– Hívő keresztényként már sok ismeretünk lehet a Szentlélekről és ajándékairól, felnövekedvén pedig egyre mélyebben átélhetjük, hogy a háromszemélyű egy Isten misztérium, akiről csak „dadogva” tudunk beszélni. Ugyanakkor hétről hétre megvalljuk a misében: „hiszek a Szentlélekben”. Induljunk ki ebből! Az Ön számára mit jelent hinni a Szentlélekben?
– Szent Ágoston a Szentlélekről azt mondja: Isten csendes jelenléte bennünk. Csendes vendég ő, aki arra indít minket, hogy próbáljunk egyre mélyebb kapcsolatba lépni Istennel. A Lélek élő valóság, valaki, akire rá tudunk nézni. Még ha fizikailag nem látjuk is, a bennünk lévő tapasztalatot mégis szemlélhetjük. Ez a csendes megtapasztalás egyúttal a mi meghívásunk is arra, hogy fedezzük fel a Szentlélek jelenlétét az életünkben.
Amikor Jézus azt mondja, hogy „maradjatok bennem”, akkor éppen azt kéri, hogy a Szeretet Lelke által tegyük ezt, hiszen ő is a szeretetben válik eggyé az Atyával. Amikor Isten bevon minket a vele való közösségbe, annak a Szentlélek a megvalósítója. Nem csupán szimbóluma vagy jele, hanem annak a valósága, hogy Istennel kapcsolatban vagyok, lehetek.
A kérdésre válaszolva tehát, amikor azt mondom, hogy hiszek a Szentlélekben, ezzel azt vallom meg, hogy Istennel teljesen eggyé válhatok, hogy az ő Lelke él bennem, és én is ebben a Lélekben élhetek, ha ez most még csak tükörben, homályosan látszik is.
Talán elvontnak hangzik mindez, de gondoljuk meg, mennyire konkrét valóság, amikor engedjük, hogy az imádság lelke túláradjon bennünk, amikor eljutunk a csendességbe, s ebben a csendben jelen van Isten, aki lángra gyújtja a szívünket. Ehhez hasonló lehetett az emmauszi tanítványok tapasztalata is, amikor utólag felismerték, hogy a feltámadt Jézussal találkozva lángolt a szívük.
– Kisebbik gyermekem az Újszövetséget olvasva, a Jézus megkereszteléséről szóló evangéliumi részhez érve azt „prédikálta” nekem, hogy a Szentlélek leszállása nemcsak a Fiúra vonatkozik, hanem ránk is: azért vagyunk a világon, hogy az Úr Lelke legyen rajtunk, és általa eljussunk az üdvösségre. Mit gondol erről?
– A gyermekek bölcsességében mindig el van rejtve valami abból, amit Isten szeretne átadni nekünk. Tényleg azért teremtett bennünket Isten, hogy vele kapcsolatba kerüljünk. Erre hív bennünket. S ebből a kapcsolatból felbuzog az a vágy, hogy másokat is szeretnénk kapcsolatba hozni Istennel.
Pünkösd arról szól, hogy az Egyház küldetése a missziós közösséggé válása. A Szentlélek éppen Jézus missziójának a kezdetén jelenik meg, s az Egyházat a megalakulásakor szintén a Lélek járja át, arra mozdítva mindenkit, hogy az üdvösség felé vezesse a többieket. Nem járhatunk egyedül ezen az úton. Arra indít a Szentlélek, hogy segítsünk másokat, hogy ők is elteljenek a Lélekkel. Az Egyházban ne csupán passzívan vegyünk részt, mint azok, akik egyszerűen „nézőként” voltak ott Jézus megkeresztelkedésénél, hanem mi magunk is merüljünk alá Isten jelenlétébe, és hívjunk meg erre másokat is!
– Az Ön életében volt-e konkrét, megfogalmazható esemény, amit a Lélek „működésének” tulajdonít?
– Amikor arról gondolkodom, hogy Isten meghívott engem akár a keresztség szentségének a mélyebb megélésére, akár arra, hogy őt szolgáljam az életemben, vagy éppen arra, hogy pap legyek, akkor úgy hiszem és vallom, hogy ténylegesen a Lélek mozgatott engem. Ő az, aki meghívott arra, hogy kövessem gyengéd indításait. Az életem tele van a Szentlélek csöndes noszogatásaival, s úgy hiszem, ő mindannyiunk életében jelen van. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e lecsendesedni, rá figyelni.
A konkrétumok: Emlékszem arra, amikor például másokon keresztül szólt a Lélek. Gimnazistakoromban úgy döntöttem, hogy a világi középiskolából egyháziba megyek át, az esztergomi ferencesekhez. Egy öregdiák arra bátorított, hogy mindennap vegyek részt a szentmisén, mert erre ott lehetőségem nyílik. Éltem ezzel, és lassan világossá vált a számomra, hogy a szentségekből élhetek, nap mint nap magamhoz vehetem az Eucharisztiát. Ettől az öregdiáktól kaptam azt az indítást is, hogy legalább hetente egyszer sétáljak ki a természetbe, és töltsek el ott néhány órát. Ezt minden héten nem tudtam megtenni, de havonta, kéthetente komolyabb kirándulásokra indultam, és elmerültem abban, hogy mit jelent a természet ölén csendben imádkozni. Azt hiszem, hogy a Lélek ezeken a pontokon egyértelműen jelen volt az életemben.
Azután negyedikes gimnazistaként, ismét mások indítására, részt vettem a nyolchetes Szentlélek-szemináriumon. Naponta olvastam a Bibliát, elmélkedtem a szentírási szakaszokon, és lassan azt vettem észre, hogy új tűz gyullad a szívemben. Amikor véget ért a lelkigyakorlat, mintha kicseréltek volna: egy önátadó imádságban teljesen le tudtam tenni az életemet az Úr elé, és felfedeztem, Isten meghív arra, hogy közösségben éljek a többiekkel. A barátaimmal elkezdtünk esténként egy kis imaórát tartani egy kollégiumi szobában. Együtt imádkoztunk, dicsőítettük Istent, és hálát adtunk azért, hogy megtapasztalhattuk a szeretetét. Amikor pedig az Úr meghívott papnak, nagyon örültem, hogy még inkább odaadhatom magam a misszióra, fenntartások nélkül. Hozzáteszem, abból az imádkozó csoportból más is kapott papi hivatást.
– Tudjuk, hogy nemcsak Jézushoz, az Atyához, hanem a Szentlélekhez is imádkozhatunk. Azt gondolom, a hívő gyakorlatban ez utóbbi ritkábban valósul meg. Hogyan forduljunk a Lélekhez?
– A Szentlelket nagyon egyszerű behívni az életünkbe: bármikor megtehetjük ezekkel az egyszerű szavakkal:
Jöjj, Szentlélek! Jöjj, Szentlélek Úristen!
Ha ezt ki tudjuk mondani, ha ezzel indítjuk a napunkat, biztosak lehetünk abban, hogy ő jön.
Emlékszem egy papoknak tartott lelkigyakorlatra. Az előadó – maga is pap – a lelkigyakorlat végén azért imádkozott, hogy áradjon ki a Szentlélek mindenkire. Látszólag nem történt semmi, a jelenlévők ugyanúgy ültek vele szemben, mint azelőtt. Amikor azonban a pap hazatért, sorra érkeztek a visszajelzések, hogy ezen a lelkigyakorlaton sok résztvevő lelki életében jelentős, pozitív változás indult el.
Tehát nem mindig látjuk, hogyan működik a Lélek, és a gyümölcsei sok esetben lassan érnek meg egy-egy ember lelkében. Az biztos, hogy kérhetjük őt, ajándékozzon meg minket szeretettel, örömmel, békességgel, türelemmel, kedvességgel, jósággal, hűséggel, szelídséggel, önmegtartóztatással. Talán nem az egyik pillanatról a másikra alakulnak ki bennünk ezek a gyümölcsök, ezért érdemes újra és újra kérni azokat a Lélektől. Azután egyszer csak azon kapom magam, hogy például nem válok indulatossá, ha valami balszerencse ér, hanem egyszerűen csak ránézek az adott helyzetre, s azt mondom: Istenem, neked adom ezt is, és haladok tovább.
Jézus ugyanis azt ígérte: az örömötöket nem veheti el tőletek senki.
– A személyes istenkapcsolatról beszéltünk eddig. Napjainkban talán túlzottan is hajlamosak vagyunk visszavonulni a magányunkba, távol a többiektől. Pedig látjuk, hogy húsvét után a feltámadott Jézus a tanítványai közé érkezik vissza, s pünkösdkor megalakul az Egyház. A kereszténység: közösség.
– A hívő életben mindkét vonatkozás jelen van: szükségünk van arra, hogy elvonultan imádkozzunk, azért, hogy azután képesek legyünk együtt szolgálni a közösségben. Ez a két mozgás, különféle ütemben váltakozva, kiegészíti egymást.
Tudnunk kell, hogy az imádság is egyfajta szolgálat. Imaszolgálat. Általa bekapcsolódunk az angyalok szolgálatába. Meghívás ez mindannyiunk számára.
Jézus nem véletlenül mondja: ahol ketten-hárman összegyűltök a nevemben, ott vagyok köztetek. Fontos, hogy újra felfedezzük a közös imát, keressük egymás társaságát. Másokat is be kell hívnunk ebbe a közösségbe, hiszen a hit hallásból ered.
– A másik ember megszólítása, meghívása a kereszténység közösségbe, illetve a hívő közösségek megújítása a témája az Újraépítve című könyvnek, amelynek magyar kiadását szerkesztette. Melyek a legfontosabb missziós feladatok hazai hívő közösségeinkben?
– Látnunk kell, hogy az újranyitás nagy lehetőség számunkra, s egyúttal sürgető kötelességünk is meghívni a többieket, hogy jöjjenek, kapcsolódjanak hozzánk. Még akkor is, ha eddig csak távolról, interneten vagy a tévén keresztül kapcsolódtak be a plébánia életébe. A cél a személyes találkozás, a közösségeinknek az elvesztettek templomává kell válnia. A kereszténység nem magánvallás. Csak együtt tudjuk gyakorolni.
Michael White és Tom Corcoran Újraépítve című könyvükben fogalmazzák meg ezt nagyon szépen: igazából azokat az elvesztett testvéreinket hívjuk vissza, akikért Krisztus meghalt; akiket szeretnénk bekapcsolni a testvéri közösségbe, és elvezetni őket is a szolgálatuk kiteljesítésébe.
Képzeljünk el egy olyan plébániát, ahol a híveknek legalább a fele szolgáló misszionárius tanítványként határozná meg önmagát, aki közösségi alkalmakat keres a szentmisén kívül is…
Azt hiszem, egy ilyen közegben az Egyház új dimenziója tapasztalható meg. Javaslom, hogy a már említett könyv mellett együtt forgassuk az Újraépítve gyakorlati kézikönyvét, a Tíz lépés a megvalósításhoz címűt, ahogyan James Mallon Egyház-felújítás című munkáját is.
Képezzük magunkat ezen a téren, hiszen a jövő Egyházának misszionárius Egyházzá kell válnia.
A magam részéről nagyon fontosnak tartom a fiatal családok megszólítását. A bérmálkozásnál, a házasságkötésnél, a gyermekkereszteléskor még találkozunk velük, de a köztes időben nem. Pedig el kellene érnünk a családokat, megmutatva nekik, hogy Jézus Krisztus itt van közöttünk. Szükség volna a szentmiséken kívül is alkalmakat teremtenünk a számukra, ahova elhívhatjuk őket, ahol megtapasztalhatják a szerető együttlétet.
Emlékszem, amikor egy ifjúsági Alpha-kurzust indítottam Kaposváron, feltettem a kérdést a fiataloknak, hogy szerintük mitől lenne olyan vonzó az ifjúsági alkalom, hogy a nem hívő barátaikat is szívesen elhívnák. Ezt a kérdés talán a templomi közösségeinkre is vonatkoztathatnánk. Sok újonnan érkező számára eleinte talán kevésbé érthető a liturgia, rájuk tekintettel az imádságokat is kivetíthetnénk, nem csak az énekeket. A templomajtóban kedvességgel, mosollyal fogadhatnánk őket, s éppen ezzel a mosollyal fejezhetnénk ki azt, hogy örömmel várjuk azokat, akik most jönnek először.
– Ön szerint miért nem tesszük ezt?
– A legnagyobb nehézségnek azt látom, hogy gyakran nem együtt, hanem csak magunk szeretnénk megoldani a problémákat, és ez nemcsak ránk, papokra jellemző, hanem majdnem mindenkire, akit meghívunk szolgálatra a közösségeinkbe. Úgy érezzük, hogy rajtunk áll minden, pedig valójában inkább arra hív a Lélek, hogy a szolgálatot megosszuk másokkal. Jézus azt mondja, legyen mindenkinek a szolgája, aki az első akar lenni köztetek. Ezt a lelkületet, úgy látom, még csak tanulgatjuk.
Akit meghívunk, azt elsősorban arra kell hívnunk, hogy másokat is be tudjon vezetni a feladatokba, s végül együtt újítsuk meg az Egyházat.
Az együtt fontosabb, mint a konkrét feladat. A „szombat vagy az ember” dilemmája ez, mai köntösben.
Úgy épül fel a test, úgy válik élővé, ha mindenki meghívja a barátját, a szomszédját. Nem azért, hogy valamit megtegyen, hanem azért, hogy az örömhírt együtt tudjuk majd továbbadni. Jézus is erre hívta meg tanítványait. S teszi ezt most is, rajtunk keresztül.
– Azért, hogy egyre többen, sőt sokan legyünk?
– Már most nagyon sokan vagyunk, de ez még rejtett valóság. Az volna jó, ha legalább egymás számára kiderülne, hogy jelen vagyunk, a közösséghez tartozunk. Az volna jó, ha mindannyian keresnénk, hogy hol tudnánk megélni, továbbadni az életünkben a Szentlélek gyümölcseit, ajándékait. A jó cselekedetekre rengeteg lehetőség adódik, és sokszor nagyon apró dolgokról van szó.
Vecsei Miklós barátom, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke az Egyház 2030 konferencián hívta fel a figyelmünket arra, hogy már az is óriási dolog, ha egy hajléktalan embert a nevén tudunk szólítani. Apróság, de ettől fogva azt érezheti, hogy van valaki, aki emberszámba veszi őt. Milyen jó lenne, ha a plébánia is az a hely lehetne, ahol a neveden szólítanak!
Jézus arra hív bennünket, hogy közvetítsük mások felé a jó hírt: te is fontos vagy! Isten szeretett gyermeke vagy.
Szerző: Körössy László
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 23-i számában jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria