Mire jó a bíborosi kalap Pázmány szerint? – Bíboroskreálás a történelem tükrében

Nézőpont – 2020. november 27., péntek | 20:57

November 28-án, advent első vasárnapja előestéjén Ferenc pápa konzisztóriumot tart 13 új bíboros kinevezésére. Egyikük azt kérte, ne szenteljék püspökké, ketten pedig nem lesznek jelen. Ennek kapcsán arra kértük Tusor Pétert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) docensét, a Fraknói Kutatócsoport vezetőjét, röviden mutassa be a bíboroskreáláshoz köthető történelmi előzményeket, érdekességeket.

Raniero Cantalamessa, a Pápai Ház kapucinus prédikátora kérése kapcsán, hogy ne szenteljék püspökké, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a bíborosok csak XXIII. János óta kötelezően püspökök. A II. vatikáni zsinat időszakának olyan neves személyiségei, mint Alfredo Ottaviani vagy Augustin Bea már évek óta bíborosok voltak, amikor 1962-ben sor került püspökké szentelésükre.

Korábban még papnak sem kellett lennie feltétlenül a leendő kardinálisnak, elegendő volt a klerikusi állapot. Ráadásul a tonzúrát a bíborosi kinevezés után is fel lehetett venni.

Utoljára IX. Piusz nevezett ki világi személyt kardinálissá 1858-ban: Teodolfo Mertel konzisztoriális ügyvédet, s csak a következő évben szentelte diakónussá, 1899-ben bekövetkezett haláláig sem pap, sem püspök nem lett, jóllehet mindvégig magas tisztségeket töltött be a Római Kúriában, 1884-től az Egyház vicekancellárja lett. Mertel modern életrajzírói rendre megemlítik, hogy példájára VI. Pál 1968-ban fontolgatta a francia katolikus filozófus, Jacques Maritain bíborra emelését, ám erre végül nem került sor. A csupán kisebb egyházi rendeket felvevő és a Szent Kollégiumban diakónusi titulust viselő (ami nem követel meg feltétlenül szerpappá szentelést) bíborosok a világi életbe is visszatérhettek. Az utolsó ilyen eset Marino Carafa di Belvederéé, aki 1801-ben lett bíboros, majd 1807-ben VII. Piusz engedélyével lemondott és megházasodott, mert váratlan halálesetek miatt majdnem kihalt a családja.

Cantalamessa kérésének indokaként még elmondta: „A ferences ruhámban szeretnék meghalni.” Az 1968-ig élő hagyomány néhány szerzetesrend esetében kifejezetten előírta a rendi ruha viselését, másoknál a rendi ruha színét kellett megtartani, nemcsak a bíborosok, hanem a püspök esetében is.

A bíborossá kinevezett szerzetesek ma is hordhatják és alkalmanként hordják is rendi öltözéküket, mint például a domonkos Christoph Schönborn bécsi érsek.

Alkalmanként vélhetően így fog tenni az assisi minorita kusztoszból nagy meglepetésre bíborossá kinevezett Mauro Gambetta is, akit viszont szülővárosában, Imolában múlt szombaton püspökké szenteltek. Tehát Cantalamessa rendi öltözékét püspökként is viselhetné.

A megjegyzése inkább arra vonatkozik, hogy milyen ruhában ravatalozzák fel és temessék majd el. A püspököket ugyanis hagyományosan püspöki liturgikus ornátusban helyezik örök nyugalomra.

*

A kinevezett bíborosok konzisztóriumtól való távolmaradása első pillantásra rendhagyónak tűnik, pedig egyáltalán nem az.

A kora újkorban például az uralkodói előterjesztésre kinevezett bíborosoknak a pápa rendszerint egy kamarása útján küldte el a vörös birétumot.

Ezt ünnepélyes szertartás keretében rendszerint a bíbort kieszközlő monarcha helyezte az új kardinális fejére. Így történt az 1629. november 19-ei konzisztóriumon bíborossá kreált Pázmány Péter esetében is. A flamand Wilhelm Motmann pápai kamarás által 1630. január közepén meghozott berretta cardinaliziát az őt még 1626-ban VIII. Orbánnak a bíborra ajánló II. Ferdinánd tette a fejére a bécsi udvari kápolnában (Hofburgkapelle). Ugyanott kapta meg rangos jelvényét 1914-ben a X. Pius által a május 25-ei konzisztóriumon kinevezett Csernoch János prímás is. A szertartáson az agg császárt és királyt Ferenc Ferdinánd trónörökös helyettesítette, akinek ez volt egyik utolsó nyilvános szereplése Bécsben a szarajevói merénylet előtt. (Csernoch az utolsó magyar koronabíboros, aki így kapta bíborát, az 1917-ban IV. Károlynak köszönhetően Rómába felterjesztett Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök kinevezésére már nem hagyott időt a történelem.) A szokás a 20. századig, egészen különleges módon még republikánus keretek között is tovább élt. A velencei pátriárkává és egyúttal bíborossá kinevezett Angelo Giuseppe Roncalli párizsi nuncius, a későbbi XXIII. János fejére 1953-ban Vincent Auriol, a francia köztársasági elnök helyezte a birétumot.

Maga a bíboroskreálás mozzanata régen és ma is nem más, mint az új kardinális nevének formális kihirdetése a többi bíboros jelenlétében tartott pápai konzisztóriumon.

Az újabban szokásos előzetes bejelentés a vasárnapi Úrangyala imádság után csupán „szándéknyilatkozat” az egyházfő részéről.

Emlékezetes a neves teológus, Hans Urs von Balthasar esete, aki két nappal az 1988. június 28-ai konzisztórium előtt hunyt el bázeli otthonában. Hiába publikálta tehát előléptetését május 29-én II. János Pál, nem tekinthető bíborosnak, még ha néhány kiadó ekként is tünteti fel könyvei címlapján. Ezzel szemben

a XIII. Gergely által az 1573. június 5-ei titkos konzisztóriumon bíborossá kreált Veranchich Antal esztergomi érsek bíborosi méltósága nem vonható kétségbe.

Annak ellenére sem, hogy a neki küldött vörös birétumot nem kapta meg, sőt valószínűleg még kinevezésének híre sem jutott el hozzá, hiszen tíz nappal később, 69 éves korában Eperjesen meghalt. A példák azt mutatják, hogy a személyes jelenlét saját kreációjukon sosem volt kötelező a nem kuriális kinevezettek esetében. A kúriai bíborosoknak viszont természetesen igen. Ők ekkor kapták meg a birétumot, épp úgy, mint manapság.

A reneszánsz korától VI. Pál pontifikátusáig tartó korábbi gyakorlat számos ponton eltért a maitól. A mostaninál összetettebb avatási szertartásokra került sor, több konzisztóriumon. Ezek része volt a széles karimájú, ma már leginkább csak a címerekben használatos kalap felhelyezése (utoljára 1967-ben), a száj becsukása, majd egy újabb alkalommal kinyitása, ami a titoktartás kötelezettségét és a tanácsadás jogát volt hivatott szimbolizálni. E szertartásokon viszont mindig személyesen jelen kellett lenni Rómában, a magyar főpapok közül utoljára Mindszenty József vett részt ezeken, 1946-ban. Ekkor kapta meg az új bíboros a gyűrűjét is (anulus cardinalitiae), továbbá római címtemplomát és a kuriális tisztségeket, mindenekelőtt a kongregációs tagságokat. Ez utóbbiakat, a címtemplom és a kongregációbeli pozíció elnyerését leszámítva viszont az avatás nélkül is teljes jogú, valódi bíborosnak számított az új kinevezett, a ranggal járó számos egyházi és világi kiváltsággal. Egy szemléletes példa:

az 1622-ben XIII. Lajos ajánlására XV. Gergely pápa által bíborossá kinevezett Armand Jean du Plessis 1642-ben bekövetkezett haláláig, két évtizeden keresztül nem jutott el Rómába, közismert neve azonban mégis teljesen jogosan: Cardinal de Richelieu.

Maga Pázmány Péter csupán 1632 tavaszán, császári követként érkezett meg az Örök Városba, április–május folyamán zajlottak az avatási cselekmények. Címtemploma ekkor lett a Tevere-parti Szent Jeromos-templom, ma a horvátok nemzeti temploma. Mivel a diplomáciai megbízatásával járó bonyodalmak miatt sietősen távozott Rómából, gyűrűjét egy adományozó bréve kíséretében küldték utána. Ernst Adalbert von Harrach bíborossal, prágai érsekkel ellentétben Magyarország prímása nem kapott helyet sem a Hitterjesztési sem pedig az Inkvizíciós Kongregációban, ezt az Államtitkárságon később azzal indokolták számára, hogy a gyűrűt nem személyesen vette át, emiatt nem nyert jogosultságot.

Az avatási szertartásaival párhuzamosan folyó diplomáciai tárgyalásai során Pázmány Péter meglehetősen nehezen viselte, hogy erőfeszítései ellenére nem sikerült a Szentszéket bevonni a svédellenes ligába a harmincéves háború delelőjén.

Római feljegyzés szerint egy alkalommal azt a heves megjegyzést tette, hogy az újonnan kapott „bíborosi kalapja csupán arra való, hogy egyszer majd a sírja fölé helyezzék”.

Pázmány ezzel arra a különleges szokásra utalt, hogy az elhunyt kardinális kalapját sírja közelében kifüggesztették, és mindaddig ott hagyták, amíg el nem porladt – ezzel szimbolizálva az e világi dicsőség és hatalom mulandóságát.

Fotó: Vatican News, Wikipédia, Bécsi Főegyházmegye

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria