Isten ajándékának tekintette a zenei tehetségét – Sztankó Attila emlékezik Ennio Morriconéra

Kultúra – 2020. július 9., csütörtök | 19:14

Július 6-án, 91 éves korában elhunyt Ennio Morricone, kétszeres Oscar-díjas olasz zeneszerző. Több mint száz filmhez írt zenét, olyan klasszikus alkotásokhoz, mint a Volt egyszer egy vadnyugat, A Jó, a Rossz és a Csúf, A misszió vagy Az óceánjáró zongorista legendája. Sztankó Attila máriabesnyői plébánossal, egyházzenésszel beszélgettünk a Maestro munkásságáról.

– Mikor találkozott először Ennio Morricone zenéjével?

– Gyerekkoromban, ami teljesen természetes, hiszen a szüleimmel mi is néztük otthon a westerneket. A Volt egyszer egy vadnyugat filmen keresztül találkoztam először a nevével, mert tetszett az Armonica tétel, a film tipikus zenei motívuma, amire édesapám hívta fel a figyelmemet. Ettől kezdve érdeklődéssel követtem Morricone zenéjét és a filmeket, amelyekhez ő írt zenét.

– Morricone a legkülönbözőbb témájú filmekhez készített zenét, így a westernhez, bűnügyi témájú történetekhez, de az olyan, keresztény szellemiségű alkotásokhoz is, mint A misszió

– Különlegesen sokrétű személyiség volt. Szerintem mindenki számára – legyen szakmabeli vagy csak egyszerűen zenekedvelő ember – nyilvánvaló, hogy Ennio Morricone személyiségére és zeneszerzői tevékenyégére jellemző volt, hogy a képi hatáshoz olyan zenét alkotott, ami kiemelte az emberi élet drámai vonásait. Hangjegyekben szólaltatta meg azt, ami a képben megnyilvánul, sőt a zenei hatásokkal talán javított is akár a forgatókönyv, akár a képi megjelenés esetleges hiányosságain. Megragadta az emberi lélekben zajló drámaiságot. Ez hatalmas teljesítmény, megálmodni az egyes képekhez a legmegfelelőbb zenét – ezért is lett ő a Maestro! Vegyük például A misszió című filmet. Amikor a főhős, Rodrigo börtönben van, a zene tökéletesen fejezi ki a börtön hangulatát. Vagy amikor Gabriel testvér felmegy a magaslatra, leül a patakban egy kőre, és elkezd játszani az oboán. A felszálló dallam fő motívum lesz az egész filmben. Az pedig kifejezetten zseniális, ahogy a guarani indián gyerekek éneklik az Ave Mariát, egyszerű, tiszta, nem kiművelt hangon. Jellemző volt rá, hogyha egy adott filmnek valamilyen kulturális vetülete van, akkor kifejezetten igazodott ehhez. Olyan eszközöket is használt, amelyek nem minősülnek hangszereknek, de a hanghatás, amit keltett, alátámasztotta azt a zenei „produkciót”, amellyel zenei hangokba tette át az adott személyiség drámáját. 

– Morricone szerzett zenét a Karol, aki pápa lett és A pápa, aki ember maradt című, II. János Pál életéről szóló filmeposzhoz, valamint A jó pápa – XXIII. János című mozihoz is. Hogyan hatottak Önre ezek a zenék?

– Megmondom őszintén, ezeknek a filmeknek a zenéje annyira mély benyomást nem hagyott bennem. Inkább azt mondanám, ezekben a filmekben plasztikusan kölcsönhatásban került egymással a kép és a zene. Ellenben a Sorstalanság (Kertész Imre Nobel-díjas regényének filmváltozata, Koltai Lajos rendezésében) filmzenéje önálló zeneként is igényelte, hogy megszerezzem CD-n vagy letöltsem, annyira jó maga a zenei szövet. Itt is, ahogyan például a cimbalmot alkalmazza, jelzi, hogy hol, milyen országhoz és zenei kultúrához köthető a történet.

– Morricone a filmzenék mellett olyan műveket is alkotott, mint a 2015-ben bemutatott Missa Papae Francisci című, Ferenc pápának írt, héttételes zeneműve, amelyet a jezsuiták római főtemplomában, az Il Gesù-templomban mutattak be. Beszélne erről néhány mondatban?

– Az olasz RAI 5 csatorna közvetítette is a bemutatót, húsz-huszonöt perces műről van szó. Ennek az elején is felhasználja a ténylegesen Ennio Morriconéra jellemző hanghatásokat, eszközöket. Nem tudjuk elvitatni, hogy ez nem liturgikus zene, hanem koncertzenének szánta. Liturgián egy ilyen jellegű megszólalás nem összeegyeztethető teljes egészében a liturgiával. Ilyen szempontból Verdi Requiemjéhez tudnám hasonlítani, noha nem stílusában és terjedelmében. Koncertzene, de mégiscsak egy liturgikus zenének a megszövegezéséről van szó. Tudtommal előtte konzultált Marco Frisina atyával, a Vatikán lelkipásztori istentiszteleti központjának igazgatójával, nagyon jóban voltak. Morriconét nem nevezhetjük a szó klasszikus értelmében szakrális zeneszerzőnek, de vallási témákhoz nagyon hozzáértően nyúlt hozzá. Van a személyiségének egy olyan jegye, ami mindig az Istenre hangolódott. Tudjuk róla, hogy családorientált volt, nagy szeretetben élt a feleségével, Mariával, aki általában elkísérte a koncertkörútjaira. Négy gyermekük van. Morriconéról kijelenthetjük, hogy egész életében Isten ajándékának tekintette a zenei tehetségét. Korán, gyermekkorában kezdett el zenét írni. A talentumát Isten iránti hálából mindig úgy kezelte, hogy a zenén keresztül meg lehet ragadni valamit a Teremtő szépségéből. 

– Morricone vallotta: a zene nagyon intenzív imádság lehet. „Hallgassatok zenét, és megérzitek Istent.” A művészetek közül talán a zene az, ami a legközelebb vihet bennünket Istenhez. Morricone zenéje bizonyíték erre.

– Ez így van. Az ő személyes vallásosságának egyik jele a zenében kifejezett imádság.

– Vannak-e kedvenc Morricone-szerzeményei?

– Klasszikusnak tartom az imént említett Gabriel-témát A misszió című filmből. Ugyancsak említettem a Sorstalanságot. Egyik kedvencem Az óceánjáró zongorista legendájából A krízis című jelenet zenéje, amikor a főhős azon gyötrődik, hogy elhagyja-e a hajót. Ez a lelket nagyon-nagyon mélyen megszólító zenei tétel.

– Mi a jelentősége Morricone zeneszerzői művészetének?

– A vallásos témájú filmekben betöltött zenei szerepe felbecsülhetetlen, mert a zenéje révén sokkal közelebb tudta hozni az emberekhez a vallásosságból, hitből fakadó témákat, drámai történéseket. Az ő zenéje volt az a csalogató hangvétel, ami miatt az emberek megnézték a filmet. Vegyük A misszió című alkotást. Még kispap voltam, amikor Majnek Antal kárpátaljai püspök úr felhívta a figyelmünket, hogy van ez a film, meg kell nézni. Elkezdtük nézni, és a filmzene első ütemétől kezdve a történet magával ragadta az embert. Gondolom így van ez sokakkal, függetlenül attól, hogy vallásosak vagy nem. Körülbelül ugyanakkor játszódik ez a történet, a 18. század ötvenes éveiben, mint A sógun című sorozat, aminek szintén nagy sikere volt nálunk. A misszió Dél-Amerikában, A sógun Japánban. A misszió sokkal többet mondott számunkra – a történet maga is –, viszont a zenével kiegészítve bizonyos jelenetei szívbemarkolóan szépek, drámaiak voltak. Megérezte az ember, hogy mi zajlik a háttérben, az emberek fejében, érzéseiben. Különösen szép a zárójelenet: a kis guarani gyerekek életben maradnak, a kis fogatlan fiú vezetésével csónakkal távoznak a felgyújtott misszió helyszínéről, elbújnak az őserdőben. Mi játszódhat le ezeknek a gyerekeknek a lelkében, látva, hogy ugyanaz a fehér ember jön, az egyiket szereti, felnéz rá, ragaszkodik hozzá, a másikban csalódik. Kénytelenek elbújni az őserdőben, és a zene gyönyörűen kíséri, vezeti ezt az egész jelenetsort.

Fotó: Papgeno; Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria