Mi történt Nikaiában? – Az emlékév tanulságai

Nehéz lenne összeszámolni azokat a konferenciákat, megemlékezéseket és tanulmányköteteket, amelyek 2025 folyamán (sőt már 2024 végétől) felidézték a 325-ben tartott Nikaiai Zsinat eseményeit és tanulságait. Szintén nehéz lenne megállapítani, hogy van-e olyan kiemelkedő keresztény gondolkodója korunknak, aki tűnt volna fel egy-egy rendezvényen vagy ne jelentetett volna meg írást valamely kötetben. Ez a hatalmas érdeklődés nem csupán egy történelmi eseménynek szólt, de még nem is feltétlenül annak a szövegnek, amelyet Nikaiai hitvallásként emlegetünk: a zsinatról töprengő okfejtések rendkívül sokféle kérdést vettek terítékre, amelyek közül e helyütt talán ötöt érdemes kiemelni.

Az első ilyen tanulságos kérdéskör az egyházi egységgel függött össze. Nem egyszer elhangzott tavaly, hogy a zsinat résztvevői nem úgy érzékelték, mintha valamilyen (ma már talán sokak számára elvontnak tűnő) teológiai problémára kellene megoldást találniuk, hanem egy egészen kézzelfogható visszásságot próbáltak orvosolni. Az alapvető nehézség abban állt, hogy a húsvétot más-más időpontban ünnepelték meg különböző keresztény közösségek.

A zsinat egyik legismertebb résztvevője, Caesareai Euszebiosz még több év elteltével is úgy emlékezett vissza, hogy a tanácskozások fő tárgyát a húsvét dátuma alkotta. A közös ünneplés fontosságának hangsúlyozása szervesen összefüggött az egyházi egység igényével – és ez az egység szokatlanul sokszor került szóba 2025 során.

Egyes kutatók annak megítélésére is vállalkoztak, hogy az első hét – a keleti egyházak által is elfogadott – egyetemes zsinat mennyire volt valóban egyetemes, azaz „ökumenikus”, magyarán mennyiben jelenítette meg az Egyház teljes kiterjedését. Szó sincs arról, hogy a zsinati döntések érvénye változna annak mértékében, hányan és milyen csoportokat képviselve hozták meg őket, de egyáltalán nem közömbös, hogy az egyes tanácskozások milyen mértékben fedték le az egyes keresztény csoportokat.

Ezzel a problematikával szervesen összefügg a második terület, amelyhez sokan hozzászóltak 2025-ben: a zsinat és a liturgia összefüggése. A hitvallás, amely Nikaia kapcsán még mindig a legtöbbeknek eszébe jut, nem függetleníthető a liturgiától, s bár az eredeti szövegben nem sok minden utal arra, hogy liturgikus szerepe lett volna, idővel elválaszthatatlan lett az istentisztelettől. Isten magasztalása és dicsőítése, amely az eucharisztikus ünnep legbelső terében helyezkedik el, egyúttal Nikaia távlatait is elénk állítja, hangsúlyozták katolikus, protestáns és ortodox teológusok egyaránt. Ennek értelmében

az, ahogyan az egylényegű Szentháromságnak vallott Istenről gondolkodunk, nem függetleníthető a közös keresztény ünnepléstől: Nikaia emléke ezt mindig emlékezetünkbe fogja idézni.

Az egység és a liturgia szempontja mellett azonban nehéz problémákat felvető történelmi folyamatokra is ráirányult a figyelem az elmúlt év folyamán. A legfontosabb ilyen probléma a kereszténység és a zsidóság kapcsolatával függ össze. Nemcsak a húsvét ünneplésének szempontjából távolodott el egymást a keresztény és a zsidó közösség 325-ben, de a Fiú és az Atya egylényegűségét kimondó nikaiai homoousziosz is választóvonalat húzott a két vallás közé, hiszen a zsidóság nem tudta elfogadni két azonos természetű isteni személy létezését. A kutatók ugyanakkor rávilágítottak arra, hogy a zsidóságnak és a kereszténység az az éles elkülönülése, amely oly sok történelmi visszásságot hozott magával, csak a 9. századtól vált megfigyelhetővé Európában. A Nikaiai Zsinat idején a zsidóság egyházi jelenléte még számottevő volt, és a zsidó gondolkodásban egyáltalán nem voltak ritkák azok az elképzelések, amelyek szerint különböző létezők közvetítenek Isten és a világ között, olyanok, amelyek már-már belsőleg magához Istenhez tartoznak. Éppen ezért a Krisztusról szóló ókeresztény tanítás egyáltalán nem volt annyira érthetetlen a korabeli zsidóságnak, mint amennyire ma hajlamosak lennénk feltételezni.

Negyedsorban a keresztény gondolkodás feladatának kérdése tűnt fel rendszeresen a tavalyi megemlékezésekben. Úgy tűnik, hogy legalább kétféle alapvető állásponttal lehet találkozni. Voltak olyan gondolkodók a modern kereszténységen belül, akik úgy vélték, hogy a Nikaiai Zsinat és hitvallása sikeresen megoldotta a Fiú személyének teológiai kérdését, s ezért a keresztény reflexiónak az a dolga, hogy túllendüljön ezen a problematikán, és más területeken próbáljon valami újat és eredetit alkotni. Mások viszont úgy vélekedtek, hogy Nikaia Krisztusról szóló tanítása olyan hatalmas és befoghatatlan területet jelöl ki, amelyet a teológiai gondolkodásnak nem elhagynia, hanem mélységében feltárnia kell. Vajon kinek van igaza? Azoknak, akik minimális szabályok lefektetését látják az első egyetemes zsinat tevékenységében, vagy azoknak, akik szerint soha véget nem érő feladatot jelölt ki azzal, hogy az Atyával egylényegű Fiút állította elénk?

Mindezen kívül természetesen igen sok minden megemlíthető lenne még az elmúlt év gazdag eredményeiből:

világosabbá vált, hogy milyen nagymértékben befolyásolnak minket egy-egy történelmi esemény megítélésében a későbbi századok fejleményei, és arról is részletes képet kaptunk, hogy mennyire hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni azt a sokféleséget,

amely például a Nikaián résztvevő egyházi és teológiai csoportokban öltött testet. Mégis érdekesebb talán, hogy 2025-ben igen sok szó esett az eretnekségekről, értelemszerűen azért, mert Nikaiának foglalkoznia kellett az egyiptomi Arius téves elgondolásaival. Sok nagy gondolkodó kiemelte már (köztük például Joseph Ratzinger), hogy az egyházi tanításnak egyetlen olyan alapfogalma sincs, amelyet valamikor ne ítéltek volna el eretnekségként. A nikaiai homoousziosz is ilyen, hiszen a 3. század derekán tévesnek minősítették. Vajon mennyiben árnyalja meggyőződéseinket és állításainkat az a tudat, hogy alapvető szavaink egykor hibásnak számítottak? De az is legalább ennyire elgondolkodtató, hogy a 19. és a 20. században mintha rendszeresen vissza-visszatértek volna azok az álláspontok, amelyeket egyszer már elítélt a Nikaiai Zsinat. Az „újraéledő Arius” problémája végigkísérte az elmúlt kétszáz év teológiatörténetét.

A 2025-ös emlékév szerencsére nem utolsósorban magára Krisztusra, a Fiúra, a második isteni személyre is fokozottan ráirányította a figyelmet, és ismét kiderült, hogy Krisztus valósága kimeríthetetlen.

Hans Urs von Balthasar egykor úgy fogalmazott: jaj annak a kereszténynek, akit nem döbbent meg minden egyes nap Krisztus titka, jaj annak, aki magától értetődőnek tartja Krisztus csodáját. Úgy tűnik, hogy a 2025-ös emlékév ennek a megdöbbenésnek és meglepett csodálkozásnak a fenntartásában is segítségünkre tudott lenni.

Fotó: Wikipédia; portré: Merényi Zita

Magyar Kurír