Hányszor kell még megbocsátanunk? – Ökumenikus bűnbánati liturgia a Pannonhalmi Főapátságban

A hetedik alkalommal megtartott ökumenikus hamvazási szertartásra az ortodox, evangélikus, református, metodista, pünkösdi közösségekből, valamint a Magyar Apostoli Egyházból és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségből érkeztek lelkészek és lelkésznők Pannonhalmára. A vesperás zsoltárainak éneklésébe, a hamvazás rítusának végzésébe is bekapcsolódtak, valamint ők olvasták a bazilika oltáránál a vesperás könyörgéseit. A tíz fohászban a megtérés ajándékáért, a békéért, a teremtett világ védelméért, az üldözött keresztényekért, a vallásüldözések áldozataiért és az egyház egységéért imádkoztak. A bencés szerzetesközösség a liturgia előtt beszélgetésre, a liturgiát követően pedig egyszerű vacsorára is meghívta a felekezetek képviselőit.

A bűnbánati liturgia elején Hortobágyi T. Cirill főapát köszöntötte az egybegyűlteket. Hangsúlyozta: minden keresztény hívő ember bűnbánattal készül húsvét ünnepére, és „ezt a negyvennapos bűnbánati időt kezdjük ma itt a bazilikában, hamvazószerdán”. (…) A nagyböjt kezdetén „a bűnbánat és a halál hamuja áll előttünk, hogy a negyven nap elmúltával húsvét hajnalára örömteli világosság maradjon az Úr nekünk”. Végül így fogalmazott:

Bűnbánattal és megtéréssel vessük reményünket Krisztus megváltó feltámadásába.”

A főapát bevezető gondolataihoz csatlakozva Fekete Károly püspök így folytatta: „Az Ószövetség embere hamut szórt saját fejére, hogy a jel segítségével elmondja, mennyire megtört, mennyire bánja bűneit, és bűnbánata mennyire őszinte.” (…) Rámutatott:

bánatunk „nem csak saját bűneink tudatából fakad, hanem abból is, hogy átéljük: elődeinkkel együtt mennyire hozzájárultunk mi is felekezeteink, közösségeink és az egy Krisztus teste, az egyetlen Egyház megosztottságához”.

Mint mondta, azért gyűltek össze, „hogy együtt valljuk meg bűneinket, közösen vállaljuk a tanúságtételt és az elkötelezettséget, és hogy közösen adjunk hálát Isten irgalmáért”.

A hamvazószerdai ökumenikus vesperáson Máté evangéliumából hangzott el részlet. A felolvasott szakaszban Péter kérdése indítja el Jézus példázatát: „Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek, még hétszer is?” – kérdezi Péter, mire Jézus így válaszol: „Mondom neked, nem hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.”

Ezután Jézus a könyörtelen szolgáról szóló példázatot mondja el. Egy király elszámoltatja szolgáit. Elé visznek egy embert, aki „tízezer talentummal volt adósa”. Mivel nem tud fizetni, az úr elrendeli, hogy adják el őt és egész családját. A szolga azonban leborul előtte, és könyörög: „Légy türelemmel irántam és mindent megfizetek neked.” Az úr megszánja, elbocsátja, és elengedi az egész adósságát. A szolga azonban, miután kimegy, találkozik egyik szolgatársával, aki „száz dénárral tartozott neki”. Megragadja és fojtogatni kezdi, ezt mondva: „Fizesd meg, amivel tartozol.” Hiába könyörög neki a másik ugyanúgy türelmet kér, de ő börtönbe záratja.

A történtekről jelentést tesznek a királynak. Az úr magához hívatja a szolgát, és így szól: „Gonosz szolga. Elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad?” Haragjában átadja őt, hogy kínozzák, amíg meg nem fizeti egész tartozását. Jézus a példázatot ezzel zárja: „Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok mindenki az ő testvérének.”

Fekete Károly püspök hangsúlyozta: a példázatot az írásmagyarázók túlzónak tartják, mert benne „minden mértéktelen és határtalan, és egyszerre elgondolkodtató meg felháborító”. A túlzások két üzenetet emelnek ki:

Először is vegyétek észre, hogy milyen is a könyörtelen szívtelenség bűne. Másodszor pedig vegyétek észre, hogy ennél már csak egy nagyobb dolog van: az Úristen irgalmas, bűnbocsátó kegyelme.”

A püspök szerint Péter kérdése a mi kérdésünk ma is: „Uram, hányszor kell még megbocsátanom ellenem vétkező testvéremnek, vagy abbahagyhatom most már a megbocsátgatást?” Rámutatott: „A megbocsátás kérdése nem mennyiségi kérdés”, mert „a kiengesztelődésnek nincs határa”.

Krisztus tanítványának nem egyszerűen jobbnak kell lennie, hanem „mássá kell lennie”. A gondolkodásmódjának kell megváltoznia.

Az igehirdetésben hangsúlyosan megjelent az ember bűnösségének és eladósodottságának képe: „Hiszen olyanok vagyunk, akik képesek lehetetlenül nagy adósságot felhalmozni.” A bűn folyamatát így világította meg Fekete Károly: „kicsiben kezdődik, aztán pedig nő az étvágy és jönnek a fokozatok”, miközben „elaltatott lelkiismeretünk természetesnek veszi, hogy mindent meg lehet úszni”. (…)

A püspök rámutatott:

sokszor éppen azok válnak irgalmatlanná, „akik már egyszer kegyelmet nyertek”. A megbocsátani nem tudás „zsémbessé tesz, kiállhatatlanná, bosszúállóvá és magányossá fokoz, gyötrelmes állapotba juttat”.

(…) Az igehirdetés egyik összegző mondata így hangzott: „Nekünk adósságot elengedő Urunk van, akiben mérték nélküli az irgalom.” A püspök kiemelte az aránytalanságot a két tartozás között: „A kifizethetetlen adóssággal csak egyet lehet tenni, elengedni. A bűnre pedig egyetlen megoldás van, az Isten bocsánata.”

A példázat második részében megjelenő ítéletről elmondta: „A gonosz, szívtelen szolga, aki elveti a türelmet és a könyörületet, önmagát hozza kilátástalan helyzetbe.” Az igehirdetés zárásában Jézus szavainak sürgető üzenetét emelte ki: „Nem kellene nektek is megkönyörülnötök szolgatársaitokon, amint én is megkönyörültem rajtad?” (…)

A prédikáció végén a Miatyánk szavaival utalt a bűnbánat és a megbocsátás kapcsolatára: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Hozzátette: „Ehhez viszont bűnbánat kell. És erre jön a mennyei király, a megváltó Krisztus bűnbocsátó kegyelme.”

Az igehirdetés után megáldották a hamut, amellyel előbb Fekete Károly püspök és Hortobágyi Cirill főapát hintette meg egymás fejét kereszt alakban, majd a társegyházak lelkipásztorai, a szerzetesközösség és az egybegyűltek is fogadták a hamu jelét.

A beszámoló teljes terjedelemben ITT olvasható.

Forrás: Pannonhalmi Főapátság

Fotó: Hajdú D. András

Magyar Kurír