Közösen „imává növekedni” – A Fokoláre mozgalom éves találkozója Kecskeméten

Többen elmondták a színpadon, milyen lelkülettel érkeztek, ki-ki élete negyvenedik, második, vagy akár első Máriapolijára. A kecskeméti kisközösségek végezték a logisztikai, helyi háttérfeladatokat, de az internet segítségével egy országos stáb szervezte a sokszínű programot.

Mint egy átlagos városban, itt is voltak fiatalok, gyerekek, idősek, családosok, papok. A Máriapoli szerves része a nap minden pillanata, a szálláson, az étkezőben... Mindez alkalom a találkozásra, és szeretet-gesztusokra, régi és új barátságokra.

A több mint száznegyven gyermeket korosztályonként érdekesebbnél érdekesebb programok kötötték le – városvetélkedő, arborétum látogatás, kézművesség, kartonvárépítés. A meleg és a fáradtság ellenére a családosok örömmel vettek részt a város életében: közös játszóterezés, gyermekvigyázás, akár fagyizás – ugyanúgy figyeltek egymás csemetéire, mint a sajátjukra. Mint egy óriási rokonság, egy nagy falu. Még azok a kisgyerekes szülők is, akik a felnőtt programokon nem tudtak részt venni, elmondták, hogy mennyire belekerültek ők is a légkörbe, amely a Máriapolin már a kezdetekkor kialakult.

A felnőtteknek szóló program a Piarista Gimnázium dísztermében zajlott. Idén a mozgalmon belül minden országban az Istennel való kapcsolat és az ima témáját mélyítik el, ehhez kapcsolódtak az idei Máriapoli lelkiségi programjai is: alaphangjukat Chiara Lubich-nak, a mozgalom alapítójának gondolatai adták meg – videofelvételről. Íme egy idézet: „Fel szoktuk ajánlani Jézusnak mindazt, amit teszünk, általában ezzel a szóval: »érted«. Eltökéljük magunkban, hogy a lehető legjobban teszünk mindent, mert tudatában vagyunk, hogy Isten teremtő és megváltó művét folytatjuk, és együttműködünk Istennel a világról alkotott tervének megvalósulásában. Ezzel minden emberi cselekedetünket szent tetté alakítjuk át. ... Ezzel az imádsággal megvalósítjuk Jézus parancsát: »Szüntelenül imádkozzatok«” (vö. Lk 18,1). (Rocca di Papa, 1989. február 23.)

A Fokoláre mozgalom tagjai év közben csoportjaikban az ige megélésével, és az ebből fakadó tapasztalatok megosztásával támogatják egymást a keresztény szeretet megélésében. A Máriapolin ez több szinten zajlik: a színpadon apró történések és komoly élettörténetek váltogatják egymást, délutánonként pedig kisebb csoportokban folytatódik a megosztás.

A kecskeméti Tóthalmi házaspár elmondta, hogyan vált tetőtér-beépítésük és ezzel egy időben 8. gyermekük várása a „nagyobb családjukkal”, a Fokoláre közösséggel közös üggyé, miközben nem volt könnyű megtenni nekik a lépést, hogy ne is kölcsönt, hanem támogatást kérjenek. „Elfogyott a pénz a gondos tervezés ellenére (plusz munkák, váratlan kiadások, áremelkedések). Így kerestük meg a Fokolárét. Az azonnali segítség helyett közös gondolkodás indult el, ami más szemléletet kért, másra is kinyitotta az ajtót. Az anyagi támogatás eszközzé vált a történetben, a lényeg a kapcsolat lett és az a nyitottság, hogy a Szentlélek kiket tud ebben a történetben megmozgatni. A hiányzó összeg megérkezett, sőt Isten megtoldotta annyival, hogy némi berendezésre is futotta.”

Fejes Katalin, a káposztásmegyeri plébániáról Istennel való életének különböző időszakait mutatta be. Arról is beszélt, mit jelentett néhány évtizeddel ezelőtt, még fiatalon a közösség megismerésének elején Jézussal élni. „Felsejlett, hogy mindenben és mindenkiben találkozhatok Jézussal, hogy Ő mindig itt van velem és a másikkal, a mellettem lévővel is. Így bármit teszek, azt tehetem Vele, a leghétköznapibb dolgot is, a legbanálisabb találkozásban, kapcsolatban is ott van… Nagyon jól emlékszem az első fogmosásra Jézussal, vagy számtalan olyan szeretetlépésre, amit előtte nem mertem volna megtenni, felvállalni.” Elmesélte például, mikor egy hajléktalan ember érkezett egy nap a sürgősségire. Bár kollégái furcsán néztek rá, kimosta az illető szutykos cipőjét, mielőtt berakta a zacskóba. Néhány nap múlva tanúja volt, ahogy egy kolléganője ugyanígy tesz. Ebben az időszakban – mint mondta – a „fő mondata” így hangzott: „Köszönöm Jézus, hogy itt vagy, segíts Veled lenni, Veled tenni.”

Jézussal egy különleges közös találkozás volt a napi szentmise, mely minden alkalommal ünnepélyes volt, hála a sok koncelebráló papnak, valamint az alkalomra verbuválódó zene- és énekkar szolgálatának is.

A szombati szentmisét Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek celebrálta. Szentbeszédében a találkozón jelen lévő, egyik első magyarországi fokolár papot, Tomka Ferencet idézte, aki Intézmény és karizma című könyvében feltette a kérdést: Vajon mitől megy előre az Egyház? Attól, hogy vannak karizmatikus személyek, vagy egy óraműpontossággal működő intézmény a fontos? „És hogy ma kire nézzünk? – tette fel a kérdést az érsek –

Jézus Urunkra, aki inkább mondható karizmatikusnak, mint egy intézmény megalapítójának, ugyanakkor alapvető dolgokat megtartott kora szabályaiból,

és Egyházat alapított. Való igaz, hogy amíg kevesen vannak egy közösségben, nem kell szerveződés. De már az apostolok is foglalkoztak azzal, mit kell tenni, hogy egységben tudjon maradni az Egyház…

Egyszerre van szükség a kettőre: legyen mindenkiben egy karizmatikus működésmód, de az intézményt se zárjuk ki!”

Majd a nap szentjét, Szent Bonaventúrát említette, mint jó példa ennek megvalósítására. Szent Ferenc volt az, aki saját korában legjobban hasonlított Jézus Krisztusra, halálakor már mintegy 30 ezren voltak a követői. Bonaventúrának, aki látta még életében Szent Ferencet, volt karizmatikus vonása, de azért is sokat tett, hogy a rendje ne forgácsolódjon szét. Ezért is hívják második rendalapítónak.

Chiara Lubich abszolút karizmatikus személyiség volt az Anyaszentegyházban, de ennek a lelkiségnek is megvannak a statútumai, hogy ne menjen szét. Ugyanez igaz a hétköznapi életünkben is. Ne fogadjuk a keresztelésre, házasságkötésre jelentkezőt szúrós, rideg dogmahirdető módon. De az is a másik véglet, ha a jelentkezőnek azt mondjuk: gyere csak, és nem szabunk semmi feltételt, keretet – mutatott rá a főpásztor.

„Szent Pál megmondta, ki ilyen karizmát kap, ki olyat. De egyet mindenki megkap:

a szeretet karizmáját.

Ebben segítsen minket Szent Bonaventúra, aki a napi bajokkal, jézusi bölcsességgel azt mondta: elég a napnak a maga baja!” – fejezte be homíliáját Bábel Balázs érsek.

Nemcsak magyarok, hanem néhány külföldi vendég is részt vett a Máriapolin. Egy Magyarországon tanuló kenyai résztvevő, aki szintén a Fokoláre közösség tagja, kiemelte, hogy mennyire hasonló lelkülettel élik meg a Máriapolikat a hazájában is; nem sok különbséget tapasztal. Bár már tanul magyarul, az ő számára is egész nap akad tolmács, aki angolra fordít, hogy ne érezze kívülállónak magát a nyelvi nehézségek miatt.

A Máriapolin nemcsak a lelki javakat osztják meg, hanem az anyagi javak közössége is megvalósul: az is részt vehet, akinek nem volt lehetősége a teljes költséget kifizetni, ugyanakkor mások nagyobb összeggel támogatták a rendezvényt. A Gondviselés az anyagiakon túl százféle módon működik közre a helyszínen is. Valaki percek óta bolyong, hogy megtalálja a szállás bejáratát, erre pont akkor érkezik a segítség, hogy bejuthasson az épületbe. Más vizet keres, rögtön ketten ugranak elé, hogy útba igazítsák. Akinek nem volt elég az étkezés, máris érkezik valaki, akinek fölöslege támadt, így jóllakik az illető. Apró-cseprő és annál is nagyobb igények, egy jól időzített találkozás, tíz-húsz éve nem látott kedves ismerősök gazdagítják a Gondviselés megtapasztalását.

És ahogy Chiara Lubichtól megfogalmazta az egyik videófelvételen: „A növény minél mélyebbre ereszti a gyökereit, annál magasabbra nő a szára. Ugyanígy a lélek is minél jobban elmélyed a felebarát iránti szeretetben: érted, a másikért, mindazokért, akikkel a nap folyamán találkozik, annál jobban növekszik az Istennel való egysége, és ez érezhető, valóban érezhető” (Castel Gandolfo, 2002. február 10.).

A Máriapoli hétfőtől a hétköznapokban folytatódik. Ehhez lelki táplálékul szolgálnak az imádságról és az Istennel való egységről szóló gondolatok, melyeket a résztvevők – és a távol maradottak – elmélyíthetnek az Új Város kiadványával, mely idén jelent meg A lélek sóhaja címmel.

Szöveg: Prokopp Katalin – Antal M. Gergely

Fotó: Farkas Géza, Bodnár Sebestyén, Varga Teréza és Romhányi László

Forrás: Fokoláre mozgalom

Magyar Kurír