Lelkünkben lobog – Első adventi gyertyagyújtás Pannonhalmán

Matusz Hugó atya a Pannonhalmi Főapátság kapujában, a közös adventi koszorú körül összegyűlt hívek köszöntése után osztotta meg gondolatait, amelyeket szerkesztve adunk közre.

„Az első gyertya meggyújtásával elkezdjük adventi készületünket karácsony ünnepére.

Az az élményem, hogy ezek a közös gyertyagyújtások ritkán zajlanak ideális körülmények között. Adottság a korai sötétség és a hideg idő, de gyakran kellemetlenül nyirkos, ködös, szeles idő fogad minket. Kis közösségünk a forró tea és bor melegéből próbálja visszatáplálni azt, amit az időjárás ellop tőlünk. A kis láng meggyújtása is gyakran komoly küzdelem, és egyáltalán nem tűnik biztosnak, hogy sokáig tud majd égni.

Másrészről ismerősökkel és számunkra még ismeretlenekkel gyűlünk itt össze, hogy átéljünk egy kicsiny fordulatot. Mert míg körülöttünk minden arról szól, hogy a tél közeledik, a sötétség növekszik és a hideg megfagyasztja a világot, addig a kis gyertyaláng fellobbanása már azt hirdeti, hogy van egy olyan világosság, amely áthatol a sötétségen, és egy olyan életet, amely legyőz minden halált.

Mert nemcsak a természetre tekinthetünk úgy, mint ami elmerül a sötét fagyban, hanem a világban zajló eseményeket és folyamatokat is értelmezhetjük úgy, hogy a jövő egyre sötétebb és bizonytalanabb. Érezhetjük magunkat elfáradva és elbizonytalanodva, érezhetjük magunkat feszülten és szorongva a hozzánk eljutó hírek és életünk eseményei miatt. Vágyunk egy kis fényre, egy kis reményre szívünkben.

Isten nem hagyja magára a világot.  Éppen ennek ünnepére készülünk. Isten egészen közel jött: emberré lett. És azóta velünk az Isten.

Kereszteléskor a szülők egy égő gyertyát kapnak, Krisztus világosságát, a hit fényét, a kegyelem világosságát. Mi mégis azóta sokszor inkább a sötétségbe meredünk, olyan dolgoktól várunk fényt és értelmet, amik nem tudnak nekünk adni. Mi mégis újból és újból ezekbe vetjük bizalmunkat, és keserű csalódásaink egyre inkább az élet értelmetlenségének és kilátástalanságának mélységes kútjaiba húznak minket.

De Krisztus világosságának apró gyertyafénye nem szűnt meg lelkünkben lobogni. Talán rég nem fordultunk felé, talán öntudatlanul ezért vonzódunk minden gyertyafényhez. De amikor nagyon nagy a sötétség, ez a kicsi láng ismét fontossá válik. Fénye, meg nem szűnő melege sugározza felénk:

Isten velünk van, Isten igent mondott az emberiségre, az emberre, énreám.

Felismerhetjük, hogy arra hív, bízzuk rá az életünket, bízzuk erre a biztos fényre az utunkat. Legyen a kezünkben ez a gyertyaláng, hogy ez adjon fényt és reményt. Arra vagyunk hívva, hogy a világosság gyermekei legyünk, hogy cselekedeteink ragyogjanak mások előtt is.

Mi vagyunk ennek a reménynek a hordozói, miközben mi is szomjazzuk. Az advent a várakozásra tanít minket, ami az egyik legnehezebb dolog ebben a pörgő világban.

Gyakorolhatjuk az imádságnak, az elmélkedésnek odaadott idő eredménytelenségét. Hogy látszólag semmi nem történik, hogy az idő, amit olyan könnyű elfecsérelni, milyen nehezen odaadható Istennek. Hogy Isten is szabad a cselekvésben, hogy akkor és úgy cselekszik, ahogy neki tetszik. De lassan begyakorolhatjuk azt, hogy a kezünkben maradjon a gyertyaláng, amikor a sötétbe indulunk, és ez a fény éppen elég, hogy hazataláljunk.

Gyújtsuk meg az első gyertyát és világítson a szívünkben is egy apró gyertyaláng.”

A vesperás az alábbi videóra kattintva visszanézhető.

Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír