Kiváltság, hogy újszülöttek életének részesei lehetünk – Szülői érintést pótolnak a fiatalok

A hétről hétre érdekes témákat kínáló Café Francesco ezúttal is megtelt. Érthető módon kiemelkedően sok volt a fiatal lány, hiszen a beszélgetés középpontjában az újszülöttek voltak. Egy Highlights of Hungary társadalmi díjas projektet mutatott be egyik megálmodója, Kiss Teodóra.

Altattál már babát a mellkasodon? Ahogy a két ember fekszik, megáll az idő, teljes lesz a nyugalom. „Szebbet nőként nem tudok elképzelni” – fogalmaz Kiss Teodóra, aki Égi Blankával együtt megálmodta az Örökké Haza programot. Ez már a második éve annak, hogy kezdeményezésük révén önkéntesek járnak be olyan csecsemőkhöz, akiket édesanyjuk a kórházban hagyott. Az újszülöttek sorsa akár hónapokig bizonytalan. Ebbe a kiszolgáltatottságba léptek be az egyetemista önkéntesek: megteremtették a módját annak, hogy rendszeresen bejárjanak a babákhoz, karjukba vegyék, ringassák, simogassák, etessék, altassák, tisztába tegyék őket. Azt pótolják, amit édesanyjuk vagy édesapjuk tenne.

Magyarországon minden évben vannak újszülöttek – országosan mintegy 350-en –, akik életkezdetüket szülői érintés, gondoskodás és kötődés nélkül töltik. A két szegedi egyetemista lányt mélyen megérintette ez a jelenség. Együttérzésükből egy országossá bontakozó program született, amely szeretetüket és idejüket adni akaró egyetemisták sokaságát vonzza.

Egy ötletversennyel kezdődött

A Mathias Corvinus Collegium (MCC) és a Design Terminál által szervezett ötletinkubátor versenyen mutatkozott be 2024 őszén Kiss Teodóra és Égi Blanka projektje, az Örökké Haza. Első díjat nyertek, lendületet és eszközöket kaptak a megvalósításhoz. Küzdelmes volt a kezdet: az egyetemisták első megkeresését elutasította a klinika. Az érintettek – a Szegedi Tudományegyetem (SZTE), az MCC és a szegedi Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika – azonban érezték, hogy meg kell találni a megoldást.

Így született meg az a kurzus az SZTE-n, amely felkészíti a jelentkezőket arra, hogy a csecsemők gondozására alkalmasak legyenek. 2024 szeptemberében indult el az egyetemi kurzus, amelyre 25 főt vettek fel a 158 jelentkező közül. A válogatón számot kellett adni a motivációkról, pszichológusok és orvosok vizsgálták az egyetemisták alkalmasságát. A felvételt nyertek alapos szakmai alapozást kapnak: négy héten át orvosok, nővérek és pszichológusok készítik fel őket a csecsemők gondozására. Ezt elméleti vizsga követi, majd ezután kezdődik a gyakorlati munka.

„Végre karunkba vehettünk egy babát. Elmondhatatlan élmény volt, hogy amiért hetekig dolgoztunk, megvalósult” – írta le belső átélését Teodóra.

Nem nézik az órát, nem fenyegeti őket a FOMO

Az egyetemistákat szeretettel fogadta a klinika. A nővérek nagy odaadással vezették be őket a gondozás feladataiba. Ma már sok minden ösztönösen jön számukra. A kurzus résztvevői azt vállalják, hogy minimum heti egy alkalommal több órát töltenek a kórházban. Ez az elmélet – a gyakorlat azonban az, hogy a fiatalokat rabul ejti az a szeretet, amelyet az újszülöttekkel való kapcsolatban megélnek. A mindig fontos helyre igyekvő egyetemista itt nem nézi az órát, nem fenyegeti a FOMO (a kimaradás félelme). Nem tud csak úgy továbbmenni egy síró csecsemő mellől.

Teodórának egyik ringatását követően misére kellett mennie. Nem akart elkésni, de nem sikerült megnyugtatni a síró babát. Úgy érezte, nem hagyhatja magára. „Megértettem:

ez a jelenlét nem tarthat addig, amíg nekem időm van rá.”

A ringatók többsége lány, eleinte egy fiú csatlakozott hozzájuk, ma pedig már hárman vannak, és várják a további érdeklődőket. „Fontos, hogy leképezzük a családot” – mondja.

Lemondani egy gyermekről – Mit élnek át az önkéntesek?

Az egyetemisták nem alakítanak ki szülő–gyermek kapcsolatot, mégis testközelből érzékelik azt a drámát, amikor egy szülőanya lemond gyermekéről. „Ez nagyon megterhelő élmény” – mondja Teodóra, és arról számol be, hogy a gyermekeket az édesanya vagy nem tudja, vagy nem szeretné hazavinni. Gyakori, hogy olyan szociális körülmények között él, amelyek nem alkalmasak egy újszülött számára. Ezért nagyon fontos az a támogatás, amelyet a kismamáknak már a várandósság kezdetétől nyújtanak.

Az önkéntesek gyakran heteken át ott vannak egy-egy gyermek mellett, egészen addig, amíg el nem érkezik az örökbefogadás napja. „Az elején magam is sokat sírtam.

Nem könnyű elszakítani ezeket a szálakat, akkor sem, ha azt tanuljuk, tudatosítani kell, meddig tart a feladatunk. Az elkötelezettség mellett alázat is kell ehhez a munkához.

Segít, ha el tudunk búcsúzni a babától, és meg tudjuk osztani egymással élményeinket” – mutatott rá arra, mennyire összeköti őket, hogy együtt lehetnek életdrámák részesei.

Teodóra egy megható élményt is megosztott: „Szeretek az alkonyi órákban bemenni a kórházba. December elején egy alkalommal megálltam a félhomályban, karomban egy babával. Rádöbbentem teljes kiszolgáltatottságára, és mélyen közel kerültem Jézus születéséhez.”

Nagyon fontos, hogy a résztvevők számára biztosított a szupervízió: szakpszichológus segítségével dolgozzák fel a megterhelő élményeiket.

A keresésre feladat érkezett

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” Teodóra Instagram-oldalán ez a mottó szerepel. Így magyarázza: „Nehéz időszakot éltem át, kudarcok értek mind a magán-, mind az egyetemi életben. Kerestem a hivatásom, felmerült bennem, jó helyen vagyok-e. Ebben a lelkiállapotban vettem részt a dómba szentmisén. »Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint« – olvasták fel az evangéliumban, engem azonnal megszólított. Ebben az elveszettségben azt éreztem, csak oda kell adnom magam a Jóistennek, hogy az Ő akarta érvényesüljön. A mély gödörből felnéztem. A szentmisét követően lelki adoptálására szólítottak fel minket, megragadott a hívás, bekapcsolódtam, megsegített a Jóisten.”

Hivatás született

Teodóra ötödéves joghallgató. Példaképe görögkatolikus lelkész édesapja, aki bevallása szerint nem lánya jogi diplomájának, hanem az Örökké Hazában végzett tevékenységének örül a leginkább. „Egész gyermekkoromban azt láttam, hogy a faluban, ahol édesapám szolgált, mindig voltak rászorulók, és édesapukám segített, ahol tudott” – emlékszik vissza.

Teodóra az egyetem befejezését követően jogi szaktudását a gyermekvédelem és az örökbefogadás területén kívánja kamatoztatni és tovább gyarapítani.

A tenni vágyás nem maradt Szegeden

A Szegeden indult projekt térben és tartalomban is növekszik. Ma már Baján – tíz önkéntessel – és Hódmezővásárhelyen is látogatják egyetemisták a szülészetet. Szeptemberre, remélik, Budapesten is el tudnak indulni. „A mi ötletünk, de úgy érezzük, valóban a Jóisten eszközei vagyunk” – tekint a növekedésre Teodóra.

A projekt egyesületté alakult: a rendezett jogi kerettel is azt szeretnék biztosítani, hogy ott lehessenek a babák mellett azok, akiknek szükségük van rájuk.

Az egyetemisták kreativitása nem ismer határt. Egy ponton úgy érezték, a kórtermet is „családbaráttá” kellene tenniük. Megkapták az engedélyt, összefogtak, és tapétákkal otthonosabb környezetet teremtettek.

Adománygyűjtéseket is szerveznek, valamint szakmai előadásokat, amelyek az örökbefogadás, a nevelőszülőség és a lelki háttér témáira fókuszálnak. Céljuk, hogy mélyebb megértést nyújtsanak a gyermekek elhanyagolásának okairól, a családi háttérről, valamint a csecsemők fejlődésére gyakorolt hatásokról.

A legfontosabb cél az országos jelenlét. A legközelebbi célpont Budapest: jelenleg azon dolgoznak, hogy szeptemberben elindíthassák a kurzust a befogadó egyetemen. Minden segítséget örömmel fogadnak az Örökké Haza honlapján, hogy a kezdeményezés hidat képezhessen a törődni vágyó egyetemisták és a magukra hagyott babák között – hogy többé ne legyenek egyedül.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír