Minden imává alakítható – Szilágyi Szabolcs a szentségimádásról a Szeretetláng Fesztiválon

Szilágyi Szabolcs a piliscsaba-klotildligeti Jézus Szíve-templom oldalában létrehozta a Szomjazom szentségimádási kápolnát, amely folyamatosan nyitva van, a hét minden napján 0–24 órában, és mindig vannak az Oltáriszentség előtt imádkozó hívek.

Előadásában kifejtette: az embernek kapcsolata van Istennel, a többi emberrel, saját magával és a természettel, miután azonban az első emberpár az Édenkertben elkövette az ősbűnt, ez a négyes kapcsolat megtört. Megtört az Istennel való kapcsolatunk, mert elrejtőzünk előle. Ugyanígy a másik emberrel való viszonyunk is. Ádám Évára mutogat, Éva pedig a kígyóra. Megtört az önmagunkkal való kapcsolatunk is: észrevesszük, hogy mezítelenek vagyunk, és felöltözünk. Sérült a természethez fűződő viszonyulásunk is, hiszen kiűzettünk a Paradicsomból.

Arra vagyunk meghívva, hogy helyrejöjjenek ezek a kapcsolatok, és ezek közül leglényegesebb az Istennel való kapcsolatunknak a helyreállítása. A szentségimádásban egy az egyben látom magát az élő Jézust, és így a vala való kapcsolat elkezd helyreállni.

Több dolog akadályozza azonban ezt – mondta a plébános. Az Édenkertben elkövetett ősbűn okozta kapcsolati megtörtségekre az ember kétféle módon reagál: az egyik a félelem, a másik pedig a gőg.

A szentségimádáskor az Isten imádatát akadályozó félelmek közül az előadó megemlítette a torz istenképet. Akarva-akaratlanul úgy nőttünk fel, hogy a szüleinkkel, a hozzánk közel állókkal nem volt zavartalan a kapcsolatunk, így ebből következőleg sérül az istenkapcsolatunk is. Ha Isten bánt engem, nem figyel rám, vagy feltételhez köti a szeretetét – gondoljuk, mert a szüleink ilyenek voltak –, akkor miért akarnék találkozni ezzel az Istennel. Minek menjek el az Oltáriszentség elé, ha ő is úgy fog hozzám állni, ahogyan anno a szüleim, a hozzám közel állók? Csakhogy az Isten nem ilyen, kiderül ez a szentségimádásban.

Ha rosszat tapasztaltam, de csak azért is elmegyek, s imádom az Istent, akkor kiderül: Isten nem olyan, mint amilyennek én gondoltam. A torz istenképeink elkezdenek szépen gyógyulni.

A második, amitől esetleg félünk, az az ismeretlen. Hallottunk ugyan a szentségimádásról, de nem tudjuk, hogyan kell csinálni, és ez blokkol bennünket. Ugyanakkor nézhetünk rá lehetőségként is, valami olyanként, amit ki lehet próbálni. Ha félünk az ismeretlentől, szabad a másik ember tapasztalatára támaszkodni. Kérdezd meg azokat, akik már voltak szentségimádáson, hogy milyen volt! Megélt tapasztalat, hogy vannak hívők, akik sokkal nyugodtabbak, amióta szentségimádásra járnak – tette hozzá a szónok.

A harmadik félelem, ami akadályozhatja a szentségimádást, az a csönd. A zajok korában élünk. Ha kívül nem szól valami, ha nem beszélnek hozzám, akkor saját gondolataimat kezdem el pörgetni. A csöndtől azért félünk, mert a csöndben kiderül: ki vagyok én. Sőt, még az is lehetséges, hogy megszólal az Isten, de nem biztos, hogy meg akarom hallgatni, mit mond nekem. A szentségimádás azért jó lehetőség, mert

a csöndben sebezhetővé teszem saját magamat. Ez kiszolgáltatottsággal jár, ám minden valódi találkozásnak a feltétele. Aki biztonságra játszik, soha nem fog találkozni valójában sem az Istennel, sem másokkal, sem saját magával.

Teréz anya mondta: a csönd gyümölcse az ima. „Ha szeretnél valóban mélyen imádkozni, tanulj meg először csöndben lenni.” A szentségimádás is ezen a ponton kezdődik el.

Akadályozhatja a szentségimádásunkat a sikertelenség is – mondta Szilágyi Szabolcs. Emlékeztetett rá: a sikerek korában élünk, miközben tele vagyunk sikertelen emberekkel. A sikert pedig mindig kötjük valamihez: „Ha majd ezt meg ezt elérem; ha ezt meg ezt megtapasztalom, akkor majd…” Csakhogy a szentségimádás nem sikertörténet. A sikerről alkotott fogalmunk azonban torz.

Bár a szentségimádásban látszólag nem történik semmi, mégis, nagyon sok minden történik, csak éppen nekünk szokatlan módon. Ám ha csak azért is odamegyünk, csak azért is letérdelünk, ez már siker.

Az előadó elmesélte az ateista kommunistából katolikussá lett francia írónak, az Isten létezik, találkoztam vele című könyv szerzőjének, André Frossardnak (1915–1995) a történetét: egyik alkalommal a barátjával sétálgatott Párizsban. A barátnak el kellett mennie valahová, Frossard egy kápolna előtt várakozott rá. Mivel a barát sokáig nem jött, unalmában bement a kápolnába. Ott az Eucharisztiát látta kitéve az oltárra, előtte néhány térdeplő, imádkozó nővért. Frossard nem hallott semmit, nem tapasztalt csodás jelenést, mégis azt élte meg: van Isten, és a Katolikus Egyháznak mindenben igaza van. Fölállt, kiment a kápolnából, és azt mondta a közben megérkező barátjának: van Isten, hiszek az Egyházban. Az egyik legismertebb katolikus író lett, II. János Pál pápa jó barátja. Látszólag semmi sem történt vele a kápolnában, valójában azonban minden megtörtént.

Amitől még félhetünk szentségimádás közben, az a többi ember jelenléte. Szeretünk egyedül imádkozni. Elmegyek a szentségimádásra, de mi van akkor, ha ott van valaki, aki bealudt és most békésen szuszog, vagy hangosan imádkozik. Mindez zavaró lehet, akkor inkább nem megyek el. Ám Jézus mindenkit szeret! Engem is és ezt a másik embert is, aki itt ül mellettem, alszik, szuszog, vagy hangosan imádkozik. Ha Jézusnak ez így jó, akkor nekünk miért nem az? Nem kell félni az emberektől – mutatott rá a plébános.

Akadályozhatják a szentségimádásunkat a következményektől való félelem is. Megtervezzük ugyanis az életünket, vannak elképzeléseink, terveink, csak az Isten ezt fel ne borítsa! Ha elmegyek szentségimádásra, és igazán feltárom a szívemet, előfordulhat: úgy jövök ki, hogy bizony, változtatnom kellene. És nem szeretünk változtatni, mert az ember alapvetően az energiaminimumra törekszik.

Ha tényleg elmondanám Jézusnak, hogy mi van bennem, ha valóban feltárnám előtte a szívemet, ha meghallgatnám azt, amit szeretne nekem mondani, akkor lehet, hogy változtatnom kellene.

Ehelyett inkább elmondom a megszokott, jól bevált imámat, inkább magamra figyelek, csak ne halljam, amit az Úr mondani akar nekem. Pedig Jézus szeret téged, nem mond olyat, ami ellenedre van, ami ne szolgálná a javadat. Lehet, hogy kellemetlen lesz, lehet, hogy változtatnod kell, de a javadat fogja szolgálni, sőt: az üdvösségedet.

Félhetünk attól is, hogy elalszunk szentségimádás közben. Mi, katolikusok szeretünk sok mindent tenni, hogy épüljön Isten országa, így aztán elfáradunk. És ha az ember fáradtan leül, könnyen elalszik. Jó tanács: ha elmész szentségimádásra, ne ülj le, helyette térdelj le, és akkor kevésbé történik meg, hogy elalszol. Ha mégis, akkor álljál fel. Ha még ez sem segít, akkor menjél haza, aludd ki magadat, és utána menjél vissza. Ha ez sem segít, jusson eszedbe Lisieux-i Szent Teréz, aki többször elaludt szentségimádás közben. Azt mondta: ez olyan, mint amikor a gyermek alszik az anyja karjaiban. Az anya akkor is szereti a gyermekét.

Attól, hogy elaludtunk az Úr előtt, ő még szeret minket, sőt az ima is hat.

Szilágyi Szabolcs sorba vette a gőgnek azon területeit is, melyek akadályozzák a szentségimádásban való elmélyedésünket. Az egyik ilyen: nincsen szükségem a szentségimádásra, mert Istennel másképp is lehet találkozni. Természetesen Istennel mindenhol találkozhatunk. Ám ezzel a kijelentéssel van egy alapvető probléma: nemcsak az, hogy gőgből fakad, hanem az, hogy

Jézus egy dologra mondta ki: ez az én testem, és egy dologra mondta ki: ez az én vérem. Ez pedig az Eucharisztia. 

A katolikus hitet ezért szeretem – mondta a lelkipásztor előadó –, mert nálunk vannak biztos dolgok. Jézus Isten, és amit ő mond, az úgy van. És ha azt mondja: ez az én testem, akkor az ő. Ezért lehet imádni. Ezért lehet bármilyen érzésed, bármilyen nehézséged, ha elmész szentségimádásra, biztosan vele találkozol. Ezért más minőségileg az Eucharisztia jelenlétében végzett ima, az ő imádása, mert ekkor biztosan találkozom vele.

Szilágyi Szabolcs sok olyan hívővel beszélgetett már, akik voltak szentségimádáson, és a közös tapasztalat: ha valaki rendszeresen jár szentségimádásra, nagyobb békét, örömöt, szabadságot tapasztal meg a szívében. „Nekem ez önmagában meggyőző.”

Akadályozhat bennünket a szentségimádásban a túlzott magabiztosság is: én pontosan tudom, hogyan kell szentségimádást végezni. Ez mindig gyanús. Nemcsak azért, mert a gőgből fakad, hanem azért is, mert ha ennyire jól tudom ezt, akkor a szentségimádás rólam fog szólni, nem hagyom, hogy az Isten beleszóljon, így a szívem zárt lesz. Nem adok esélyt az Istennek. „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban közbenjár értünk, szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” – idézett az előadó Szent Pálnak rómaiakhoz írt leveléből (8,26). Adjuk meg a szabadságot arra, hogy az Úr vezesse a szentségimádásunkat, és ne mi!

S hogy mik segíthetik a szentségimádásunkat? A plébános kiemelte: naponta legalább fél órát kellene imádkoznunk. Ez legyen meg, mert így adunk teret annak, hogy tudjunk találkozni az élő Istennel. Ha bemegyek a templomba, az első, hogy letérdelek az Eucharisztia előtt. Ez az imádás kifejeződése, ezzel mutatom ki, hogy az Eucharisztia valóban nem más, mint az élő Isten. Utána keresztet vetek, ezzel belépek a Szentháromság életébe, segítségül hívom, hogy tudjam jól imádni az Eucharisztiát. Megfogalmazhatom magamban, hogy milyen szándékra ajánlom fel a szentségimádást.

Ezt követően engedjem szabadjára az érzelmeimet.

Amit érzek, az valamilyen ponton rólam szól, és az Urat ez érdekli. Ez nem idegen, ezt nem kell elfojtani. Amit érzek, azt felajánlom a családomért, szomszédomért. Minden érzelmemet, érzésemet – még a haragot is – alakítsuk át imává. Ugyanez legyen a gondolatainkkal is. Be kell fizetnem a számlákat, ki kell vasalnom, vacsorát kell készítenem a gyereknek... Nem baj, a gondolatokat is alakítsuk át imává.

„Uram, kérlek, segíts megszabadulni attól, hogy magamat a tevékenységeim tükrében értékeljem, hiszen te önmagamban szeretsz engem.” Ezt követően már én vagyok jelen az Úr számára, ez már az én oldalam, ezt tudom beletenni a szentségimádásba. Bármi, ami felmerül közben bennem, az imává alakítható. Nem szabad megijedni ettől. Ez az én oldalam. Mi az Úr oldala? Ő ott van, jelen van, figyelmesen szeret, meghallgat.

Honnan tudom, hogy Isten szól hozzám? – tette fel a kérdést Szilágyi Szabolcs. Leszögezte: „Ha Isten szólt, akkor tudom, hogy Isten szólt.

Isten szava más, mint a szomszédé, más, mint a tudatalattié, más, mint a saját hangom, más, mint a házastársamé, azt fel fogod ismerni.” Ha pedig nem szól az Isten, az is jó.

Miért kellene neki folyamatosan beszélnie hozzánk? Isten ott van, rezonál rád, és szeret téged. Nem baj, ha nem szól semmit, végre van egy kis nyugalom és csönd.

Szilágyi Szabolcs felidézte: Vianney Szent János megfigyelte, hogy egy idős parasztember minden délután előre nézve imádkozik a templomban. Megkérdezte tőle: „Bácsi, mit csinál itt a templomban?” „Ó, atyám, hát én nézem őt, ő meg néz engem.” És a szentéletű Vianney János megértette a szentségimádás lényegét.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír