Mauro Gambetti bíboros homíliája: A „keresztény emberség” az Egyházat mindenki otthonává teszi

Az alábbiakban Gambetti bíboros teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Az elhangzott evangéliumi szakaszt [Mt 25,31–46] jól ismerjük. Egy világméretű, grandiózus jelenet: az összes nép, mely együtt él az egyetlen „mezőn”, a világon, összegyűlik az Emberfia előtt, aki dicsőségének trónján ül, hogy ítélkezzen.

Az üzenet világos: mindenki életében, hívők és nem hívők életében egyaránt ott van az elbírálás, az elkülönítés pillanata:

egy bizonyos ponton egyesek osztozni kezdenek Isten örömében, mások pedig szenvedni kezdenek a valódi magány rettenetes fájdalmától, mert Isten országából kiszorulva reménytelenül egyedül maradnak lelkükben.

Az (olasz püspöki konferencia által jóváhagyott) fordítás – hogy megkülönböztesse a két csoportot – juhokról és kecskékről beszél. A görög szöveg viszont a juh jelentésű, nőnemű probata szó mellett az erifia szót használja, mely elsősorban a kosokat, ugyanannak a fajnak a hímivarú tagjait jelöli. A juhok – akik nem lázadnak, hűségesek, szelídek, gondoskodnak a kisebb bárányokról és a nyáj leggyengébb tagjairól – belépnek a világ teremtése óta számukra készített országba; a kosok – akik függetlenségre vágynak, szarvukkal szembeszállnak a pásztorral és a többi állattal, dominanciájuk jeléül ráugranak a többiekre, veszély esetén pedig magukra és nem a nyáj többi tagjára gondolnak – az örök tűzre kerülnek. Magától adódik a kérdés:

egyéni és intézményi szinten a két viselkedési stílus közül melyik jellemző ránk?

Aztán természetesen az, hogy valaki Isten országához tartozik-e vagy sem, nem attól függ, hogy kifejezetten ismeri-e Krisztust: Uram, mikor láttunk téged éhesen… szomjasan… idegenként… ruhátlanul… betegen… vagy börtönben? [vö. Mt 25,37.44].

A görög szövegben a lát igét Máténál a horaó igefejezi ki,amely azt jelenti, hogy mélyére lát, felfog, megért. Átfogalmazva tehát így adhatnánk vissza: „Uram, mikor ismertünk fel, mikor értettünk meg, mikor jellemeztünk téged?”

Jézus válasza azt sugallja, hogy nem a hitvallás, nem a teológiai tudás vagy a szentségi gyakorlat garantálja az Isten örömében való részvételt, hanem a legkisebb testvéreink emberi megpróbáltatásaiban való minőségi és mennyiségi részvétel.

Az „emberi” összessége pedig a Názáreti Jézus királysága, aki földi életében mindenben osztozott emberi természetünk gyengeségében, olyannyira, hogy elutasították, üldözték és keresztre feszítették. Az utolsó ítéletről szóló példabeszéd végeredményben azt a titkot teszi nyilvánvalóvá, amelyen a világ nyugszik: az Ige testté lett, vagyis „Isten olyannyira szolidárissá akart válni az emberiséggel, hogy aki megérinti az embert, az Istent érinti meg, aki tiszteli az embert, az Istent tiszteli, aki megveti az embert, az Istent veti meg” (Elia Citterio).

A példabeszéd ugyanis az emberi cselekedetek határtalan méltóságát tárja fel, a cselekedeteket pedig az együttérzéshez, a szolidaritáshoz, a gyengédséghez, az emberi közelséghez való viszonyukban határozza meg. Azokban a verssorokban, amelyekkel Edith Bruck kívánt Ferenc pápától búcsúzni (L’Osservatore Romano, 2025. április 23., 12. old.), ennek az igaz emberségnek a költői kifejezését találom:

Elvesztettünk egy Embert,
aki él bennem.
Egy ember, aki szeretett,
elérzékenyült, sírt, békéért kiáltott,
nevetett, ölelt, csókolt,
meghatódott és meghatott,
melegséget árasztott.
Bőrük színétől és lakhelyüktől függetlenül
az emberek szeretete megfiatalította.
Bölccsé tette a humor és az irónia.
Embersége ragályos volt,
a köveket is meglágyította.
égben gyökerező egészséges hite volt,
ami betegségeiből meggyógyította.

A „keresztény emberség” az Egyházat mindenki otthonává teszi. Milyen időszerűek Ferencnek a jezsuitákkal folytatott beszélgetése során elhangzott szavai Lisszabonban 2023-ban:

Mindenki, mindenki, mindenki arra kapott meghívást, hogy az Egyházban éljen: ezt sose felejtsétek el!

Ahogy az Apostolok cselekedeteiben olvassuk, Péter világosan kijelentette ezt: „Valóban el kell ismernem, hogy az Isten nem személyválogató, mindenki kedves előtte, aki féli és az igazságosságot cselekszi, bármely nép fia is” [ApCsel 10,34–35].

A szentlecke annak a szakasznak a befejező része, amely Péternek a pogányokkal, Kornéliusszal és családjával való találkozását írja le [ApCsel 10,34–43]. Ez az epizód, mely egy olyan globalizált, szekularizált, igazságra és szeretetre szomjazó korban, mint a miénk, Péter magatartásán keresztül mutatja meg az evangelizáció útját, ez pedig az emberi iránti feltétlen megnyílás, a mások iránti őszinte érdeklődés, az emberek megéléseinek megosztása és elmélyítése, s így minden férfi és nő segítése, hogy hitelt adjon az életnek, a teremtményi kegyelemnek, és ha úgy látják, hogy Istennek tetszésére van – mondaná Assisi Szent Ferenc (Meg nem erősített regula, XVI, 7) –, az evangéliumnak a hirdetése, vagyis annak, hogy

Jézus isteni embersége megmutatkozott a történelemben, hogy a népeket a Krisztusba vetett hitre hívjuk, aki „őrülten szerette” az embert, ahogyan Sienai Szent Katalin tanítja, akinek ma tartjuk az ünnepét Olaszországban.

Akkor mindenki számára feltárulhat a teljes értéke a hitvallásnak, az egészséges teológiának és a szentségeknek, melyek minden kegyelemmel gazdagítják lelki életünket.

Mária, az Úr alázatos szolgálóleánya, aki a világnak adta a Megváltót, mutassa meg nekünk a hiteles tanítványság és az örömhirdetés útját.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír