Ima a betegekért egy állami kórházban? – Beszélgetés a Szívünk imája mozgalomról

Prodán Zsolt nemzetközi hírű gyermekszívsebésszel és Gui Angélával, a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet (GOKVI) kommunikációs igazgatójával beszélgettünk.

– A Szívünk imája mozgalommal fórumot biztosítanak a betegekért közbenjáró imának. Miért gondoltak ennek a kezdeményezésnek a megvalósítására?

Gui Angéla: Karácsony előtt született meg ez a gondolat. A szeretet ünnepéhez közeledve egy kis empátiával nem volt nehéz beleélni magunkat azoknak a helyzetébe, akik a szeretteik életéért, gyógyulásáért imádkoztak a karácsonyfa díszítése helyett. Vannak szülők, akik heteket, hónapokat töltenek itt, mert a gyerekeik hosszadalmas kórházi ellátásra szorulnak. Sokuknak a mindennapi életük része, hogy az ismerőseikkel imádkoznak, általában nem a nyilvánosság előtt, hanem egy zárt csoportban. Nekik szerettünk volna mankót adni a mozgalmunkkal, hiszen sokan nehezen tudják szavakba önteni a kérésüket, az imalánc indításának szándékát. A Szívünk imája mozgalom nem a hittérítés szándékával született. Nem gondoljuk azt, hogy el lehet dobni a szikét, és a gyógyítás helyett most már csak imádkozni kell. Mi senkit nem szeretnénk meggyőzni Isten létéről vagy az ima erejéről, ez nem a mi dolgunk.

A hagyományos orvosi gyógyítás mellett azonban helye van a hitnek is, az ember ugyanis nemcsak testből áll, hanem lélekből is. A kettő egymástól elválaszthatatlan. 

Amikor elterveztük, hogy az ima világnapjára elkészítjük a Miatyánk szövegét felmondó kisfilmünket, egy Facebook-posztban kértük ki a nálunk gyógyulók véleményét. Arról kérdeztük őket, hogy átélték-e már az ima gyógyító erejét. Több százan írtak akkor nekünk, és olyan csodálatos gyógyulásokról számoltak be, hogy nem is volt kérdés: van létjogosultsága a Szívünk imája mozgalomnak. A rengeteg megerősítő történet visszaigazolta, hogy segítenünk kell az imalánc indításának lehetőségét. Áder János köztársasági elnök és a felesége elvállalta a fővédnökséget, a munkatársaink pedig örömmel jelentkeztek, hogy elmondjanak egy-egy mondatot a kisfilmünkben a Miatyánkból. 

Prodán Zsolt: Amikor bent fekszik nálunk egy gyerek például szívtranszplantációra várva, akkor szélsőséges lelki terhelést élnek át a szüleivel. Minden energiájukat meg kell mozgatniuk ahhoz, hogy túléljék a várakozást, és akár a vereséget is, mert nem mindig végződik sikerrel egy-egy beavatkozás. Ha hívő emberekről van szó, nem várhatjuk el tőlük ezekben a helyzetekben, hogy ne hívőként viselkedjenek itt a kórházban. Operáltam már hindut, muzulmánt, Jehova tanúját, katolikust, ateistát. Minden pácienssel úgy kell viselkednem, hogy ne sértsem meg a hitelveit. Nem fogom azt mondani egy hitetlennek, hogy imádkozzon, de egy katolikusnak sem, hogy ne imádkozzon, és ne kérjen közbenjáró imát. Természetesen a legnagyobb odafigyeléssel operálok mindenkit. 

– Sokan tapasztalják az ima erejét a gyógyítás során. Mások tudományos bizonyítékot követelnek ennek alátámasztására. 

Prodán Zsolt: Sokszor elvállalunk olyan, lehetetlen helyzetben lévő pácienseket is, akiknél igen nagy az esélye annak, hogy a műtét nem fog sikerülni. És hála Istennek, eddig mindig sikerült. Lehet, hogy ez véletlen? Szándékosan nem megyek bele abba a kérdésbe, hogy van-e tudományos magyarázat az ima gyógyító erejének bizonyítására. Szerintem egy gyógyító számára két külön terület kell, hogy maradjon a tudományos evidencia és a vallásos meggyőződés, még akkor is, ha az orvos hívő. Lehet, hogy ez vitát fog kiváltani, de ez a véleményem. A hívőket nem érdekli, hogy van-e tudományos bizonyíték. Igazából a nem hívőket érdekli, hogy van-e az imának gyógyító ereje.

Azok, akik tudományos bizonyítékot követelnek ezzel kapcsolatban, tulajdonképpen nem engedik meg a hívő polgártársaiknak azt, hogy szabadon gyakorolják a vallásukat,

holott a vallásszabadságról már 1568-ban törvényt hozott a Tordán ülésező országgyűlés. 

Gui Angéla: Ha egy hívő ember gyógyulást tapasztal azzal egy időben, hogy mások imádkoznak érte, akkor megerősödik a hite. Ő nem azt fogja mondani, hogy ez placebohatás volt, számára ez újabb bizonyítéka lesz annak, hogy Isten létezik. Mi nem nézhetjük csak a testet, csak a szívet; a lelket is látnunk kell, az egész embert kell gyógyítanunk. 

Amikor nem másokért, hanem magunkért imádkozunk, vagyis nem közbenjáró, hanem szemlélődő imát mondunk, akkor relaxált állapotba kerülünk. A bal és a jobb agyfélteke között különös harmónia jön létre, oldódik bennünk a stressz, csökken a vérnyomásunk. Ezért ilyenkor sokkal könnyebb tudományosan bizonyítani, hogy az imának jótékony hatása van.

Amikor a saját gyógyulásunkért imádkozunk, abban benne van egyfajta küzdelem, azt fejezzük ki, hogy nem adjuk fel a betegséggel szemben a harcot.

Ez pedig olyan belső erőforrást tud mozgósítani, amely szükséges ahhoz, hogy gyorsabb legyen a gyógyulás.

– Amikor nyilvánosságra hozták az imakezdeményezést, sokan azonnal támadni kezdték. Hogyan érinti ez Önöket? 

Gui Angéla: A támadóknak azt kívánom, soha ne kerüljenek olyan helyzetbe, amikor azt kell érezniük, hogy csak az imában bízhatnak. Én már átéltem ilyet, és engem az ima megerősített a hitemben. Mindenki életében eljöhet az a pillanat, amikor nem marad számára más kapaszkodó, csak az ima. Ilyenkor nem lehet azt mondani, hogy ne imádkozz, mert az úgysem segít.

– Említette, hogy támogató hozzászólásokat is kapnak. Milyeneket?

Gui Angéla: Felsorolni is nehéz lenne. A legnagyobb ajándék az, amikor vadidegen emberek osztják meg velünk a korábban soha, senkinek el nem mondott, mély élményeiket. A hitünket nem szokás a kirakatba helyezni. Mi ezzel a gesztussal most oda tettük, és ennek a kezdeményezésnek én lettem az arca. A hívő emberek így meg mertek keresni, és feltárták a saját csodálatos történeteiket. Meséltek arról, hogy milyen nehéz helyzeten segítette túl őket az ima, vagy éppen miképpen adott erőt egy megváltoztathatatlan helyzet elfogadásához.

– Főorvos úr, Ön a szívet gyógyítja. Gyermekek élete múlik a műtét sikerén. Operáció közben vannak spirituális élményei?

Prodán Zsolt: Biztosan vannak olyan kollégáim, akik az ima erejét is használják munka közben, de ez intim dolog. Én amikor operálok, akkor operálok. A Debreceni Református Kollégiumba jártam. A vallástanáromnak, Rózsahegyi Tivadarnak volt egy mondása: „A munka megtart.” Ez végigkísért engem a pályámon, és úgy látom, a munka által más ember lettem. Több mint három évtizednyi gyógyító tevékenység megváltoztatja az embert, karbantartja, és sok pozitív visszacsatolással ajándékozza meg. De érzékenyíti is, hiszen most sokkal rosszabbul viselek el rossz híreket a pácienseimről.

– A kollégáiknak mi a véleményük az imalánc-kezdeményezésről? 

Prodán Zsolt: Van, akinek ez sok, de senkinek nem kötelező egyetérteni vele vagy részt venni benne. Dolgoztam New Yorkban, egy zsidó kórházban; Franciaországban olyan közegben, ahol rengeteg muszlim volt; Bajoroszágban, ahol katolikus kápolna működött a kórházban, és minden folyosó végén volt egy kereszt; Horvátországban, ahol a kórtermekben mindenütt ott a feszület.

Az intézményünk fő profilja természetesen továbbra is a gyógyítás. A mozgalom elindításával egyszerűen kitakartunk valamit, ami, ha rejtve is, már eddig is létezett. Lehetővé tettük, hogy aki imádkozni szeretne a beteg hozzátartozójáért, az nyugodtan tegye.

Ha egy gyerek távozni készült, és nem tudtunk segíteni rajta, eddig is beengedtük hozzá a papot, hogy megkeresztelje. Az ember az élet és a halál nagy kérdéseiben szakrális segítségért nyúl, ez nem meglepő. Inkább az a furcsa, hogy ezt évtizedeken át nem volt szabad megtenni. A legtöbb régi építésű magyar kórházban volt kápolna, amit aztán például a debreceni egyetemen mozinak használtak. Mennyivel volt ez jobb? Majdnem ötven évet töltöttünk egy olyan világban, ahol a beteg embernek nem volt szabad elővennie a Bibliát a kórházi ágyon. Ma beengedik a kórházakba a lelkészt vagy a papot, ez már mindenhol természetes. A sztálinizmus annak idején mélyen áthatotta azt az épületet is, amelyben mi dolgozunk. Járványügyi elvekre hivatkozva a gyerekeket elvették a szüleiktől, még harminc évvel ezelőtt is át kellett adniuk a csecsemőket a bejáratnál, és haza kellett menniük. Mára szerencsére elég messzire jutottunk ettől. A szülők most már itt maradnak a kisbabájukkal, és a szoptatós ikerpár egészséges tagja is bennmaradhat a kórházban a testvérével. Az egészségügyi intézmények nem kötelezhetik a beteget arra, hogy dobja el a magánéletét.

– Híres az az emberséges hozzáállás, ami az Ön által vezetett gyermekszívsebészeten tapasztalható. Mesefigurákkal díszítették a falakat, vezethető kisautót szereztek be a gyerekeknek, és a CT-vizsgálat közben vetítenek nekik, hogy oldják a feszültséget, a félelmet.

Prodán Zsolt: Ebben én semmi különlegeset nem látok. Mivel Magyarországon egyetlen gyerekszívsebészet működik, így csak más országok hasonló intézményeivel tudom összemérni magunkat. Külföldön minden kórház próbál jobb életkörülményeket biztosítani a kis klienseknek. A mi kórházunkban vannak olyanok, akiket az egész életükön végigkísérünk, ide kötődnek egy kis köldökzsinórral. Ilyenek például a veleszületett szívhibások és a súlyosabb betegek. Olyan pácienseink is vannak, akik transzplantáció miatt százötven, háromszáz vagy akár négyszáz napot műszíven vannak, és nem tudnak kimenni a kórházból. Volt olyan kisfiú, akinek a takarító néni tálban hozott fel havat az udvarról, hogy hóembert építhessen a kórteremben. Vannak szociális munkásaink, pszichológusaink, tanítónőink, gyógytornászaink, akik valóságos energiatranszfúziót adnak a pácienseknek, úgy tele vannak szeretettel. Van bohócdoktorunk, de jár hozzánk pszichodrámacsoport, és a mediációra is lehetőséget adunk. Különféle felekezetekből jönnek hozzánk énekelni, beszélgetni a gyerekekkel, mindenféle térítési szándék nélkül.

Ez egy nyitott kórház. Az orvos nem csak arra szorítkozik, hogy fenntartsa az életfunkciókat, és figyelje az értékeket a monitoron.

– Mi ad erőt, hogy kitartsanak az elképzeléseik mellett?

Gui Angéla: Nem könnyen adom fel az álmaimat, küzdeni szoktam értük. Minden nehézség erősebbé teszi az embert. Persze én is elfáradok, de ott van a két saját gyermekem, a lélekben örökbe fogadott hetvenkilenc kárpátaljai árvám és a sok száz más, gyermekotthonban élő kis ember, akikért az önkéntes munkámban tevékenykedem. Az egyensúly a kulcs: ha valahol pofont kapsz, akkor kell egy másik hely, ahol feltöltődsz. Az önkéntesség ilyen terület. Ha az ember másokon segít, akkor mindig többet kap vissza, mint amennyit beletesz.

– A koronavírus-járvány idején a látogatási tilalom miatt létrehozták a Szívünk kamráját, egy olyan helyiséget, ahol ugyan védőfólián keresztül, de megérinthette egymást a beteg és a hozzátartozó. Milyen terveik vannak még? 

Prodán Zsolt: Már tíz évvel ezelőtt, amikor hazajöttem Magyarországra, az volt az álmom, hogy szeretnék létrehozni a kórházban egy kis privát sarkot, ökumenikus imazugot, de nem voltam rá képes. Most viszont Angéla segítségével szeretnénk építtetni a kórház hatodik emeletén egy ökumenikus kápolnát. Az lenne a Szívünk kápolnája. 

Szerző: Vámossy Erzsébet 

Fotó: Őszi Szilvia

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 23-i számában jelent meg.