Krisztus arcát szemlélve – Csincsi Arnold ikonfestő az örök várakozásról

A Szent György-hegyi kis templom teljes művészi kifestését idén nyáron fejezte be. Pályafutásáról, hivatásáról, a „szembesülés” jelentőségéről az ikonok tükrében szólt az ifjú alkotó.       

– A Veszprém melletti Hajmáskérről származom. Már kisgyerekkorom óta vágytam arra, hogy festő legyek. Amikor megkérdezték tőlem, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, először mindig azt válaszoltam, hogy pap. Rendszeresen ministráltam, nagyon tetszett a katolikus templomi közeg, a liturgikus tér. Az vonzott benne, hogy ott minden olyan szép. Legjobban a festmények tetszettek, de a szertartásokon a mozdulatok, a ruházatok, a zenék is felkeltették az érdeklődésemet. Gyerekként azt gondoltam, hogy milyen nagyszerű munkahely lehet ez egy felnőttnek. A szüleim viszont azt mondták, ha pap leszek, nem lehet családom; erre eldöntöttem, hogy akkor inkább festő leszek. Úgy éreztem, festőként majd megteremthetem azt a miliőt, ami annyira megfogott a templomban. Ez a fajta vonzalom aztán a kamaszkoromban is elkísért – a templomi alkotások és azokon keresztül a festészet különböző ágai folyamatosan foglalkoztattak.

A zirci III. Béla Gimnáziumba jártam, ahol a díszítő festészet szakon végeztem. Ott kezdődött a művészettel való szorosabb kapcsolatom. A tanáraim közül a legnagyobb hatással Sudár Péter, a Pécsről indult, nemzetközi hírű realista festő volt rám. Lenyűgöztek a munkái, tőle hallottam először Varga Ferencről és a pécsi egyetemről is. A gimnázium tőszomszédságában áll a zirci apátság, ahova rendszeresen bejártam, s a tanórák keretében sokszor rajzoltunk az arborétumban. Középiskolásként még nem tudtam, hogy mit kezdhetek ezzel, én egyszerűen csak festeni szerettem volna. A realizmus különösen érdekelt. Amikor a pécsi egyetemi felvételi előtt álltam, megtaláltam a keresztény szakrális művészeti specializáció képzést, amelyet Varga Ferenc vezetett. Ez a szobrászoknak és festőknek szánt képzés kifejezetten a liturgikus térrel foglalkozott. Teljes mértékben megszólítva éreztem magam. Érdekelt a restaurálás is, de még jobban az, hogy önálló alkotásokat hozzunk létre az újonnan épült templomok számára.

– Akkoriban egyszerre művelte az úgymond realista és a szakrális festészetet? 

– Az egyetemen, a Varga Ferenc alapította szakon nem ikonfestészetet tanultunk; ikonokkal főleg az általa szervezett nyári gyakorlatokon foglalkoztunk. Jóllehet

a kurzus során teológiát is hallgattunk, de alapvetően egyéni utakon járva kerestük a keresztény hit személyes képzőművészeti megfogalmazásait.

A hagyományos képzőművészeti technikákon kívül idesorolom az installációt, a performance-ot, a különböző alternatív technikákat is. Tehát nem kizárólag direkt liturgikus célzattal vizsgáltuk az egyházművészetet.

– Az Ön esetében végül hogyan vált az ikonfestészet fő alkotói tevékenységgé?    

– Sok könyv elolvasása után és a Varga Ferenc vezette táborok élményein keresztül jutottam el az ikonokhoz. Az egyetem negyedik évében, korábbi romániai élményeim hatására Kolozsvárt választottam az Erasmus-program keretében, ott töltöttem fél évet, és ezalatt bejártam Románia legjelentősebb múzeumait, ortodox templomait, kolostorait. Nagyon megfogott a nyugatitól eltérő ortodox művészet. Ebből akartam írni a szakdolgozatomat és a diplomamunkámban is ezt szerettem volna megjeleníteni. Még nem tudtam pontosan, hogy milyen irányba induljak el, de ezt a fajta érdeklődést vittem magammal az egyetemen. Kerestem az igazságot és egy olyan területet is, ahol boldogan tudok dolgozni. Úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy

az ikonokban az istenközpontúságot találtam meg.

Az ikonfestészet nem a művészről szól, hanem az egyházi közösségről; középpontja Isten és a liturgia. Amikor valaki belép egy ortodox vagy görögkatolikus templomba, akkor nem valamelyik híres festő alkotását látja, hanem Jézus Krisztus vagy az ő szentjeinek az arcát. Nem a festő, nem a különböző művészeti korszakokat, stílusokat tükröző megjelenítésmód az érdekes, mint ahogy a nyugati kultúrában.

Krisztust keresve az ikon szemlélése a vele való időtlen találkozás lehetőségét nyújtja.

– Ebből fakadóan lehet egyedi a kötött, tradicionális mintákat követő ikon? Mennyire ismerhető fel rajta alkotójának egyedi kézjegye?

– Sokakban felmerül ez a kérdés. Ahogy utaltam rá, a nyugati kultúra erősen művészközpontú, ahol fontos szempont, hogy mit akart kifejezni a művész. Ez a fajta öntudat (vagy az öntudat „kívülről történő keresése-kutatása”) rendre megjelenik Nyugaton. A művész is sok esetben arra törekszik, hogy valami nagyon újat, progresszívet, egyénit csináljon – akár még az ikonfestészeten belül is. De ha valaki ezzel igazán mélyen szeretne foglalkozni, akkor le kell mondjon erről.

Az alkotó kézjegye persze – nem feltétlenül tudatosan – megjelenik az ikonon, hiszen a festő küzd meg minden egyes ecsetvonásért, tónusért, árnyalatért, tekintetért.

Mégha az Egyház által meghatározott mintákat, jellegzetességeket követjük is, az ikonfestés nem egyszerű másolás: a megfogalmazásban óhatatlanul benne van a kép készítője. Ismert festmények másolását, lekopírozását, nyomdai sokszorosítását nem tartom követendő példának, ahogy azt sem, ha az ikonfestő egyénieskedésével hívja fel magára a figyelmet.

– Hogyan jutott el az Örömhírvétel kápolna kifestéséig; illetve milyen ikontípusok és -témák kerültek Önhöz a legközelebb?

– Hazaérkezve a romániai tanulmányutamról éppen a buszról szálltam le Budapesten, amikor Varga Ferenc hívott fel azzal, lenne-e kedvem festeni egy szekkót, ugyanis beajánlott valakinek. Nem sokkal később telefonált Márton atya, aki a Balaton-felvidéken, a Szent György-hegyen egy présház átalakításával felépítette az ortodox Örömhírvétel kápolnát. Kiderült, Márton atya nem egyetlen falképre gondolt; azt szerette volna, hogy egy festő szekkókkal töltse be a templom minden fehér falfelületét. Én lelkesen vetettem bele magam ebbe az óriási munkába, annak ellenére, hogy ilyen léptékű feladatokban korábban nem volt részem. Ezt megelőzően csak Varga Ferencnél festettem kis méretű ikonokat. De elmentem Márton atyához, kutattam a témában, és végül belevágtam... Hagyományos tojástempera technikát alkalmazva készítettem el az összesen mintegy száznegyven négyzetmétert betöltő szekkókat.

A három méter átmérőjű félgömb kupola középpontjában a Pantokrátor Krisztus látható valódi – füstlemezes – aranyháttérrel. Angyalok tartják a „kaput”, amelyben megjelenik a „mindenható” alakja. Alatta, az ablakok között az ószövetségi próféták jelennek meg, majd folytatódik a teljes ikonográfiai program a szentek soráig, amelyek most nyáron készültek el. Ezzel zárult az ottani munkám, a teljes templombelső kifestése. Az első ottani festményem és egyben a diplomamunkám a Mária elszenderülése volt. Ez a jelenet az ortodox templomokban hagyományosan a bejárat felett kap helyet, a Szent György-hegyi kápolnában viszont a hátsó falra került. E kép különös jelentőséggel bír:

amikor a hívő kimegy a templomból, ezt látja utolsóként, ennek az üzenetét viszi magával. Ez a kép ugyanis minden hívő halálát szimbolizálja: ha, Máriához hasonlóan, mi is Krisztus kezébe helyezzük a lelkünket, akkor vele lehetünk a mennyországban.

A pólyás csecsemő, akit Krisztus tart, Mária lelke. A főünnepek ábrázolásai között szerepel a kápolnának nevet adó Örömhírvétel. Az oltár feletti kisablakon ugyanis éppen az Örömhírvétel ünnepnapján, március 25-én süt be a felkelő nap.

– Eddigi alkotói pályafutásának tapasztalatai alapján mit gondol a kortárs egyházművészetről? Létezik-e „érvényes”, a misztériumokat feltáró, „korszerű” ars sacra?  Vagy pont az állandóságot tükröző ikonok lesznek nemcsak az „odaátra nyíló ablakok”, hanem a korok és stílusok között átívelő „hidak” is?

– Nehéz kérdés. A liturgikus művészetet én minden más művészettől elkülönítem. A művészetfilozófiában pro és kontra akkora a művészet értelmezési tartománya, hogy ma már szinte minden belefér; lényegében bármi lehet művészet. Akik ezt vallják, azok számára az ikonfestészet nem művészet, mondván: ez már meghaladott dolog és nem is értelmezhető a kortárs művészet keretei között. A liturgikus művészet – ahogy említettem – számomra teljesen különálló terület. Ezt azért hangsúlyozom, mert a nyugati tradícióban mindez sokáig együtt mozgott. Gondoljunk arra, hogy amikor a reneszánsz volt a nyugati világ (korszerű) művészete, az egyházi jellegű-témájú művek nem váltak élesen külön azoktól az alkotásoktól, portréktól, amiket arisztokraták vagy gazdag kereskedők rendeltek meg maguknak, magukról. Ma vannak olyan művészek, akik a liturgikus téren belül is az éppen aktuális művészetfelfogáshoz igyekeznek alkalmazkodni. Visszautalva arra, amiről korábban beszéltünk: megvan a veszélye, hogy a művészet nem istenközpontú, hanem kortársművészet-központú lesz. Márpedig a „profán terekben” az ember nem tudja átélni ugyanazt az érzést, mint amikor belenézhetünk egy szentnek a szemébe. Henri Matisse a korabeli modernizmus szellemében vizuálisan, a térkialakítás szempontjából gyönyörű kápolnát alkotott. Ő viszont csak a szentek sziluettjeit jelenítette meg a falakon, az alakoknak nincs arcuk; nem lehet belenézni a szemükbe. A Matisse-kápolna műalkotásként nagyszerű, de liturgikus oldalról nem tudok azonosulni vele. Sok hasonló kortárs példát tudnék még említeni.

– Kaposváron tanít és közben alkot is. Beszéljünk egy kicsit pályafutása, hivatása jelen „pillanatképéről”…  

– Miközben még egyetemre jártam, elkészítettem a diplomamunkámat jelentő festményt, megvédtem a szakdolgozatomat és letettem a nyelvvizsgáimat, félállásban tanítani kezdtem a kaposvári Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol beindítottunk egy festőszakot. E feladataim mellett készítettem el a Szent György-hegyi kápolna szekkóit. Valahogy a magánéletet is össze kellett egyeztetnem a restaurátori megbízásokkal és egyéb, más irányú kötelezettségeimmel.

A Szent György-hegyi munka egy szerelemprojekt volt, tíz éven át húzódott, jóformán minden szabadidőmet elvitte. A nyáron Pannonhalma számára dolgoztam, egy Tanító Krisztus-ikont festettem, most pedig további négy ikont készítek a bencések felkérésére. Később szeretnék ikonfestőtáborokat is szervezni.

– Karácsony közeledtével mit hangsúlyozna az ikonok gazdag üzenetéből?

– Mürai Szent Miklós püspök népszerű ikontéma. Nagy felfedezés volt számomra, hogy a róla kialakult általános kép milyen kontrasztban áll az ő valódi karakterével. A szeretetteljessége mellett ugyanis egy nagyon férfias, vehemens figura volt. Teológiai kérdésekben például keményen felszólalt Arius eretnekségei ellen, mi több, a Nikaiai Zsinaton odasétált hozzá, és egy jól irányzott ökölcsapással leterítette a vitapartnerét. Általában nem így képzeljük el a Mikulást. Érdemes megvizsgálni a szentek életét, és sztereotípiáktól mentesen egy kicsit másként szemlélni őket. Jellegzetes példa a karácsony ikon. Mindenkinek javaslom, nézzen meg egyet-egyet közülük, és meg fogja látni, mennyire más felépítésűek, mint az e témakört feldolgozó nyugati festmények. A nyugati képeken rendszerint úgy ábrázolják Szent Józsefet, hogy átöleli Máriát vagy mögötte áll, és elérzékenyülve néznek a kisded Jézusra. A keleti ikonokon viszont József félrevonultan ül és töpreng. Sokszor egy kísértő, kétségeket ébresztő alak is megjelenik mellette. Korunk szintén tele van kételyekkel; természetes, hogy a hívő ember is küzd a hitkérdésekkel. Szent József az a férfi, aki vállalta a család „feladatát”, úgy is, hogy nem ő Jézus vér szerinti apja. A kétség a jelen(ünk) szimbólumaként az ikonokon magától értetődő momentum. Az ikonfestészet tehát még ennek az érzésnek is teret enged, nem fedi el azt rózsaszín köddel.

De akármi zajlik is bennünk, arra hív, hogy legyünk jelen Jézus születésénél, legyünk a közelségében és hordozzuk őt.

Hiszen karácsony ünnepében már ott bizonyosság is. A megtestesült Jézus valóság. Arca, tekintete van, amibe mi is belenézhetünk. Valójában erről szól az ikonfestészet.

Fotó: Csincsi Arnold archívuma      

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.