Lelki identitást kialakítani és megtartani nagy feladat – Erdő Péter óvodát áldott meg Budapesten

Hazai – 2021. október 31., vasárnap | 17:38

Az Istenhegyi Szent László-plébániatemplomban szentmisét mutatott be október 31-én Erdő Péter bíboros, majd megáldotta a plébánia kertjében épített és a főegyházmegyéhez, intézményileg az ugyanolyan nevet viselő általános iskolához tartozó Pannonia Sacra Katolikus Óvodát, melyet már szeptembertől belaktak és élettel töltöttek meg az ide járó gyerekek.

Az ünnepi alkalmon részt vett Pokorni Zoltán, a XII. kerület polgármestere; Fonti Krisztina alpolgármester; Fürjes Balázs, a Miniszterelnökség Budapest és a fővárosi agglomeráció fejlesztéséért felelős államtitkára; Vejkey Imre, az Országgyűlés Igazságügyi Bizottságának elnöke, a KDNP frakcióvezető-helyettese, továbbá Dóra Zoltán, a Pannonia Sacra Katolikus Általános Iskola és Óvoda igazgatója; Oláh Gábor, az Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatóságának (EKIF) tanügyi igazgatója és Oláh Gáborné, az EKIF főigazgató-helyettese.

A szentmisén koncelebrált Kocsis István plébános és Gyetván Gábor, az EKIF főigazgatója.

Az impozáns környezetben, Jókai valaha volt villájának közelében épült kis templom előtt nemrég kálváriát építettek, a szomszédos telken pedig készül a plébániához tartozó közösségi ház. Van kinek építeni, a templom ma is megtelt családokkal, kicsi gyerekekkel.

A hálaadó szentmise elején Kocsis István köszöntötte a meghívott vendégeket. Elmondta, hosszú évek óta készültek arra, hogy legyen egy óvodájuk, ami most a Gondviselés ajándékaként és sokak munkájának eredményeképpen megvalósulhatott.

„Ha az Úr nem építi a házat, aki azt építi, hasztalan fárad” – idézte a 126. zsoltár szavait a plébános.

A Mózes 5. könyvéből vett olvasmány és az evangélium a legfőbb parancsokról és a főparancsról szóltak. Köztük a Zsidókhoz írt levélből vett szakaszt az óvoda építésze, Taraczky Dániel olvasta fel.

*

Az alábbiakban Erdő Péter homíliáját teljes terjedelmében olvashatják.

Krisztusban kedves Testvérek!

Örömmel áldjuk meg a mai napon a hosszú évek munkájával elkészült katolikus óvodát. A helyi társadalom, a kormányzat és az Egyház szoros együttműködése volt szükséges ahhoz, hogy ez a szép projekt létrejöhessen. Hálát adunk a gondviselő Istennek, hogy a körülmények együttállása hazánkban sok helyen lehetővé teszi ilyen intézmények születését. De érezzük a kihívás nagyságát is.

Az Egyház nemcsak a nevét adja oda egy olyan tevékenységhez, ami reményeink szerint színvonalas lesz, hanem a katolikus hit és életérzés továbbadását is vállalnia kell azon a módon, ami megfelel egy ilyen intézmény természetének.

Ezt a lelki identitást kialakítani és megtartani a mai Európa kulturális körülményei között nagy tisztánlátást és elszántságot igénylő feladat. Nekünk azonban csodálatos erőforrásunk van. Maga Jézus Krisztus, aki igazságot, békét, szeretetet sugároz maga körül a világban.

Ezt éltük át elemi erővel az idei eucharisztikus kongresszuson. De ha hitelesen akarjuk teljesíteni küldetésünket, akkor lélekben vissza kell térnünk hitünk lényegéhez. Erről szól a mai evangélium.

Sokat vitatkoztak az írástudók azon, hogy a törvény sok-sok parancsa és tilalma közül melyik a legfőbb, milyen összefüggés van közöttük. De ebbe a vitába belekeveredett az az érzés is, mintha feszültség, netán ellentét lehetne ezek között a parancsok között. És Jézus ebben a feszültségben teremt rendet. Rendet teremt a ma hallott válaszával. De rendet teremt az egész életével és a példájával is.

A legfőbb parancsnak azt nevezi, amit a választott nép rendszeresen imádkozik. A Halld, Izrael imának Istenhez forduló szavait idézi. Mindenki elfogadta, hogy a legfontosabb Istent, az egyetlent minden erőnkből szeretni, pontosabban teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből. Ebben a felsorolásban sokak szerint a teljes szívünkből azt jelenti, hogy minden képességünkkel, érzelmi, értelmi, akarati képességeinkkel szeretjük őt. A minden erőnkből összes javainkat, anyagi és társadalmi lehetőségeinket jelenti, a teljes lelkünkből pedig az egész életünket. Aki tehát a hitéért Isten iránti szeretetből az életét adja, az teljes lelkéből szereti a Mindenhatót.

Jézus ehhez hozzáfűzi a másik parancsot is. Nem szembeállítja vele, nem elébe helyezi, hanem hozzáfűzi, hogy embertársunkat pedig úgy kell szeretni, mint saját magunkat. Azóta is a kereszténység történetében ez a két parancs két különböző hangsúlyként jelentkezett. És olyan nehéz újra meg újra ráérezni, rátalálni a kettőnek az egységére. Ha az elsőt, az istenszeretetet állítja középpontba valaki, nagyon helyesen, könnyen eljuthat odáig, hogy a liturgia, amiről előbb itt a Szentírás is beszél, az áldozat, a kultikus cselekmények mint Isten szeretetének és tiszteletének a kifejezései minden mást háttérbe szorítanak. És ez sem volna még baj, ha az ember megőrzi az érzékét a többiek valódi szükségletei és bajai iránt.

Isten iránti tiszteletünk tehát nem válhat merev ritualizmussá.

Mert éppen ez a kísértés fenyeget mindannyiunkat, ha komolyan és az Istent személyesen szeretve vallásosak akarunk lenni. Előfordul ugyanis, hányszor előfordul közöttünk is, hogy a szegényről, a rászoruló emberről a középkori koldus jut csak az eszünkbe. Pedig az könnyű problémának látszik. Az ember egy egyszerű alamizsnával megnyugtathatja a lelkiismeretét. De tudjuk, hogy ma a rászoruló ember nem így, elsősorban nem így kerül az utunkba. Tehát nem érhetjük be azzal, hogy ilyen rongyos koldusnak képzeljük el a rászoruló embertársat. Sőt sokkal nehezebb, sokkal igényesebb kérdésekbe kell belebonyolódni, hogy valóban többeken segíteni tudjunk.

De jelentkezhet a másik kísértés is. Ez pedig akkor jelenik meg, ha valaki annyira hangsúlyozza az embertárs szeretetét, hogy azt gondolja: ehhez az istenszeretet, ehhez a liturgia legfeljebb valami keret, de a lényeg pusztán az emberek segítésében van. Mintha csak egy szép történet lenne a hitünk azért, hogy az embereket jobban motiválja arra, hogy társadalmilag hasznosan segítsenek egymáson. Ugye ez a másik véglet, ezt hívjuk horizontalizmusnak. Amikor azt gondoljuk, hogy a földi bajoktól való megszabadítás igazából az egész kereszténységnek a lényege.

De Jézus tanítása sem az egyik, sem a másik iránynak nem kedvez. Ő a kettőt szorosan összekapcsolja. Nemcsak itt, másutt is.

Nem mondhatja valaki, hogy van hite, de nincsenek tettei. Vagy vannak jótettei, de nem hisz. Mert a kettő egymás nélkül nem lehetséges és nem hiteles.

Nem egyszerűen az értelmes berendezkedés józanságáról van szó, amikor Jézus az emberszeretetet hirdeti.

A „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” parancsa sem méricskél. Ez is hősiességet kíván. S ha a felebarátom ugyanolyan értékű, mint én, nem tudom egyformán szeretni, ha az eszközök szűkösek. Mert sorba kellene állítani a személyeket. Igaz, hogy az erkölcsteológia nagyjai józan és komoly elveket fogalmaztak meg kötelességeink rangsorára nézve. Magából a Szentírásból is tudjuk, hogy először „testvéreinket” kell segítenünk, azután az idegeneket (vö. Gal 6,10). De

a sokféle kötelezettség között végső soron rendet teremteni csak az Isten tud, az az Isten, aki iránti szeretetből többet is tudunk tenni a másik emberért, mint amit az illető esetleg önmagában megérdemel. Ezt mutatta meg nekünk Jézus a saját életével.

Így hát, az istenszeretet és a felebaráti szeretet egyetlen nagy egészet alkot, erre kell nekünk is újra és újra figyelni, és Jézus példáján megtanulni, hogy hogyan lehet a kettőt egyszerre minél gyönyörűbben, minél teljesebben gyakorolni. A teljes odaadás igényével, ami csak a hitben és a szeretetben lehetséges. Ámen.

*

A szentmise után az ünneplő sokaság átvonult az új óvoda bejáratához. Dóra Zoltán köszöntése után a kis óvodások egy csoportja énekes műsort mutatott be.

Fürjes Balázs beszédében elmondta, a Svábhegy ökumenikus hely volt mindig. Itt egymás szomszédságában nyithatta meg kapuit idén két óvoda is: a református Bárányfelhő Óvoda és a Szent László-plébániához tartozó katolikus óvoda. Az óvodaépítés jó hír arról, hogy születnek gyerekek, a közösség bízik a jövőjében, hogy saját hazájában ő maga lesz otthon nemzedékek múlva is. A demográfiai kérdés Európa legfontosabb kérdése lett, de

a gyermek elsősorban nem politikai kérdés, hanem személyes ajándék, megbízatás, lehetőség és felelősség. Páratlan kincs, mely egyszerre mennyei és földi, és azok is a legnagyobb kincsnek tartják, akik nem találkoztak még a teremtő Istennel. Az életnél nincs áthatóbb erő.

Kisgyermekeink az élet teljességét hordozzák magukban, amit ki kell bontakoztatnunk. A mi feladatunk szülőként és nevelőként, hogy sáfárok legyünk.

Legyen ez a hely, ez a közösség építő, ahol hitben, szeretetben és összetartozásban növekednek az ide tartozók – kívánta az államtitkár. Beszéde végén egy Ószövetségből vett idézettel biztatott az Egyház és a nemzet továbbépítésére.

Pokorni Zoltán felidézte az évekkel ezelőtti alapkőletételt, majd méltatta előbb az építészt, Taraczky Dánielt, aki ingyen vállalta a tervezést; továbbá az épületet visszafogottsága, helyhez illeszkedése és szépsége miatt. Visszaemlékezett arra, hogy az István atyával való hosszú beszélgetések után került az óvoda a plébánia kertjébe.

Polgármesterként gyakorlati tanácsokat is adott a szülőknek, majd jó munkát kívánt az óvodai dolgozóknak, és kérte őket, hogy kovácsoljanak közösséget az idejáró szülőkből is.

Dóra Zoltán köszönetét kifejezve elmondta, az épület állami támogatásból és fenntartói segítséggel jött létre, a Renovit Kft. kivitelezésében. Az óvoda katolikus értékrendű nevelést biztosít, anyanyelvi és nemzeti hagyományokat közvetít, és támogatja a szülőket a nevelési feladatokban.

Az igazgató megemlítette, hogy a Pannonia Sacra iskolában harminc éve nevelnek gyerekeket, és most három olyan óvónő dolgozik itt, akik annak idején az iskola diákjai voltak – a gyümölcs beérett.

Az áldás előtt Szent Márk könyvéből hangzott el a kisgyermekekről szóló evangéliumi tanítás, melyben Jézus figyelmeztet: „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint a gyermek, nem jut be oda.”

A könyörgések és a Miatyánk elimádkozása után a bíboros megáldotta az épületet, az ide járó gyermekeket, szüleiket, hozzátartozóikat, nevelőiket, az óvoda dolgozóit és az épület létrehozásában közreműködőket.

A legkisebbek virágcsokorral köszönték meg Erdő Péter bíborosnak, hogy hozzájuk látogatott.

A vendégek bejárhatták az óvoda épületét, a plébánia udvarán pedig szeretetvendégség várta a szülőket és a gyerekeket.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria