Mindannyian Isten képmása vagyunk – Könyv a legkiszolgáltatottabbakról

A szerző 1977 és 1991 között Kolumbia fővárosában veszélyeztetett családokon, utcagyerekeken segített, szociális intézményeket hozott létre. Egyedülálló élményeinek, tapasztalatainak, meglátásainak lenyomata a könyv.

Bartók Tibor SJ, a Jezsuita Könyvek szerkesztőbizottságának elnöke bevezetőjében ismertette: 2008-ban először a Longinus kiadó jelentette meg Mustó Péter SJ könyvét, amely azóta elfogyott, ezért döntöttek az újrakiadás mellett. Mint hozzáfűzte: a szerző első és második, 1977-es és 1979-es kolumbiai útjának emlékei elevenednek meg a Remény és kétség között Bogotá utcáin című kötet lapjain.

A bemutatót moderáló Hári Ildikó iskolanővér előzetesen elmondta: a könyv történetével párhuzamosan a jelenről is szólnak. Hangsúlyozta: amit Péter atya mondani fog az igen bölcs, azonban mégsem kinyilatkoztatás.

Mustó Péter felidézte az első találkozását a nyüzsgő Bogotával és egy utcagyerekkel. A tizenkét éves körüli fiú koldult, ami felháborította az atyát: „Miért nem mész el dolgozni?”, szegezte neki a kérdést. A kis koldus szó nélkül távozott, azonban képe Péter atyával maradt.

Megdöbbentem magamon. Milyen jogon mondtam neki, azt hogy menjen el dolgozni? Honnan vettem a bátorságot, hogy megítéljem, amikor semmit sem tudtam róla. Miért menne dolgozni? A mi társadalmunk tiltja a gyermekmunkát. Akkor szembesültem a saját képtelen reagálásommal, s azzal, hogy ez már számtalanszor megesett velem – fogalmazott a szerző, aki e ponton párhuzamot vont a jelennel: ma a menekültekkel kapcsolatban könnyedén kijelentjük, mit kellene csinálniuk, mit csinálnak rosszul. De mi alapján ítélkezünk?

A következő felelevenített történet főszereplője az a lázas kisgyerek volt, akit váratlanul bíztak páter Mustó gondjaira. „Fel voltam dúlva, pontos napi programot állítottam össze, erre egy beteggel kellett foglalkoznom. Később rájöttem, azért tartottam a gyereknél fontosabbnak elintéznivalóimat, mert azokat én magam találtam ki. A saját életem megszokott menetét akadályozta a lázas beteg” – fogalmazott az író.

Majd egy harmadik találkozást is bemutatott, amely szerepel könyvében. Ez egy fiatalemberrel való találkozás volt, aki nem tágított mellőle, mert törődést, foglalkozást, szeretet akart. „Nem tudtam elviselni a látványát sem. Gondozatlan, piszkos, ronda volt. Legalábbis annak láttam. Könnyen mondtam ítéletet felette, pedig az volt a fontos, hogy jobban odanézzek, hogy meglássam, mit tanít nekem Isten” – mesélte el a szerző.

Az ismeretlentől való félelemmel kapcsolatban Péter atya megjegyezte: ha azt halljuk, menekültáradat, megijedünk. Azonban, ha közelebb megyünk hozzájuk, megismerjük őket, félelmünk eloszlik.

Amikor utcagyereket láttam, elfogott a riadalom, a megvetés, az undor. Majd miután elmesélte élettörténetét, megláttam benne az embert, a segítségre szoruló embert – figyelmeztetett az atya.

Hogy miként tekintenek Kolumbiában az utcagyerekekre, azt jól példázta Mustó Péter egyik ottani, rendőr munkatársának véleménye. Az illető úgy vélte, meg kell próbálni megváltoztatni őket, amennyiben azonban ez tizenhat éves korukig nem sikerül, akkor le kell lőni mindegyiket.

Újabb példát vett könyvéből a szerző: „Amikor megkérdeztem ezektől a gyerekektől: jók vagytok-e, csak hallgattak, mint a csuka. Egyikük sem merte azt válaszolni, hogy ő jó. Megkérdeztem hát: a madarak, a virágok jók-e? Kórusban kiabálták: igen. Ha engem kérdezne valaki, jó vagyok-e, tudva ugyan, hogy minden ember bűnös, a lelkem mélyén mégis azt felelném, igen. Szüleink azt éreztették velünk: jók vagyunk, csak néha rosszat teszünk.”

A jelen Magyarországának rászorulóival kapcsolatban Mustó atya hangsúlyozta: a nyomorban lévő ember nem tud magán segíteni, nyomorával szólít meg bennünket. Legyen akár koldus, akár menekült. Nagy kérdés, hogy a társadalom mit tesz, elfordul, vagy megpróbál segíteni?

Barátom mesélte, hogy ismerősével beszélgettek az utcán, amikor odalépett hozzájuk egy fiatalember. Az ismerős sietett, ezért azzal rázta le: veszek magának valamit, de pénzt nem adok, majd rohant a dolgára. Barátom beszélgetni kezdett a koldusnak vélt fiatalemberrel, akiről hamar kiderült, Erdélyből érkezett, szeretne munkát találni és normális életet élni. Ha odafordulunk, ha jobban megnézzük azt, akit kerültünk, új világ nyílik előttünk. Megértünk valamit Isten világából, magából Istenből – jegyezte meg Mustó Péter.

A kolumbiai mintabörtön sajátos világába is bepillantást nyújtott a szerző: „Ott jártamkor a baloldali szárnyban a baloldali gerillák, míg a jobboldaliban a jobboldali gerillák uralkodtak. A közönséges bűnözőket elosztották maguk között. A törvényeket is ők diktálták, nem a börtönőrök. Tulajdonképpen ők vigyáztak fogvatartóikra. A többszintes, több udvarral rendelkező épület hemzsegett az üzletektől, szinte mindent meg lehetett vásárolni, kivéve a szabadságot.”

Amikor valami félreértés folytán az atyára rácsukták a kijárat rácsos kapuját, pánikba esett. Úgy érezte, menten el kell rohannia, cserbenhagyva azt, akihez látogatóba érkezett. Otthagyva a kirekesztettet, akivel sorközösséget akart vállalni.

A félelem bénít, a félelem bezár. Azért kaptuk a félelmet, hogy óvatosak legyünk, nem azért, hogy rá hallgassunk. Ha a félelmünkre hallgatunk, képtelenek leszünk továbblépni az életben – hangsúlyozta Mustó Péter.

Fotó: Thaler Tamás

Ditzendy Attila/Magyar Kurír