzor két féléves kurzust hirdetett az Ószövetségről az ELTE-n, amelyre bárki bejárhatott. Reisinger János teológus, irodalomtörténész a jogi egyetemen tartott előadás-sorozatot a Biblia és az irodalom kapcsolatáról. Ezek revelatív erővel hatottak rám. Rengeteget tanultam már addig is az irodalomról és a művészetekről, de mindig volt bennem egyféle hiányérzet, hogy valami mégsem kerek, valahogy nem teljes a kép.

Gyerekkoromban nem jártam hittanra, nem voltam gyakorló vallásos. Az irodalomból kiindulva egy belső keresés vitt Isten felé.

Konkrétan emlékszem, hogy Reisinger Jánostól hallottam először Simone Weilről. Elrohantam az Ecclesiába, megvettem az Ami személyes és ami szent című kötetét, amit a Vigilia adott ki. Egyhuzamra befaltam az egészet, és úgy éreztem: ez az, ez az, amit kerestem! Egy volt debreceni csoporttársamtól, egy református lelkész fiától kaptam az első Bibliámat, amit akkor újra elővettem, és olvasása közben rendesen ki is preparáltam, főleg az evangéliumokat. Megvettem és elolvastam Sienai Szent Katalin életrajzát. Azonnal elkezdtek érdekelni a misztikusok, mellette pedig Pilinszky költészete. A fent említett misztikusokon kívül nagyon megragadott Keresztes Szent János, Kempis Tamás, akik mindennapi olvasmányaim lettek. Nem tartoztam azonban semmilyen felekezethez, templomba sem jártam.

– Mikor következett be a fordulat?

– 1990 húsvétján. Az ELTE Néprajzi Tanszékén dolgoztam demonstrátorként, a professzorok munkáját segítettem, illetve az oktatással kapcsolatos ügyeket láttam el. A tanszék oktatófilmet készített a hallgatók számára a hajdúdorogi görögkatolikusok húsvéti szokásairól. Engem bíztak meg azzal, hogy készítsem elő a forgatást, keressek megfelelő helyszínt és interjúalanyokat; gyakorlatilag egy filmforgatókönyvet kellett elkészítenem. Előtte már sok mindent elolvastam a témában, és elmentem Hajdúdorogra, hogy felkutassam a helyszínt. A görögkatolikusokról kevés ismeretem volt korábbról: mindössze a nagymamámat kísértem el néhányszor a templomba Hajdúviden, ahol laktak, illetve 1983-ban részt vettem egy papszentelésen Hajdúdorogon, puszta kíváncsiságból. Utólag visszagondolva nyilvánvaló, hogy a Szentlélek működött itt, titkos módszerekkel. Hét évvel később,

1990-ben ismét Hajdúdorogra utaztam. Az egész nagyhetet ott töltöttük, elmentünk a vasárnapi feltámadási liturgiára és a húsvéthétfői körmenetre is. Elementáris élmény volt! Úgy éreztem: itt most valami olyasmi történik, amihez közöm van, ami nagyon fontos nekem.

Hazautaztam, de visszamentem a halottak húsvétjára: ez egy héttel húsvét után van, Tamás-vasárnapnak is hívják, előtte szombaton pedig a halottakról való megemlékezést tartják. Ez alkalommal ismerkedtem meg későbbi férjemmel, Telenkó Miklóssal. Ő akkor már végzett teológusként hitoktatóként szolgált Hajdúdorogon.  Áprilisban találkoztunk, és decemberben már össze is házasodtunk.

– Ezek szerint egyikükben sem volt kétség az érzelmeiket illetően.

– Valóban nem. Mindketten 29 évesek voltunk már. Tudtam, mit várok az élettől, nagyjából tisztában voltam magammal, és ő is. Legalábbis így gondoltam akkor. Én akkoriban az MTA Néprajzi Kutatócsoportjában dolgoztam, a könyvtárban. Ígéretes kutatói pálya állt előttem. De Miklós és az én számomra is egyértelmű volt: a találkozásunk alapvető fontosságú az életünkben. Ezért házasodtunk össze alig nyolc hónappal a megismerkedésünk után.

– Az esküvőjüket 1990 decemberében tartották. A férjét mikor szentelték pappá?

– 1991 januárjában. Megkapta a dispozícióját Mikóházára, egy zempléni kis faluba. Miklós február 2-án foglalta el a helyét, és egy hónapra rá én is leköltöztem. Közben felmondtam az állásomat az MTA Néprajzi Kutatócsoportjában. Megfontolt vállalás volt ez a részemről: tudtam, ha egy görögkatolikus paphoz megyek feleségül, akkor kikerülhetetlen lesz a vándorélet, ott kell élnünk majd, ahová helyeznek bennünket. Én azonban mindenütt megtalálom majd a munkát magamnak. Ez így is történt. Amikor az ember szerelmes meg boldog, mindent könnyűnek érez. Én is úgy gondoltam: milyen fantasztikus, hogy vidéken élhetek, egy görögkatolikus településen!

Pezsgett körülöttünk a levegő, rögtön a felső C-ről indultunk: Miklós belevetette magát a pasztorális munkába, én pedig mindenben követtem. Mindkettőnket erős küldetéstudat jellemzett: életet vinni, életet teremteni egy kis faluban, ahol mi leszünk majd a „szellem napvilága”.

Ráadásként én mint néprajzkutató mindig a terepen lehetek, folyamatosan szemlélhetem és leírhatom azt a világot, ami kutatásom tárgyát képezi. Amikor Mikóházára költöztünk, elkezdtem naplót vezetni a napi történésekről, a  híveknek a hithez és a hozzánk való viszonyáról. Aztán persze minden másként alakult.

– Hogyan történt az egész további közös életükre kiható, súlyos baleset alig fél évvel később, 1991. július 9-én?

– Azon a napon a férjem meggyet szedett a mikóházi parókia kertjében, amikor leesett a létráról, és gerincsérülése miatt kerekesszékbe került. Harmincévesen egyik pillanatról a másikra négyvégtag-bénultként találta magát az életben, én pedig feleségeként mellette, fél év házasság után.

– Ön akkor már várandós volt…

– Igen, vártunk egy kisbabát, tizenegy-tizenkét hetes kis magzat volt, de a Miklóssal történt baleset után egy hónappal elveszítettük.

– Bocsánat a buta kérdésért, de hogyan élte meg ezt a kettős sokkot?

– Eleinte nem is fogtam fel igazán, csak kapkodtam a fejem, hogy mi is történik most velünk. Huszonkilenc év szellemi útkeresés után úgy éreztem, végre megtaláltam az otthonomat a Görögkatolikus Egyházban, és azt a formát, amin keresztül Istenhez tudok kapcsolódni. S akkor megtörténik ez a baleset. Nyolc hónapnyi kórházi kezelés, rehabilitáció következett, majd hat kemény év, küzdelem azért, hogy Miklós felépüljön. Utólag most már látom: csak mi ketten küzdöttünk, a környezetünk, beleértve az orvosokat is, az első pillanattól tisztában voltak vele, hogy ez végleges állapot, nincs visszaút. A Jóisten jótékony vakságot bocsátott ránk, hogy ne fogadjuk el ezt, és mindenfélét megpróbáltunk, ami létezik, hogy Miklós meggyógyuljon, az akupunktúrától kezdve a legkülönbözőbb alternatív gyógyászati módokig.

1997 körül mondtuk ki magunknak és egymásnak is: jó, akkor ez így marad, ezzel kell együtt élnünk. A férjem egy kerekesszékes pap, aki azonban még így is tud papként élni, mert neki a pasztorálás a szenvedélye.

– A hívek továbbra is jártak hozzá?

– Az intenzív gyógykezelések lezárulta után, 1993. január 4-én Sárospatakra költöztünk. Az Egyház kárpótlásul visszakapott régi iskolaépületének egy részét felújítottuk. Az lett a lakásunk. A másik részét berendeztük kápolnának. Egy keresztet meg két szép ragasztott ikont tettünk fel a falra. Miklós itt kezdte el a pasztorális munkát, kezdett közösséget szervezni. És jöttek is az emberek. Nyolcan, tízen, húszan, aztán még többen. Főleg nők, majd apránként férfiak is. Kialakult körülöttünk egy közösség. Miklósnak nagyon erős tehetsége volt ahhoz, hogy megszólítsa az embereket, tudott kapcsolódni hozzájuk. Szívesen beszélgettek vele. Amikor jó idő volt, Miklós mindig kint volt az udvaron vagy az utcán. Ült a kerekesszékében, ismerkedett, beszélgetett az emberekkel, meghallgatta őket. Lassanként szárba szökkent körülöttünk a közösség. 1997-ben egy holland pályázat segítségével kápolnát építettünk, a közösségi házat felújítottuk, felhúztunk egy új közösségi termet is. Ebben nagyon nagy szerepe volt az akkori parókus, Szarka János támogató munkájának, amiért máig hálával gondolok rá és családjára. Attól kezdve, hogy a kápolna felépült, Miklós rendszeresen ott misézett.

– A baleset után hét évvel tehát már szinte szabályos görögkatolikus közösség jött létre Önök körül.

– Én azokban az időkben legfőbb feladatomnak tekintettem, hogy visszasegítsem és támogassam Miklóst abban, hogy ismét papként tudjon élni és tovább dolgozni. Tudtam: ez az egyetlen lehetőség és út a számára, hogy talpon maradjon. Ez a kápolna megépülésével realizálódott. Miklós számára ez bizonyíték volt: nem fölösleges ember, tudja szolgálni az Egyházát. Olyan teljesítményt tud felmutatni még a kerekesszékből is, amivel értéket teremt az Egyházban. Innentől kezdve egy „konszolidált” kerekesszékes életet élő család lettünk. Ezután én is többet foglalkozhattam a magam dolgaival.

– Az imént említette: miután 1990 végén férjhez ment, felmondta a kutatói állását az Akadémián.

– Ez azt jelentette, hogy mivel rá fél évre bekövetkezett Miklós balesete, éveken keresztül semmiféle jövedelmünk nem volt. Teljesen a Gondviselésre bíztuk magunkat. Az emberek adományaiból és a család támogatásából éltünk. Visszatekintve ez szinte hihetetlennek tűnik, de ez az igazság. Miklós 1995-96 között kapott csak rokkantnyugdíjat, de teljesen jelentéktelen összeget. Én elkezdtem a doktori képzést és tanáraim támogatásával ösztöndíjas lettem.

Isten valóban a tenyerén hordozott bennünket. Gyakori volt, hogy valaki bekopogott hozzánk, és pénzt, élelmet vagy ruhaneműt adományozott nekünk. Jó szándékú, együttérző emberek látogattak bennünket. Úgy éltünk, mint az ég madarai.

–  Egyszer azt mondta: a férje balesete után az ismerőseik, rokonaik mindössze két százaléka vélekedett úgy, hogy a házasságuk tartós marad…

– Amikor a baleset megtörtént, majd a baba is meghalt, Miklós azt mondta nekem: szabad vagy, elmehetsz. Hogy képzeled ezt?, kérdeztem tőle. Huszonkilenc évesen megtaláltam életem szerelmét, Istent, a hivatásomat, a helyemet az életben, minden olyan dolgot, ami az élet teljességének az ígérete. Ez nem múlhat el egyetlen pillanat alatt! Amikor a házassági szertartáson a hajdúdorogi székesegyházban a házassági esküt kimondtuk, akkor az én fejemben ez így maradt meg: hűséges leszek, és kitartok jóban, betegségben, minden bajban. Állítólag ezt a nőknek nem kell kimondaniuk. Ma sokan úgy tartják, hogy a házasság csak formalitás, amire nincs is szükség. Nem formalitás, hanem szentség, mert átformáló ereje van. Az esküvői szertartás alatt azt éreztem, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott bennem. Miklós balesetekor éppen orvosnál voltam, a babavárás miatt. Amint hazaértem, és beléptem a parókiaudvarra, egy néni szaladt felém: tisztelendő asszony, jöjjön, mert nagy baj van. A tisztelendő úr leesett a létráról. Odamentem, láttam a férjemet a földön fekve. Miklós rám nézett, és azt mondta: nagy baj van, feleségem, nem bírok megmozdulni. Jött a mentőhelikopter, olyan volt az egész, mint amikor az embernek halálközeli állapotban lepereg az élete néhány pillanat alatt. Élesen érzékeltem és láttam minden fűszálat, mintha egy pillanat alatt önmagamon kívülre kerültem volna.

Miután Miklóssal megismerkedtem, gyakran éreztem úgy: kiteljesedett az életem. Örömteli csodálkozás volt ez: lehetséges, hogy mindez valóság? A balesetet követő pillanatokban azonban egy belső hang is megszólalt bennem: hát ezért találkoztunk?

Visszatérve a kérdésére: igen, senki sem ismert a Görögkatolikus Egyházban. Többen mondogatták is: Miklós egy pesti, liberális nőt vett feleségül. Mi más lehetne, hisz az ELTE-n végzett… Egy görögkatolikus atya később bevallotta nekem: körülbelül két százalék esélyt adtak arra, hogy kitartok Miklós mellett.

– Miután 1993-ban Sárospatakra költöztek, fokozatosan bekapcsolódott az ottani közéletbe, számos kezdeményezés fűződik a nevéhez.

– Ceglédy Ilona régész barátnőmnek köszönhetően 1996-tól kezdődően munkaviszonyban álltam az ottani Római Katolikus Egyházi Gyűjteménnyel. Kuklay Antal atya alapította a gyűjteményt, a vezetője is ő volt akkortájt, és odavett maga mellé. Valószínűleg benne volt ebben az ő nemeslelkűsége is, hogy ezzel segítse a megélhetésünket. Akkor jött létre Sárospatakon az Árpád-házi Szent Erzsébet Történelmi Társaság. A helyi művelődési ház igazgatója, Stumpf Gábor lett az elnök, én pedig az alelnök, jelentős részben Tóni atya, Czeglédy Ilona és a helyi plébános biztatására. 2000-től egészen 2016-ig pedig a társaság elnöki tisztét töltöttem be. Szent Erzsébet Sárospatak szülötte, benne él a helyi tradícióban. Nagyon fontosnak tartottuk, hogy Szent Erzsébet valós emberi személyét megismerjük, ezért létrejött egy forrásműhely, és kiadtuk a Magyarország virága című forráskötetet, amelynek idén már a harmadik kiadása jelent meg.

– Egy rendkívül színvonalas kiadvány…

– Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a kötet az elmúlt harminc év Szent Erzsébet-kutatásának meghatározó munkája. Ha valaki jobban meg akarja ismerni Erzsébet személyét, ebből bátran meríthet. Emellett Patakon évente megtartjuk a Pünkösdi Szent Erzsébet-ünnepet és az Őszi Szent Erzsébet-napokat. Sárospatak identitásának szerves része lett, hogy a szeretet szentje, városunk szülöttje ilyen fontos szerepet játszik benne, és ez nem utolsósorban a Szent Erzsébet Társaság csaknem harmincéves munkájának is köszönhető. Azt is említsük meg, hogy 1948-ig eleven katolikus szellemi élet jellemezte Sárospatakot, ami a fordulat évét követően hosszú évtizedekre tetszhalott állapotba került. A helyi római katolikus közösség kárpótlás gyanánt kapta vissza az egykori katolikus fiúiskola épületét, amit felújítva 2007-ben nyitottunk meg. Ez a mai Szent Erzsébet Ház, amelyben könyvtár, levéltár és múzeum működik, s amely a helyi katolikus tradíció és szellemi élet bázisává vált. 2011-ben megalakult a Szent Erzsébet Út Alapítvány is, amelynek kuratóriumi tagja voltam.  2012-ben, Kuklay Antal nyugdíjba vonulását követően, az érsek atya engem nevezett ki a Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény igazgatójává. Öt évig, 2017-ig, a férjem haláláig töltöttem be ezt a tisztséget. Ebben az öt évben a múzeumi szakmai munkára koncentrálva revízióztuk a könyvtárat, a gyűjteményi anyagot, elindítottam egy könyvsorozatot Folia Collecta néven, amelynek eddig három kötete jelent meg.

– Ápolta a férjét, nevelte a fiát, miközben óriási energiákat fektetett a szellemi munkába. Miből merített erőt mindehhez?

– A munka örömforrás számomra, ami hozzásegített az energiáim pozitív irányba való becsatornázásához. Ebben az időszakban elképesztő terhelésnek voltam kitéve a magánéletemben: a férjem egyre gyengébb lett, műtéten esett át, folyamatos ápolásra szorult, úgyhogy már jó ideje professzionális segítőt is igénybe kellett vennünk. Fogalmam sincs, honnan jött ki belőlem ez a sok-sok minden. Csakis Isten segítségével. Életünk egy-egy adott szakaszán lehetnek olyan fájdalmas terhek, amelyek nem lenyomják, hanem kihozzák az emberből az alkotóenergiákat. Csak hálával és csodálkozással tudok visszatekinteni a Sárospatakon töltött csaknem negyedszázadra.

– 2018 szeptemberében költözött Sárospatakról Nyíregyházára.

– 2017 januárjában meghalt a férjem. Sárospatakon rendkívül aktív, nyüzsgő életet éltünk: folyamatosan jöttek hozzánk az emberek, elsősorban a férjem miatt. Sokan szerették őt, sokakat vonzott a személyisége, a különleges életállapota. Ezért sokszor épp a szintén nehéz élethelyzetben levő emberek jöttek, mert azt látták: van itt egy pap, aki kerekesszékben ülve is mosolyog, talán az én bajomra is tud valami gyógyírt.  A kápolna melletti Közösségi Ház nyaranta csoportokat is fogadott, akiknek a férjem elmélkedéseket tartott, vagy a gyerekeikkel játszott. Pasztorális munkát végzett köztük, ami a szenvedélye volt. A fiam nyarai is ebben a nyüzsgésben teltek, bár férjem halálakor már a miskolci jezsuita gimnáziumba járt, és nem lakott itthon.  

– Említette, hogy a férje két utolsó éve különösen nehéz volt…

– Igen, és nagyon elfáradtam fizikailag is, lelkileg is. Egy évig még Patakon maradtam, hogy egyáltalán fel tudjam mérni a helyzetem, és rá tudjak hangolódni arra, merre nyílik út a számomra.

Ez nem egy racionális folyamat, amelyben eldönthetem, mit fogok tenni, és holnaptól minden másképp lesz, hanem várakozás: arra, hogy valami kialakuljon bennem. Folyamatos párbeszéd Istennel, egyben befelé figyelés, hogy az élet merre akar bontakozni.

És ez megmutatkozik, csak merni kell engedni, hogy fájjon, hogy nehéz legyen. Bátran vállalni kell, hogy az ember ennek az állapotnak a legmélyére merüljön, és akkor elkezd növekedni felfelé. Valamivel több mint egy évvel a férjem halála után, 2018 tavaszán volt egy beszélgetésem Kocsis Fülöp érsek atyával, aki megkérdezte, hogyan képzelem az életem a továbbiakban. Megjegyezte, hogy a képességeimre szükség lenne a Görögkatolikus Egyházban, elsősorban múzeumi területen. Gyönyörű fejlődésen ment keresztül a Görögkatolikus Egyház, úgyhogy talán eljött az ideje annak is, hogy kiemelt szerepet szánjunk a saját egyházi, kulturális örökségünk bemutatásának, létrehozva a Görögkatolikus Múzeumot. Fülöp érsek atya engem kért fel arra, hogy dolgozzam ki ennek koncepcióját. Hamarosan átköltöztem Nyíregyházára.

Közben elkezdődtek a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való felkészülés szervezési munkálatai, ezzel kapcsolatban is sok feladatot kaptam: egy nagy egyházi kiállítást hoztunk tető alá a Pesti Vigadóban. A gyászban, a veszteségben is a számomra már jól ismert problémamegoldó módszer az volt, hogy belevetem magam a munkába. Ennek újra meglett az eredménye, hiszen 2023-ban megnyílt a Görögkatolikus Múzeum, amelynek jelenleg is a vezetője vagyok. Az intézmény megnyitásával párhuzamosan lassan talán a munka is a helyére került az életemben: bár változatlanul nagyon fontos része az életemnek, de jobban tudok figyelni az élet apró, kevésbé látható, de lényeges elemeire, az emberi kapcsolatokra, a belső csendekre. Nagy hála van a szívemben, hogy a Jóisten ilyen keretet adott az életemnek, és hogy a férjem halála után egy fantasztikus alkotómunkának lehettem részese a Görögkatolikus Múzeum létrehozásában, és hogy az egyházamban élhetek. Mellette pedig egy színes és gazdag emberi közeg vesz körül, ami képes megtartani engem.  

– Mit jelent Önnek a művészi szépség?

– A megérintődés lehetőségét. A szépség nem hit kérdése. A szépség senkit sem hagy közömbösen. Kimozdít a megszokásból. Megelevenít, értelmet ad. Örömmel tölti el a megfásult lelket. A művészi szépség képes megújítani, újjáteremteni.

– Hogyan tölti a férje halála óta a szentestét? Kettesben a fiával?

– Míg élt a férjem, mindig meghívtunk magunkhoz valakit szentestén, vagy egy nőtlen görög atyát, vagy egy nehézsorsú, magányos rokont, barátot. Élő betlehemet is szerveztünk. Karácsony első napján egyikünk, második napján másikunk családjához mentünk. Amióta a férjem meghalt, mi pedig elköltöztünk Nyíregyházára, a szentestét kettesben töltjük a fiammal. Az asztalon mindig volt és van egy plusz teríték, ahol nem ül senki. 2017-ben volt az első szenteste, amit a férjem nélkül töltöttünk. Kértem a fiamat, hogy terítse meg az asztalt, mire ő négy terítéket rakott ki:  kettőt nekünk, egyet az édesapjának és egyet annak, akire várunk. Ez így volt két évig, de azóta már ismét három teríték van az asztalon. 

Fotó: Merényi Zita (archív)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.