Jezsuita közösség az internálótáborban

Visszaemlékezésekből idézzük fel a különleges közösség mindennapjait, a Jezsuita Levéltár segítségével.

Kovács Jenő SJ (jobbra) Trampli kutyával, Kistarcsáról való szabadulása után, a Széher úti kórház kertészeként, amikor titokban jezsuita novíciusokat is nevelt

„– Meddig leszek internálva? – kérdeztem.
– Fél évig. De nem is fog addig tartani, [1949.] április 4-én amnesztia lesz.
– Oda visznek, ahol a két teológiai tanár van?
– Igen, oda fog kerülni a papi szobába.
– Hát akkor aláírom – válaszoltam.
Nagy örömmel megyek, megalakul a kollégiumunk a dél-budai Internálótáborban. Mert hogy három teológiai tanár alkot egy kollégiumot. Mondták, hogy már a nevünk is megvan: Madonna della Strada, Útmenti Boldogasszony Kollégium. A végén Kollégium Maximum lett, mert utána a többi rendházat is feloszlatták, sőt, teológiai főiskola lett belőle, s Kistarcsán folytatódott.”

(Mócsy Imre SJ visszaemlékezése)

Szűk priccsek és vasárnapi csomagok

A kistarcsai internálótáborba összesen huszonhat jezsuita került 1949 és 1953 között, ez által a rendházak 1950-es államosítása után néhány évig itt élt együtt a legnagyobb magyarországi jezsuita közösség. Egyeseket „államellenes” szervezkedés ügyében fogtak el, majd kihallgatás után minden egyéb eljárás nélkül vittek a táborba, mások külföldre próbáltak szökni, de lekapcsolták és Kistarcsára vitték őket. Olyanoknak is a zárt tábort jelölték ki lakhelyül, akiket a börtönbüntetésük lejártával sem akartak szabadon engedni. Jezsuita papok, testvérek és növendékek is éltek és dolgoztak a táborban.

„Kistarcsán régi kaszárnyaépületek voltak: öt nagy épület. Kétemeletesek, hatalmas termekkel. A termekben 140x200 cm-es priccsek voltak elhelyezve. Ez kétszemélyesnek számított. 70 cm-rel meg kellett elégedni. Amikor odakerültem, viszonylag rendes körülmények uralkodtak. Mi egy kisebb teremben laktunk, csak 26 személy fért el benne. (...) Nagy öröm volt, hogy megérkeztünk, mert másfél hónap óta nem tudtak felőlünk semmi bizonyosat. Ez hétfői napon történt [1949. október 10-én]. Kedden gyűjtöttük össze a ruhákat, mert szerdán jöttek érte a nővérek, akik aztán kimosták a fehérneműt, és a következő héten visszahozták szépen kimosva, kivasalva. A ruhákban benne volt a ruhaszámunk, de mi tintaceruzával beírtuk a nevünket is. A nővérek észrevették, és értesítették a jezsuitákat, úgyhogy vasárnap már jöttek a látogatók, és kaptunk csomagot is. A csomagok ügyét a három Központi Szemináriumban lakó testvér szervezte meg és hajtotta végre: Rózsahegyi István, Sándor Dezső és Kálmán Sándor. Volt olyan idő, hogy húsz-huszonöt csomagot kellett vasárnaponként Kistarcsára szállítani. Ekkortájt, amint említettem, aranyélet volt Kistarcsán. A papok apostolkodhattak, gyóntathattak, minden reggel misézhettek sorjában. 1949 karácsony táján kitalálták, hogy a papok is tudnak dolgozni. Szőnyegeket szőttünk. Vasárnaponként rengeteg csomag érkezett a táborba. A csomagok zsinegjét nekünk adták. Winkler Józsi bácsi volt a bogozó, akit Kispest–Wekerle-telepi plébánosként fogtak el, és juttattak ide, egy másik pap volt az osztályozó, aztán voltak tervezőmérnökök. Kaptunk két szövőgépet, és megtanultunk csomózni. Húsvétig el is készült két szőnyeg. Az egyiken – P. Mócsy ötleteként –, az új megyei beosztás volt látható. Ez faliszőnyeg volt. 1950 májusában aztán minden megváltozott. A tábort átvette az ÁVO. Megszűnt a csomagok beadása, tehát nem volt mivel csomózni.”

(Matyasovich Henrik SJ visszaemlékezése)

P. Mócsy Imre

Főiskolai bizonyítvány cigarettapapíron

A fiatal jezsuiták teológiai képzése már a dél-budai internálótáborban elkezdődött Mócsy Imre vezetésével. Ő 1949 nyarán Hamvas Endre csanádi megyéspüspök segítségével elintézte a tábor parancsnokánál, hogy tankönyveket kaphassanak. Hatvan könyv jutott be így a táborba, köztük filozófiai és teológiai alapművek. Mivel mindegyikből csak egy példány volt, ezért szakszerűen szétvágták, hogy egyszerre többen tudják forgatni.

„Amikor vizsgára került a sor, előzőleg a tanárok tanulmányozták a szövegeket. Mi meg sanda szemmel sétálgattunk, és megpróbáltuk kilesni, hogy melyik részt forgatja a tanár, abban reménykedve, hogy majd azt fogja kérdezni tőlünk is. Kitűnő tanári kar verődött össze. (...) A vizsgákat a tanárok komolyan vették. És az eredményeket meg is tudtuk őrizni. Hogyan? Ennek az a magyarázata, hogy az eredményeket P. Lázár aprócska betűkkel cigarettapapírra leírta, és egy gyufásdoboz aljára téve a tábor feloszlatása után magával hozta. Nagyszerű előadásokat hallgattunk. Különösen P. Mócsy volt elemében. Mondta is többször, hogy ő egész életében arra készült, hogy »általános« teológiai tanár legyen. Valóban, ha valamelyik tárgynak nem akadt előadója, azt mind P. Mócsy vállalta. De például P. Perényi [József] is nagyon szép, lelkesítő dolgokat tudott összeszedni emlékezetből is. Az utolsó évben úgy esett, hogy a könyveket reggel osztották ki, és délben már vissza is kellett adni. Délután tilos volt könyvet tartani magunknál, és nem is olvashattunk. Ilyenkor az előadásokat délután tartották meg a professzorok, persze minden segédeszköz nélkül.”

(Matyasovich Henrik SJ visszaemlékezése)

Oltár cipőkrémes dobozból

„A táborban élők lelki életének ápolására, gondozására P. Mócsynak szintén nagy gondja volt. A tilalom ellenére mindennap volt szentmise és szentáldozás. Az évi nyolcnapos lelkigyakorlatot, a fogadalomújítás előtt szokásos rekollekciókat pontosan elvégezték. Nem maradt el a napi egyórás elmélkedés és a két egzámen sem.”

(Pálos Antal SJ)

„P. Mócsy is mindennap misézett. (...) Az oltár ebben az esetben lehetett egy szépen, alaposan kitisztított cipőpaszta-doboz, benne egy orvosságos üveg kupakja, benne öt csepp bor, és egy darab búzakenyér. Egy csepp víz is odakészítve. Ez már elégséges ahhoz, hogy a szentmise érvényes legyen. Néha megtörtént, hogy benyitott egy ávós tiszt. Ilyenkor az atya, mintha mi sem történt volna, rátette a dobozra a fedelet, és elővett egy másik dobozt, rágyújtott egy cigarettára, és annak hamuját beleszórta az éppen most előkerült dobozba. Nagymise füstöléssel!”

(Matyasovich Henrik SJ visszaemlékezése)

„Őszintén szólva, Kistarcsát elhagyva tudtam meg, mi az a honvágy. Nagyon fájt a szívem, amikor ezt a kedves helyet el kellett hagynom. Volt növendékeimmel azóta is emlegetjük azokat a szép időket.”

(Mócsy Imre SJ visszaemlékezése)

Forrás és fotó: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya

A cikk a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya lapja, a M.I.N.D. 2026. nyári számában jelent meg.

Magyar Kurír