Leó pápa az izniki ökumenikus találkozón: Számoljuk fel a még fennálló botrányos megosztottságot!

A pápát I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka fogadta. A jelen lévő vallási vezetők körmenetben a régészeti feltárás közelében lévő emelvényhez vonultak, majd félkörben elhelyezkedve Krisztus és a Nikaiai Zsinat ikonjai előtt gyertyát gyújtottak. A pátriárka köszöntőbeszéde után ökumenikus imádságot mondtak, meghallgattak egy evangéliumi szakaszt. Ezután mondta el beszédét XIV. Leó pápa. Az énekek, a nicea-konstantinápolyi hitvallás közös elmondása (a filioque kihagyásával), a fohászok és a Miatyánk elimádkozása után közösen adtak áldást. A Szentatyával és az ökumenikus pátriárkával együtt imádkozott II. Theodórosz alexandriai és afrikai pátriárka, X. János antiochiai pátriárka, II. Ignác Efrém, Antiochia és egész Kelet szír ortodox pátriárkája, Sahak Maşalyan konstantinápolyi örmény apostoli pátriárka, Philip Vinod Peacock, a Református Egyházak Világközösségének főtitkára és Anthony Poggo, az Anglikán Közösség főtitkára.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes, magyarra fordított beszédét közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Ebben a sok tekintetben drámai korban, amikor az emberi méltóságot számtalan veszély fenyegeti, az első nikaiai zsinat ezerhétszázadik évfordulója alkalmat ad arra, hogy megkérdezzük: kicsoda Jézus Krisztus a mai emberek életében, kicsoda ő mindannyiunk számára? Ez a kérdés különösen a keresztényeknek szól, akik könnyen pusztán karizmatikus vezetővé vagy valamiféle szuperemberré silányíthatják Jézus Krisztust – ez a torzítás végül szomorúsághoz és zavarhoz vezet (vö. Homília, 2025. május 9.). Istenségének tagadásával Areiosz (Arius) egyszerű közvetítővé fokozta le Krisztust Isten és az ember között, figyelmen kívül hagyva a Megtestesülés valóságát, s így az isteni és az emberi helyrehozhatatlanul elvált egymástól.

De ha Isten nem lett emberré, a halandó ember hogyan részesedhetne az ő halhatatlan életében?

Ez volt a tét Nikaiában, és ez a tét ma is: a hit abban az Istenben, aki Jézus Krisztusban olyanná lett, mint mi, hogy „az isteni természet részeseivé” tegyen bennünket (2Pét 1,4; vö. Szent Iréneusz: Adversus haereses, 3,19; Szent Atanáz: De Incarnatione, 54,3).

Ez a krisztológiai hitvallás alapvető fontosságú azon az úton, amelyen a keresztények a teljes egység felé haladnak: ezt ugyanis a világ valamennyi egyháza és keresztény közössége magáénak vallja, beleértve azokat is, amelyek különböző okokból nem használják liturgiájukban a nicea-konstantinápolyi hitvallást. A hit „az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idők kezdete előtt […], az Atyával egylényegű” olyan szoros kötelék, amely már most egyesíti az összes keresztényt. Így – Szent Ágostont idézve – ökumenikus összefüggésben is elmondhatjuk, hogy „noha mi, keresztények sokan vagyunk, az egy Krisztusban egyek vagyunk” (Zsoltármagyarázat, 127). Annak tudatából kiindulva, hogy már összeköt bennünket ez a szoros kötelék, a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott isteni ige egyre teljesebb befogadásának útján a Szentlélek vezetése alatt mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy a kölcsönös szereteten és a párbeszéden keresztül felszámoljuk a sajnos még ma is fennálló botrányos megosztottságot, és tápláljuk magunkban a vágyat az egység iránt, amelyért az Úr Jézus imádkozott és életét adta.

Minél inkább kiengesztelődünk, annál hitelesebb tanúságot tudunk tenni Jézus Krisztus evangéliumáról,

amely mindenki számára reményt hirdet, a békének és annak az egyetemes testvériségnek az üzenetét, amely átlép közösségeink és nemzeteink határain (vö. Ferenc pápa: Beszéd a Keresztény Egység Pápai Tanácsa plenáris ülésének résztvevőihez, 2022. május 6.).

A kiengesztelődés ma olyan felhívás, amely az egész, konfliktusoktól és erőszaktól sújtott emberiségtől érkezik. A Jézus Krisztusban hívők közötti teljes közösség iránti vágy mindig együtt jár az emberek közötti testvériség keresésével. A niceai hitvallásban megvalljuk hitünket az „egy Istenben, mindenható Atyában”, ugyanakkor nem volna lehetséges Istent Atyánknak hívni, ha megtagadnánk, hogy testvéreinknek ismerjük el a többi férfit és nőt, akiket Isten szintén a saját képére teremtett (vö. II. Vatikáni Zsinat: Nostra aetate nyilatkozat, 5).

Létezik egy egyetemes testvériség, amely független az etnikai hovatartozástól, a nemzetiségtől, a vallástól és az egyéni meggyőződéstől.

A vallások természetüknél fogva ennek a valóságnak a letéteményesei, és ösztönözniük kellene az embereket, a közösségeket és a népeket, hogy ezt felismerjék és gyakorolják (vö. Záróbeszéd a békéért tartott imatalálkozón, 2025. október 28.). A vallás háború és erőszak igazolására való felhasználását, valamint a fundamentalizmus és a fanatizmus minden formáját határozottan el kell utasítanunk; ezzel szemben a testvéri találkozás, a párbeszéd és az együttműködés útját kell követnünk.

Mély hálával tartozom Bartholomaiosz őszentségének, aki nagy bölcsességgel és előrelátással úgy döntött, hogy pontosan azon a helyen emlékezzünk meg együtt a nikaiai zsinat ezerhétszázadik évfordulójáról, ahol a zsinatot tartották. Szívből köszönöm továbbá az egyházak vezetőinek és a keresztény közösségek képviselőinek, hogy elfogadták a meghívást erre az eseményre.

Atyánk, a mindenható és irgalmas Isten hallgassa meg buzgó imánkat, melyet ma hozzá intézünk, és adja meg, hogy ez a jelentős évforduló bőséges gyümölcsöt teremjen a kiengesztelődés, az egység és a béke terén!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír