Helyet hagyni a másiknak – A béketeremtés lehetőségéről

Talán azon is múlik, hogy mekkora békére vagyunk képesek, hogy mennyi valóságot engedünk közel magunkhoz egy másik emberből. Hiszen lehet valakivel hosszú éveken át fizikai közelségben élni úgy, hogy sorsából alig ismerünk többet annál, amennyi a saját életünket érinti. Úgy gondoljuk, jól tudjuk, mit várhatunk tőle, miben különbözik tőlünk, esetleg mivel bántott meg. Lassan berendezzük magunkban a helyét, és attól kezdve azt szeretnénk, ha ott is maradna. Már a változását is nehezen fogadjuk: megzavarja a róla kialakított „rendet”.

Talán a körülöttünk zajló nemzetközi konfliktusok mélyén is egymás valóságának ez az elvesztése húzódik. Merre indulhatnak hát azok a kevesek, akik még keresik az egymáshoz visszavezető utat?

Sokat tudunk egymásról, de tudásunkból hiányzik a másik konkrét jelenléte, így nem is jut „szóhoz” abban a történetben, amelyet róla gondolunk. Egy idő után pedig minden gesztusa ugyanazt bizonyítja számunkra: közeledésében számítást, hallgatásában ellenségességet, félelmében fenyegetést. Bezárul körülötte az értelmezésünk köre. A konfliktusok egyik legmélyebb előzménye talán ez: 

a másiknak többé nincs módja meglepni bennünket. Bármit mond, előbb érkezik hozzá az ítéletünk, mint a figyelmünk.

Ebben a dimenzióban a béke is könnyen válik saját akaratunk meghosszabbításává. Csakhogy mindeközben a másik is olyan rendről álmodik, amelyben az ő vesztesége kap értelmet. Két önmagában teljesnek érzett világ áll egymással szemben, s mindkettő a másiktól várja, hogy engedjen a létezéséből. A béketeremtés nehézsége már itt megmutatkozik: hogyan lehet közös jövőt alkotni azokkal, akiknek a jelenlétét saját világunk sérelmeként éljük meg?

Nincs ez sokszor másként az államok és népek szintjén sem. Akikkel – miként Ámosz Oz (izraeli író és újságíró, a Békét Most mozgalom egyik alapítója –  a szerk.) fogalmazott a palesztin–zsidó együttélés kapcsán – „kényszerű társbérletben élünk együtt”. Meghatározva a másik kulturális és geopolitikai törekvései, etnikai összetétele és gyakran menekültjei által. Az együttélés tehát jellemzően nem önkéntes vállalás, hanem megváltoztathatatlan adottság. Az emberi együttélés története azonban jóval nyugtalanítóbb kérdést vet fel: képesek vagyunk-e olyan közelségben élni egymással, amelyben a másik létezésének ténye, különbözősége nem fenyegetést jelent számunka? Fenyegetést, amelyre időnként erővel, megelőző vagy reagáló csapással válaszolunk.

A háború ennek a kérdésnek a legvégletesebb kudarca. De a kudarc lehetősége jelen van a mindennapokban is. Ott munkál a családi hallgatásokban, a megszakadt barátságokban, a népek egymásról örökölt ítéleteiben. A béketeremtés nehézsége részben ebből az önmagába záruló bizonyosságból fakad. Mindegyik fél kész történettel érkezik, amelyben saját félelme érthető, vesztesége mérhetetlen, cselekvése szükségszerű. A másik ugyanilyen tapasztalata már magyarázkodásnak tűnik. Így

a béke vágyát is átjárhatja az uralom igénye: olyan nyugalmat szeretnénk, amelyben semmi sem kényszerít saját igazunk felülvizsgálatára és feladására.

A rendezés ilyenkor gyakran a másik elhallgattatását jelenti. Lehet, hogy megszűnik a vita, de megmarad az a viszony, amelyből az erőszak újra megszülethet. A megalázott ember hallgatása különösen könnyen összetéveszthető a beleegyezéssel.

Afganisztán, Irak, Líbia vagy Szíria egymástól nagyon különböző története is arra figyelmeztet, milyen korlátozott az erő képessége a béke létrehozására. Az erőfölény megváltoztathatja a hatalmi viszonyokat, megdönthet rendszereket, és bizonyos helyzetekben nélkülözhetetlen lehet a védtelenek megóvásához. Önmagában azonban nem teremti meg annak feltételeit, hogy az emberek ismét egymásra merjék bízni a sorsukat. A beavatkozások nyomán olykor még távolabb kerül a rendezés, miközben új sérelmek rakódnak a régiekre.

A bizalmat nem lehet ugyanazzal az eszközzel létrehozni, amellyel az engedelmességet kikényszerítjük. A tartós békéhez az együttélés belső lehetőségét is helyre kell állítani.

De miből születhet meg ez a lehetőség ott, ahol már az egymás felé tett mozdulat is gyanút ébreszt? Erre nincs minden helyzetre érvényes válasz. Szükség van igazságos intézményekre, biztonságra, a felelősség tisztázására és a sérelmek elismerésére. Mégis van a béketeremtésnek egy személyes tapasztalathoz kötődő kezdete, amelyet egy szíriai kolostorban élhettem újra.

A szíriai háború korai, aktív időszakában egy görögkatolikus kolostort látogattunk. Amikor visszaindultunk, az elöljáró a szokásnak megfelelően megkért, hogy írjunk a vendégkönyvükbe. A könyvet fellapozva észrevettem, hogy az előttem szereplő utolsó bejegyzés hat évvel korábban született. Megkérdeztem, miért nem íratták alá azóta másokkal is. Azt felelték, hogy azóta senki sem járt náluk. Már senki sem látogatta őket. Úgy érezték, a világ elfelejtkezett róluk. Abban a vendégkönyvben hat év maradt két bejegyzés között. A közösség közben élte mindennapjait, és mind hosszabb ideje kellett nélkülöznie azt az egyszerű bizonyosságot, hogy van, aki számontartja őket. Hiszen a látogató arról tanúskodik, hogy a hely, ahová belép, része a közös világuknak. Hogy az ott élők sorsa elég fontos volt valakinek ahhoz, hogy útra keljen értük.

Az elfelejtés kultúrája ott is kialakul, ahol minden eszköz rendelkezésünkre állna a kapcsolódáshoz. Megnézzük a másik közösségi posztjait, s közben leszokunk arról, hogy látogassuk egymást.

Felkeresni valakit ezért annak vállalása is, hogy időnk egy részével az ő idejébe lépünk. Lemondunk arról, hogy egyedül szabjuk meg, mi történjék velünk. Talán sokáig kell hallgatnunk, talán ugyanazt a történetet halljuk újra, talán semmit sem tudunk megoldani. Mégis létrejön valami, ami korábban hiányzott: az ő valósága alakítani kezdi a miénket.

A jelenlét legmélyebb értelme ebben az átengedett lehetőségben rejlik. Engedem, hogy az életed következménnyel legyen az enyémre; hogy amit átélsz, annak bennem is legyen folytatása. Akinek a figyelméből eltűntünk, annak a világában lassan helyünk sem marad. Ettől a szenvedés is más természetűvé válik. A keresztény hagyomány találkozásról alkotott tapasztalata ebből a közelségből táplálkozik, és ezért tulajdonít különös jelentőséget a látogatásnak, az asztalközösségnek, a beteg és az idegen befogadásának.

A megtestesülés hite magát az isteni odafordulást is a közelség eseményeként érti: az emberi élet vállalásaként, annak kiszolgáltatottságával együtt.

A megtestesülésben az emberi élet egésze válik vállalt közösséggé: a test, az idő, az éhség, a fájdalom és a halandóság.

Az irgalmas szamaritánus történetében a sebesült sorsa megszakítja az utazó útját, és új irányt ad cselekvésének. Az ember odaviszi magát egy olyan helyzetbe, amelyet nem ő választott, s amelyből a másik nem tud egyszerűen kilépni. Egy időre vele marad abban, amit annak egyedül kellene hordoznia.

A találkozás kultúrájának talán ez az egyik legnehezebb feltétele: helyet hagyni az életünkben annak, amit nem mi terveztünk el. Mert

felkeresni valakit annyit is jelent, mint lemondani arról, hogy előre tudjuk, mivel is fogunk találkozni.

Ez a megtapasztalás valahol ott kezdődik, ahol már nem csupán saját elképzeléseink igazolását keressük. Ehhez mindenekelőtt türelem és alázat kell: elviselni a szokatlan hangsúlyokat, az idegen emlékezetet, olykor a velünk szembeni bizalmatlanságot is. A jelenlét itt kezdődik. Az ilyen találkozásban az önmagunkról alkotott képünk is kockára kerül. Lehetséges, hogy igazságosnak hitt döntéseink következményeivel találkozunk valaki más veszteségében. Hogy amit távolról szükséges áldozatnak neveztünk, annak közelről neve, életkora, családja van.

Ekkor válik igazán nehézzé a figyelem: amikor már következménye lehet ránk nézve annak, amit meghallottunk.

A másik megismerése felelősséget ébreszt, mert többé nem mondhatjuk ugyanazzal az ártatlansággal, hogy nem tudtunk róla. Az ilyen közelség azonban próbára tesz. Ekkor derül ki, mennyit bírt el a figyelmünk: csupán azt az embert, akit a részvétünk számára elképzeltünk, vagy azt is, aki valóban előttünk áll. Még nehezebb, amikor az ő történetében saját világunk következményeire ismerünk. Ilyenkor azonban a meghallgatás lemondást is követel: át kell engednünk valamit abból a jogból, hogy egyedül mondjuk meg, mit jelent az, ami közöttünk történt, és a világban elfoglalt helyünket illeti. Ennek felismerése azonban a másik sebeinek érintésével kezdődik. Ez a találkozás legmélyebb emberi tapasztalatát rejti magában. Ez annyit jelent, mint osztozni sorsában. Mindeközben nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy elismerjük: a fájdalmának van olyan valósága, amelyhez a mi igazunk nem fér hozzá.

A béke lehetősége ebben a gesztusban jön létre először. Ott, ahol már nem akarjuk a másik teljes tapasztalatát a saját felmentésünkhöz igazítani; akkor, amikor kilépve komfortosnak vélt terünkből engedtünk a másikkal való találkozás lehetőségének.

A másik sebének megérintése ennek a közelségnek az egyetlen formája. Aki megmutatja a sérülését, közel enged ahhoz, ahol a legkevésbé képes védeni magát.

A személyes találkozás természetesen nem tesz mindenkit irgalmassá, nem oldja fel a történelmi sérelmeket, és az ismeretség sem zárja ki az erőszakot. Mégis megbontja a közömbösség zavartalanságát. Eltörölhetetlen nyomot hagy bennünk. Mégis nehezebbé teheti, hogy következmények nélkül mondjunk le egymásról. Ebből a tapasztalatból felelős döntéseknek, igazságos intézményeknek és védelemnek kell születnie. A találkozás ezt a hiányt tárja fel bennünk: közel engedi azt az életet, amelyről már a jelenléte nélkül mondtunk ítéletet. A béketeremtés lehetősége így ott nyílik meg, ahol az ő sorsa változtatni kezd azon, amit a magunk számára igaznak, jogosnak és lehetségesnek tartunk. Ez a személytől személyig vezető út azonban akkor válik béketeremtéssé, amikor a megismert ember sorsának helyet adunk a sajátunkban.

A történetben szereplő kolostor vendégkönyvében nem lehet utólag benépesíteni az üresen maradt éveket. Ami elmúlt látogatás nélkül, az úgy maradt. A mégis létrejött találkozás azonban feltárhat bennünk valamit, amihez a másik jelenléte nélkül sohasem férhettünk volna hozzá.

Talán minden megbékélésben van egy ilyen fordulat: a múlt megváltoztathatatlansága mellé odakerül a jövő nyitottsága.

Ezt a nyitottságot bízzuk egymásra, amikor közel engedünk valakit. A béke személytől személyig tartó útján végül idáig kell eljutnunk: hogy a másik, mindazzal együtt, amit már tudunk róla, helyet kapjon abban, amit még remélünk. A világ ettől még nem lesz azonnal és teljesen békés. De a találkozások révén lesznek olyanok, akik többé nem beszélnek egymásról úgy, mintha semmi közünk sem volna a másikhoz.

Fotó: Merényi Zita; portré: Fábián Attila

Magyar Kurír