Moria poklában – Megrendítő találkozások a leszboszi menekülttábor lakóival

Hogy bír el ennyi tragédiát ez a föld, csodás hegyekkel, olívaültetvényekkel tarkított festői táj, ez a kis görög falu, a Moria mellett fekvő zsebkendőnyi terület Leszbosz szigetén? A 90 ezer lakosú szigeten ma 20 ezer menekült él. Csak egy adat a hírekből, alig beszélünk róla, pedig mennyi dráma van elrejtve a porban, sárban felépített szedett-vedett sátrakban. Megsebzett életek, amelyeket teljesen felőröl a kiúttalanság, a reménytelenség.

A Sant’Egidio közösség nem feledkezett meg róluk, ezen a nyáron 150 tagja, köztük sok fiatal ment el segíteni, megismerni őket, reményt vinni a hétköznapjainkba. A konyhán 800 embernek főzünk naponta, regisztráljuk őket, felírjuk a neveket, akiknek a sok nehézség mellett súlyos betegség is sújtja a családját, azokhoz visszatérünk, amikor a táborban a sátrakhoz látogatunk. A vacsoránál baráti szó, mosoly várja őket, talán az első alkalom Európában, hogy terített asztalnál ülhetnek. A gyerekeknek foglalkozásokat szervezünk, játszunk, rajzolunk velük, a nyelviskolába is eljöhetnek angolt tanulni, akár szüleikkel, nagyobb testvéreikkel együtt. Megrendít a sorsuk, egészen más a konkrét találkozás, mint amikor csak a hírekben látjuk őket. Mindenkinek megvan a maga története, mesélnek, mesélünk, összefonódik a sorsunk a szolidaritásban. És abban is bízunk, hogy a humanitárius folyosókon keresztül néhány új barátunk eljuthat Európába, és újra felépítheti a háborúban, rettegésben, a táborok poklában kettétört életét. Reménytelennek tűnő életek, de a közösség az evangéliumból táplálkozik, és tudja, hogy minden megváltozhat, ha hiszünk benne és gyakorlattá tesszük a tanítást. Imádkozunk és reménykedünk.

Velünk van Mahfoud, aki négy évvel ezelőtt Szíriából került Rómába a közösség által kezdeményezett humanitárius folyosókon keresztül. Miután hazájában kétszer megsebesült, másodszor életveszélyesen, szülei Libanonba küldték. Maradni szeretett volna szeretett szülőföldjén, a lerombolt Homsz városában, az ősi katolikus közösségben, amelyben felnőtt, és amely máig őrzi Jézus nyelvét, az arámit. A háború azonban olyan súlyosan nehezedik az országra, hogy nem enged választást: mennie kellett. Libanonban a menekülttáborban rekedt, nem látszott számára kiút, ahogyan Moriában sincs a menekültek számára. Neki sikerült: találkozott a Sant’Egidio közösséggel, és a humanitárius folyosón eljutott Rómába. Ott befejezte az iskoláit, és munkát kapott. Minden szabadidejét a közösséggel tölti másokat segítve, Leszboszon nélkülözhetetlen a szolgálata, ő fordít a Szíriából érkezett menekültek és köztünk.

Velünk van Dawood is, aki 18 évvel ezelőtt érkezett Afganisztánból, három hónapot töltött Rómában az utcán élve, akkor rátalált a Sant’Egidio közösség, és elhívta a nyelviskolájába. Ma már ő az egyik vezetője, szervezője a nyelviskolának, doktori képzésen vesz részt az egyetemen, és szószólója is lett mindazoknak, akik hazájából és más háborús területekről érkeznek, és együttérzés, befogadás helyett megvetésben van részük Európában. Kettőjük élete a remény jele: minden megváltozhat, ha szeretettel, gondoskodással vesszük körül menekült barátainkat. Hatalmas energiát hoznak közénk, amely segít jobb világot teremteni.

26 millió ember él a világban szülőföldjén kívüli menekültként, több mint a fele kiskorú. 20 ezren élnek Leszbosz szigetén. Közülük ismertünk meg néhányat az elmúlt napokban. Nem felejtjük el az arcukat, a történetüket, és reméljük, lesznek, akiket viszontláthatunk Rómában, vagy legalábbis biztonságban tudhatunk egy biztonságos országban. Útitársam, Anna tizenegy hullócsillagot látott az utolsó estén. „Ugye kívántál valamit?” – kérdeztem tőle. „Hát persze, tizenegy emberre gondoltam, akiket megismertem a táborban, és azt kértem, hogy csodás életük legyen valahol Európában.” Ha ennek a 19 éves lánynak a kívánsága sok fiatal kívánságává válna, az új nemzedékek megváltoztathatnák társadalmainkat, és egy befogadóbb világot hozhatnának létre. Milyen sok embernek van erre szüksége!

*

Találkoztunk egy kedves fiatal párral, Irakból érkeztek a görög szigetre, mindketten keresztények. Az egyikünk síita, a másikuk szunnita család leszármazottja, a családjaik között gyilkosságig fajuló viták dúlnak: a lány egy nagynénjét és lánytestvérét megölték. Amikor összebarátkoztak, megvallották egymásnak, hogy titokban mindketten keresztény hitre tértek. Együtt menekültek el a családi vérbosszúlánc elől, a fiú rokonai Törökországba is követték, megfenyegették őket. Moriában végződött az útjuk, és nem tudják, tovább tudnak-e jutni onnan valaha. Hol élhetnének biztonságban, amikor a hitük miatt is üldözik őket és a családi viszály sem csillapodik?

Ahmed Szíriából érkezett Moria földi poklába. A háborúban egy bomba megölte négy fiútestvérét, őt pedig megnyomorította: a fején érte találat, agysérülést szenvedett, két lábát és az egyik kezét nem tudja mozgatni, kerekesszékben él. A tragédia után néhány hónappal apja belehalt bánatába. Ahmed egy fiútestvére és egy unokatestvére segítségével érkezett Európába, erős nejlonzsákban szállították szárazföldön, tengeren át. A török rendőrök nem hitték el, hogy ez a magas, erős fiatalember nem tud járni, lábra állították, és amikor összerogyott, meg is verték. A Moria melletti zsúfolt, embertelen táborban él, nincsenek még tervei sem, nem lát kiutat maga előtt, nem lát reményt az élete számára. Miért nem halljuk meg a kiáltását, miért nem sietünk rögtön a háborútól szenvedők segítségére?

Dzsamíla egy olyan afgán városból érkezett, amely – ahogy mondja – ma szebb lenne, mint Párizs, ha nem dúlná oly régóta háború. 17 éves, és olyan szépen beszél, hogy biztatom, írja meg, milyen szenvedéseken megy keresztül a népe – írja meg azokkal a szavakkal, amikkel csak ő tudja, aki átélte a sok szörnyűséget. És írja meg, mennyire szép országból jött, gazdag országból, amelyet már több mint negyven éve rombolnak a háborúk. És írja meg, hogy ennyi szenvedés, rettegés után milyen volt átkelni a hegyeken és a tengeren: amikor viharba kerültek a lélekvesztőn, és ő olyan erősen imádkozott, mint még soha. Írja meg, hogy hisz az imádság erejében, ami megmentette őt és a családját, és hisz abban, hogy egyszer minden jóra fordul, és visszamehet szeretett szülőföldjére.

Minden este imádkozom azért a kisfiúért, akivel az egyik sátorban találkoztam. Szíriából érkezett a család, nem tudtak jól angolul, nem mesélhették el, mennyi traumát éltek meg hazájukban és menekülés közben, de a fiú tekintete mindent elárult. A táborba érkezéséig egészséges volt, Moria pokla azonban már a sokadik trauma volt, és feladta: nem eszik, nem beszél, nem fogad el semmit, csak sír és panaszkodik. Lemondás-szindróma, feladás-szindróma… még a betegség nevét sem könnyű megtalálni az interneten magyarul, pedig mennyi traumát átélt gyermek és felnőtt küzd vele! 

Ott van a táborban az a sok a gyerek, öten-heten is egy-egy családban! Ott van a tízéves Musztafa, aki az első angolóráján vett részt velünk, az induló csoportban, gyöngybetűkkel leírta az ábécét, mindegyik betűhöz egy-egy angol szót párosított. Felkészülve érkezett másnap, szép kiejtéssel tudta az összes szót, és amikor kiderült, hogy a rendőrség aznap nem engedi, hogy megtartsuk az órát, nem akart felállni, kérte a lengyel segítőjét, hogy legalább ismételje át vele a tanultakat. Gyerekek, akiknek minden vágya, hogy tanulhassanak! Mint a 13 éves Zora, akinek családja politikai menekült: az Iszlám Állam felégette házukat, semmijük nem maradt, öt okos gyerek van, és Zora minden vágya, hogy tanulhasson, olvashasson, de a táborban nincsenek könyvek sem.

Az afrikai keresztény fiatalok eljönnek a miséinkre, néhányan elkísértek minket a mentőmellények hegyére is, ahol imádságot tartottunk az út közben meghaltakért és a menekülőkért. Két testvér Beninből jött, éppen azon a parton kötöttek ki ők is a gumicsónakkal egy évvel ezelőtt. Viharba keveredett a hajójuk, többen meghaltak az utasok közül, nekik sikerült partra vergődniük. Erősek és tettrekészek, az egyik rokonuk a humanitárius folyosón keresztül tavaly eljutott Rómába, ahol már jó barátok várták a közösségből, segítették az integrációját. Egy másik fiatal férfi Nigériából menekült a keresztényüldözés elől, már kétszer elutasították a kérelmét, hazatoloncolás vár rá. Nem szűnnek a gyötrő kérdések: valóban visszaküldjük az üldöztetésbe?

A történetek szereplőinek nevét megváltoztattuk.

Fotó: Aleksandra Walas; Beöthe Anna; Szente Attila; Thullner Zsuzsanna; Santegidio.org

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír