Művészettel az orvostudomány fejlődéséért – Beszélgetés Muhari-Papp Sándor Balázs festőművésszel

– Hogyan és mikor alakult ki Önben a festészet iránti érzék, szeretet? Művészcsaládba született?

– Nem. Apám az agrártudomány doktora, anyám a Kertészeti Egyetem igazgatójának volt a titkárnője, a bátyám fizikus. Az viszont tény, hogy már karon ülő koromban elkértem a nagyapámtól a ceruzát, és rajzoltam. Lovas kocsit lovakkal, mivelhogy hatéves koromig falun, Jászjákóhalmán nevelkedtem. Óvodás koromtól kezdve rossz gyerek voltam, sokat verekedtem, ezért büntetésből bezártak egy kis terembe. Mit tehettem volna? Rajzoltam. Hatéves koromban a szüleim a nagyszüleimtől felhoztak Pestre, mert apámnak az volt az elve: a kisgyermek vidéken cseperedjen, de amikor eléri az iskoláskort, Budapesten tanuljon. Innentől kezdve itt nevelkedtünk a bátyámmal együtt. Nagyon korán keltem, hajnali négy óra körül, és ezzel mindenkinek az agyára mentem. Apám azt mondta, ha valakit felébresztek, agyoncsap. Azért én mégis kikeltem az ágyból, lábujjhegyen kiosontam a nagyszobába, és rajzoltam vagy olvastam.

– A szülei mit szóltak ahhoz, hogy állandóan rajzol? Feltételezem, megfordult a fejükben, hogy a gyerekük tehetséges lehet.

– Apai nagyanyám borzasztóan féltett a művészpályától. Mondta is apámnak: vedd ki a gyerek kezéből a ceruzát meg az ecsetet, mert a művészek mind éheznek. De az apám azt válaszolta: ez a gyerek két dolgot tud, rajzolni meg verekedni. Mit csináljak vele? Idővel a szüleim elfogadták a szenvedélyemet, és rajzeszközöket vettek nekem ajándékba. Talán másodikos lehettem az általános iskolában, amikor egyszer megbetegedett a rajztanár nénink. András Tibor lett helyette a rajztanárunk, Stukának hívtuk. Nála olyan gyorsan fejlődtem, hogy amikor a rajztanárnőnk visszajött, azt mondta, a felsősök között rajzolhatok. Minden délután rajzolni jártam Tibor bácsihoz, aki hatodikos koromig foglalkozott velem. Közben elkezdtem birkózni is, az is elég jól ment.

– Választania kellett a művészet és a sport között?

– Szüleimmel elköltöztünk a Ferencvárosból, a Mester utcából Kőbányára, és a Száva utcai iskolába kerültem. Az osztályfőnökünk minden héten elvitt bennünket kirándulni. Ekkor szerettem meg a természetet, az erdőben túrázás megnyugtatott. Amikor átkerültem a Száva utcai iskolába, a rajztanárnőm azt mondta, nem érzi elég jónak magát ahhoz, hogy tovább foglalkozzon velem, ezért elvitt a Benczúr Gyula utcába, a Postás szakkörbe. Itt Ferk Ilona, Nagy B. István, majd Topor András voltak a tanáraim. Megszállott gyerek voltam. Kedden öttől nyolcig, szombaton meg kettőtől nyolcig voltak a foglalkozások. Én azonban úgy gondoltam, szombatonként bemelegítek kicsit, ezért délelőtt tízre mindig elmentem az állatkertbe, ott rajzoltam egészen fél kettőig, aztán irány a Benczúr. Egyszer elfelejtettem pénzt vinni magammal, ezért felmásztam a kerítésre, és leugrottam. Amikor földet értem, mozdulatlanná dermedtem, abban bízva, hogy így nem látnak meg az állatkerti őrök. Egyszer csak két fekete cipőt láttam magam előtt. Fölnéztem, és egy termetes úriember állt előttem. Azt mondta: kisfiú, ez nagyon veszélyes volt. Belenyúlt a zsebébe, pénzt vett elő, a kezembe nyomta, és azzal búcsúzott: ha egy mód van rá, máskor jeggyel gyere be.

– A Benczúrból került a Kisképzőbe?

– Igen, nagyon sokat köszönhetek az imént említett három művésztanáromnak.

– Tizenhét éves korában súlyos balesetet szenvedett, sokáig kómában volt. Hogyan történt ez?

– 1981. március 15-én kirándulni mentem a két legjobb barátommal, az egyikük fotós volt, a másikuk vízilabdázó, a siketek olimpiai csapatának tagja. A szüleinek víkendházuk volt Királyvölgyben. Velünk jött egy másik barátunk is. Nagyon magasról ugrottam le, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy a patakparton megritkították a növényzetet, kisebb kivágott fák is hevertek ott, és ahogy az esés után gurultam, az egyikbe bevágtam a fejem. Ez még nem a mobiltelefonos korszak volt. A barátaim úgy látták a legjobbnak, ha levisznek a Királyréthez legközelebb fekvő faluba. Mivel március 15-e volt, az ünnep miatt csak a kocsma volt nyitva, ott előtte letettek, és a fotós barátom bement telefonálni, onnan hívta ki a mentőt. Az emberek meg, akik már az egész ünnepet végigmulatták, kijöttek, hogy mi történt, milyen érdekes dolog van odakint. Ott feküdtem a kocsma előtt, körülöttem a sok ittas ember. A mentősök azt gondolták, hogy én is a kocsmai társasághoz tartozom. A fotós barátommal nem álltak szóba, nem akarták elhinni neki, ami történt; a süketnéma fiú is próbált szót érteni velük, de mivel nagydarab, izmos gyerek volt, megijedtek tőle. Végül aztán csak beszállítottak a kórházba. Kiderült, hogy kisebb agyvérzést kaptam, ez nem lett volna súlyos, viszont keresztberepedt a koponyám, hatfelé tört a nyakszirtcsontom, és agyrázkódásom is volt. A kórházban először úgy kezeltek, mint egy alkoholistát, mert a mentősök azt írták a papírra, hogy alkoholisták közül szedtek fel. A nem megfelelő kezelés miatt súlyosbodott az állapotom. A szüleim minderről semmit sem tudtak, mert háromnapos kirándulásra mentünk, még nem vártak haza. Eltelt három nap, mire megtudták, hogy mi történt velem. Azonnal intézkedtek, átvitettek egy pesti kórházba. Egy hónapig feküdtem fekete kómában. Úgy tértem magamhoz, hogy semmire sem emlékeztem, mindent elfelejtettem, még a szüleimet is. Egyes időszakokban még beszélni sem tudtam.

– Hogyan élte meg, amikor megtudta, hogy mi történt Önnel? 

– Érdekes volt, hogy

nagyon sokáig mindent fekete-fehérben láttam.

A szüleim, a bátyám, a rokonaim, a barátaim, osztálytársaim rendszeresen látogattak. Az utóbbiaknak a főorvos külön engedélyt adott, hogy bejöhessenek. Azt mondta: egészen más a tekintetem, ha ismerősök vesznek körül, ilyenkor mintha valami az ébredés felé vinne. Egyszer bejött hozzám az egyik lány osztálytársam, Harmati Zsófia, vékony, törékeny lány, régebben balettozott is. Azt mondta: nagyon szépen süt a nap, ezért vidám színekbe öltöztem. A hajába piros masnit kötött, csiricsáré ruhát vett fel. Az első szín, amit felismertem, a hajában lévő piros masni volt. Ettől kezdve újra színesben láttam a világot.

A kezelőorvosommal, Szarvas doktorral együtt megpróbáltak fölállítani. A vázizmom működött, kétoldalról lökdösve odavittek a tükörhöz, hogy megmutassanak magamnak, lássam, hogy nézek ki. Elszörnyedtem: egy vékony lábú, golyófejű, kopasz embert láttam magam előtt, tele kiütéssel. Gondoltam, holnapra majd megváltozik mindez, de nem így lett. El kellett fogadnom magam olyannak, amilyen voltam. Ahogyan aztán egyre többet beszélgettem az osztálytársaimmal, akik sűrűn látogattak, fölmerült bennem: ha egyszer ugyanolyan ember leszek, mint a többiek, akik a saját lábukon járnak, akkor fölajánlok valamit Istennek. Egy nagy festményre gondoltam, amiben benne lenne az orvostudomány, a hit, a természet és a művészet. Szerintem amikor valaki nyaktól lefelé lebénul, még ha a legnagyobb ateista, akkor is biztosan imádkozik Istenhez, mert ép ésszel ezt máshogyan nem lehet feldolgozni. Ha kétoldalról belém karoltak, és rugdosták a sarkamat, akkor tudtam haladni. Ez volt a legtöbb, ami tőlem telt. A közeli ismerőseimet, rokonaimat lassan már felismertem, de komolyabb értekezést senki sem tudott folytatni velem. Az orvosok azt mondták a szüleimnek: nincs értelme hazavinniük, mert igazán nagy javulás nem várható az állapotomban, és idősek ők már ahhoz, hogy ápoljanak, helyezzenek el inkább egy rehabilitációs intézetben. Anyám azonban azt mondta: ha az orvosok úgysem tudnak mit kezdeni velem, akkor hazavisznek. Hála Istennek, a barátaim otthon is látogattak, biztattak: erős vagy, meggyógyulsz! A saját példámon keresztül ismertem fel:

ha egy hozzánk közel álló személlyel valami súlyos baleset történik, azt mindenképpen látogatnunk kell, mert ez az egyetlen, ami segíthet neki visszatérni az aktív életbe, és megtalálni az élete értelmét.

Érdekes egyébként, hogy Szarvas doktor megtiltotta a szüleimnek, hogy tolókocsiba ültessenek. Azt mondta, ha egyszer beleültetnek, úgy is maradok. A szüleim, a bátyám, a barátaim húztak, vonszoltak, úgy éreztem, mázsás teher nehezedik rám, de ez nem érdekelte őket. Aztán elérkezett a harmadik hónap, amikor dönteni kellett, hogy mi legyen a művészeti iskolával: bejárok vagy kimaradok. Az osztályfőnököm azt mondta: mindenképpen járjak be. De írni sem tudtam, csak összevissza firkálgattam. Balkezes voltam, és egyszer a jobb kezembe vettem a tollat; így le tudtam írni a nevemet. Boldogan újságoltam anyámnak, szegény azonban inkább szomorú volt, hogy tizenhét évesen idejutottam. A következő napon aztán anyám segítségével megtanultam egy kétversszakos Petőfi-verset. Harmadnap pedig már iskolába mentem. Egy barátom jött értem, és elkísért, tanítás után pedig hazajött velem. Az osztályfőnököm utasítására az iskolában a padtársam kísérgetett. Eljött a nyár, majd elérkezett a szeptember, és azt kell mondanom, hogy alig maradt nyoma a márciusi balesetemnek. A tanulmányi eredményeim jobbak voltak, mint azelőtt. Apám azt mondta: ha ezt előre tudom, előbb fejbe váglak…

– Visszatérve az Úrnak tett ígéretére: mi lett azzal a képpel, amit fölajánlott neki?

– A balesetem után másképpen láttam a világot, ugyanis

a kórházban nagyon közel kerültem a halálhoz. Ez az élmény hatott a festészetemre is.

Művészettörténet-órán Somlai Ágnes művészettörténet-tanárnő egyszer így szólt hozzám: na, Balázs, ez a kép biztosan tetszeni fog neked! Hieronymus Bosch A gyönyörök kertje című festménye volt. Akkor ébredtem rá, hogy ennek a képnek a megfestését ígértem meg Istennek. Járni kezdtem az antikváriumokat, sok mindent elolvastam Boschról, és hozzákezdtem a kép megfestéséhez. Az én képem húsz centivel nagyobb lett, mint az eredeti. Amikor hozzáláttam, nem volt még pénzem olajfestékre, így temperával dolgoztam, tehát más anyaggal, más ecsetkezeléssel és nagy alázattal.

– Mennyi idő alatt készült el a festmény?

– Összesen kilenc évig dolgoztam rajta, majd később következett a behajtható rész.  

– A munka befejezése után miért akarta eladni a festőeszközeit?

– A Képzőművészeti Szakközépiskola befejezése után rögtön felvettek a Művészeti Alapba és a Fiatal Művészek Stúdiójába. Adtam le képeket kiállításokra. A mestereink megengedték, hogy mi, növendékek, besegíthessünk a munkáikba. Miután elkészítettem a Bosch-képet, csodák csodájára, kiállították a Atrium Hyatt szállodában. Akkoriban ott volt kiállításuk a kor nagy művészeinek, szinte ez jelentette az egyetlen kapcsolatot a külfölddel. Bayer Ilona és mások is interjúkat készítettek velem, szerepeltem a sajtóban, a tévében, a rádióban. Közben több helyen is dolgoztam, voltam betegápoló mozgássérültek mellett, pályaudvari rakodómunkás, építkezési segédmunkás, bébi- és nagymama-felvigyázó. Többre vágytam annál, mint hogy csak gyönyörködtessek. Arra gondoltam:

ha egyszer megkérdezi tőlem a Jóisten, hogy „mit csináltál, Balázs?”, és csak azt tudom mondani, hogy festettem, akkor mit szól majd?

Egy képzőművész értéke sokszor csak a halála után derül ki. Ha viszont egy betegről gondoskodom, rögtön ott a visszajelzés, amikor az ápoltat tisztába teszem, felöltöztetem. Egy nagyon híres légtornászt is ápoltam, nyolc évig. Amikor kőművesként dolgoztam, ugyancsak láttam az eredményt: ahogy felépült a ház, beköltöztek az emberek. A festőművészek képei gyűlnek a műteremben, aztán vagy ismertek lesznek, vagy nem. Egy időben tényleg összepakoltam a festőeszközeimet, hogy elajándékozom őket. Arra gondoltam, egy keveset megtartok belőlük, és majd időnként, főleg vasárnaponként, festegetek. Végül is, amit a Jóisten előtt vállaltam, azt már teljesítettem.

– Ekkor érkezett Csókay András idegsebész telefonja?

– Igen, 2000 tavaszán. Békásmegyeren laktam, a doktor úr meg Csillaghegyen. Ahogy már említettem, a bátyám fizikus, tanít a Műszaki Egyetemen. András fia, Csókay Gergely akkor készült az orvosi egyetemre, a bátyám segített neki fizikából. Ma egyébként már elismert arc- és állcsontsebész. Csókay doktor panaszkodott a bátyámnak, hogy a tudományos felfedezéseihez szüksége lenne illusztrációkra, de nem tudja kivel megrajzoltatni őket. Én az akkor született festményeimhez, rajzaimhoz sokszor használtam orvosi, anatómiai könyveket. Nem volt nehéz hozzájutnom ilyenekhez, mert apámnak mint az agrártudományok doktorának jó néhány, állatokról szóló könyve volt. Persze igazából csak a művészeti szempontokat vettem figyelembe, nem az orvosiakat. Egyébként, aki Boschsal behatóbban foglalkozik, az valamennyire közel kerül az orvostudományhoz is. András egyszer felhívott, hogy van egy felfedezése; ez volt az éralagútrendszer. Több nemzetközi tudományos kutatáshoz is megküldte a kutatási eredményeit, de mindenhonnan visszautasították, mert nem volt hozzájuk illusztráció. Még aznap találkoztunk. Fél liter tejeskávéval várt; rengeteg kávét iszom, sok tejjel. Az asztalra ki voltak terítve a műtétek közben készült fotók. Gondoltam, megcsinálom az illusztrációkat a felfedezéséhez, ez lesz a búcsúrajzom. A doktor úr hatalmas szenvedéllyel magyarázta, hogy a halálozások egyik vezető oka a koponyaduzzadás. Mivel nem volt jelen modell, ráhúztam András fejére egy sapkát, és azon rajzoltam meg azt a koponyanyitást, amit megmutatott nekem. Ez alapján kezdtem rajzolni. A fizikai erőnlétem a birkózó- és kőművesmúltamnak köszönhetően kiváló volt, gondoltam, a doktor úr majd szól, ha elfárad. Déli egy órakor kezdtünk hozzá a munkához, és amikor este nyolc óra tájban már jojóztak a szemeim, András egyszer csak megjegyezte: te, mintha kicsit elfáradtál volna! Mit szólnál, ha elmennénk misére? Na, gondoltam magamban, más sem hiányzik most nekem… Autóval elmentünk a Margit körúti ferences templomba. A doktor úr menet közben is végig különböző orvosi esetekről beszélt, meg arról, hogy rózsafüzér-imádság közben jutott eszébe az éralagútrendszer. A nagyszüleim falun még úgy köszöntek egymásnak: Isten hozott, Isten áldjon! A hit ezért és a művészettörténet révén is természetes volt számomra, de

ott, azon a zenés misén, a ferencesek templomában láttam Csókay doktor úr élő hitét, azt, hogy miként tud erőt meríteni ebből, és hogyan képes átlendíteni ezzel az embert a holtponton.

Visszafelé a kocsiban már én beszéltem, arról, hogyan tervezem elkészíteni a rajzokat. Másnap ebédidőtájban fejeztük be a munkát, nagyjából akkor, amikor előző nap elkezdtük. Aztán teltek a hetek, és én megint azon a ponton voltam, hogy elajándékozom a festészeti eszközeimet, amikor egyszer újra megszólalt a telefon. András volt az, lelkendezve újságolta, hogy az egyik legtekintélyesebb, angol nyelvű tudományos szaklap elfogadta a tanulmányát a rajzaimmal együtt, és csak annyit kérdeztek, javíthatnak-e az angolján. A tanulmányt ezután rengeteg helyen közölték, az éralagútműtéti módszer több díjat is nyert. Kaptam egy üzenetet, hogy ezt nem hagyhatom abba, folytatnom kell;

a rajz túllépett az illusztrációkon, András hitével élővé vált.

Közölte velem: Balázs, készülj, mert további rajzok lesznek. Így aztán maradtak a ceruzák, az ecsetek...

– Most már csaknem huszonöt éves a hitbeli és munkakapcsolatuk. Könyveket is írtak közösen Művészet és idegsebészet együtt a hitben, illetve Kómámtól Bangladesig címmel. Csókay András operál, Ön pedig előre megrajzolja a műtéti folyamatot…

– Doktor úrnak más műtéti újítása is van az éralagútrendszeren kívül, például a Betlehem-híd és ezek variációi. A műtétekhez kapcsolódóan, előadásokhoz és tudományos publikációkhoz rajzolok illusztrációkat. Csókay doktor megengedi, hogy az illusztrációk készítésén kívüli, művészeti célokra is felhasználjam a vele együtt töltött időt. A festményeimhez komoly előtanulmányokat is készítek az illusztrációk mellett. Óriási lendületet ad számomra, hogy nem csupán l’art pour l’art alapon művelem a művészetet, hanem az alkotás révén segíthetem az egészségügy, az orvostudomány fejlődését. A talán legkedvesebb tanárom, Tölg-Molnár Zoltán festőművész mesélte nekem egyszer, hogy gyerekkorában többször meg kellett műteni. Először a kifakadt vakbélgyulladása miatt operáltaa meg sürgősen egy falusi orvos, mert különben meghalt volna. Később súlyos égési sérüléseket szenvedett, az orvosok hozták helyre, és aztán meggyógyították a rákos betegségből is. Tölg-Molnár Zoltán életműve nem születhetett volna meg, ha nincsenek odaadó orvosok. Nagyon tisztelem az orvosokat. A Csókay doktorral közös munkánkban életre kel a művészet, összekapcsolódik a tudomány és a hit.

– Több rajzot, illusztrációt készített a bangladesi sziámi ikrek 2019-es, világszerte nagy visszhangot kiváltó műtétjéhez is.

– A bangladesi sziámi ikreket szétválasztó műtét, amit a Csókay András vezette orvoscsapat végzett el, a magyar és a nemzetközi orvostörténetnek is kimagasló eredménye volt. Az operáció után lehetőségem nyílt arra, hogy kiutazhassak Nigériába az orvosmisszióval. Két hétre mentem, de fél évig maradtam. A hazai adományoknak köszönhetően hetente tudtunk rizst osztani az éhezőknek. Rengeteget rajzoltam és festettem az ott töltött hónapok alatt. Feltámadás és misszió címmel könyvet is tervezek írni a bangladesi és a nigériai misszióról.

Fotó: Merényi Zita; Muhari-Papp Sándor Balázs archívuma

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. november 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.