„Valaki ír a kezeddel” – Nagy Balázs tanulmányai a szakrális irodalom köréből

A sorozat második darabja a Nyíregyházi Egyetem fiatal tanárának, Nagy Balázsnak a tanulmánykötete. Az irodalomtörténész szerző a 19–20. század magyar irodalmának szakrális témájú műveit elemzi. A könyv címét – „Valaki ír a kezeddel” – Nagy Gáspár egyik verse ihlette.

Az első tanulmány is a 2007-ben elhunyt poéta költészetével foglalkozik. A kötet szerzője Nagy Gáspár Patmoszi trombiták című versére koncentrálva mutatja be, hogyan függ össze „morális érzékenység és bölcseleti irányultság, magában hordozva a minden mélységekből való felemelkedés lehetőségét”. A tanulmányíró emlékeztet: Nagy Gáspár szókimondó, de nem harsány, személyiségéhez inkább a határozott szerénység állt közelebb, mint az individualista fölényesség. Életműve bizonyíték arra, hogy a keresztényi normák képviselete nem csupán a hangos prófétálkodás által lehetséges. Nagy Balázs szerint talán nincs költő, akiben ne kérdőjeleződne meg a prófétai küldetés vállalhatósága, de nem csak Babits Mihály kezdetben vonakodó Jónása szerzi meg végül a belátást. Nagy Gáspár Belátás című versének ismétlésekkel és főnevekkel „impresszívvé” tett sorai mintha valamennyi bizonytalankodó számára választ adnának:  

„Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni
nem lehet a világot Isten nélkül megérteni
nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni”

Nagy Balázs rámutat: összhangban van mindezzel az Isten költeménye című vers is:

„túl ámulatokon
és túl már hívságokon is!
hirtelen rájössz
vagy csöndben belátod:

Isten hatalmas verse
a teremtett Világ.”

A tanulmányíró hozzáfűzi: nem lehet e belátás nélkül kitüntetett helyekre kerülni, Jézus különös bizalmával kitüntetett apostolnak, a szeretett tanítványnak lenni. Ahogyan a Patmoszi trombiták zárósoraiban olvassuk:

„ott maradtam aztán nyomában,
sőt: kitüntetett helyekre kerültem!”

János az Úr mellett ült az utolsó vacsorán, és Jézus szívére ejthette a fejét, a kereszt alatt pedig Jézus az ő gondjaira bízta édesanyját, Máriát.

Nagy Balázs szerint Nagy Gáspár János apostol kétkedésével és félelmeivel indult el arra az útra, „amelynek végigjárása során a cselekvő jelenlét és tanúságtétel többször is megkövetelte, hogy kiürítse a kelyhet”. Jutalmul viszont a versírást kegyelmi állapotként élhette meg, s Jánoshoz hasonlóan eleget tehetett a jézusi kérésnek: „Írd föl tehát, amit láttál, és amik vannak, és amiknek ezek után kell megtörténniük!” 

„Megindulva a nagyvilágba, mifele is lépked az árva?” címmel Nagy Balázs azt vizsgálja, milyen, az egzisztenciára vonatkozó sajátosságok jellemzik Pilinszky János meséit. Felhívja a figyelmet például a szövegekben megmutatkozó magány- és hiányérzetre. Kiemeli: A madár és a leány című mesében a lánnyal együtt „árva volt a kenyér” is; az Aranymadárban a legény mellett árvák az utcák, az Ének a kőszívű királyról című mesében árva a város, az éj és árva a szarvasok népe, de főképp az irgalmat esdeklő király. A tematikát leginkább az Ég és föld gyermeke teljesíti ki: nem pusztán azért, mert a benne szereplő árva szívű királynőt a gyermekáldás sem tudja kiragadni az örökös egyedüllétből.

Az Ének a kőszívű királyról című mesevers hazatérés-jelenetébe Pilinszky beemeli a lábmosás motívumát is:

„egy csendes öregasszony,
ősi szokás szerint,
mit úgy kapott örökbe,
a király lábait
megmosta, megtörölte.”

Nagy Balázs kifejti: Pilinszky itt a szenvedéstörténetben szereplő lábmosás szertartását idézi fel, amellyel Krisztus az utolsó vacsorán kifejezi végtelen szeretetét és alázatát, s amit a nagycsütörtöki szentmise liturgiájában nem véletlenül jelöl a latin mandatum szó, a parancsra, pontosabban az új parancsra (mandatum novum), a főparancsként ismert szeretetparancsra is utalva.

„Nem tudom az Istent beérni” című esszéjében Nagy Balázs az istentapasztalat(lanság) és a hiányérzet összefüggéseit elemzi Ratkó József lírájában. Kifejti: Ratkó költészetében egyszerre található meg az isteni jelenlét érzékelésének hiányából fakadó énvesztés és az Isten híján magára maradt ember integritásának megerősödése. Az Anyámat elrágta… kezdetű, mindössze nyolcsoros vers személyes tragédiák sorával indít: az édesanya betegsége és korai halála, az apa alkoholfüggőség okozta önpusztító életmódja, a lelencsors hányattatásai külön-külön is nehezen feldolgozható traumák, s együttesen még inkább embert próbáló a velük való szembenézés. Az anya témáján kívül több versben is megjelenik a megváltás hiánya vagy a megválthatatlanság, amelynek oka a krisztusi áldozat elégtelenségében mutatkozik meg: „Halállal ma már nem lehet / megváltani ezt a világot!” (Míg én fát vágtam); „nem halállal kell / megváltani ezt a világot” (Krisztus-keresztelő). Számos Ratkó-versnek jellegzetes motívuma, hogy az istentapasztalat részlegességéből fakadó hiányokat az egyénnek, illetve a lírai énnek kell betöltenie, Isten helyett kell cselekednie, valamelyik személy helyébe kell lépnie. Az ember effajta istenülése azonban nem jár együtt megdicsőüléssel, egyedüli célja a világ megbomlott rendjének helyreállítása, ami ugyanúgy életáldozatot követel, mint a krisztusi küldetés, s ugyanúgy megölheti az ént, „mint ama Másikat” (Krisztus-keresztelő).

Csillag vagy fecske címmel és Költői lelemény a református pap költő, Tompa Mihály „madaras” verseiben alcímmel elemzi Nagy Balázs a gömöri poéta költeményeit. A fecske mellett meghatározó madár verseiben a gólya is. Emlékeztet rá: a Bibliában elsősorban a Tompa sorsával rokonítható Jeremiás és Jób könyve él leggyakrabban madármetaforákkal. Az ördögszekérről című versében írja a költő: „Fél-lábon állva, itt busúl az eszterág.” Az eszterágot (népies: gólya) a Biblia magyar fordításából ismerhette Tompa. Ez a madár különösen hangsúlyos szerepet kap Jeremiásnál, aki a költöző madarak bölcsességét állítja példaként az emberek elé: „Még a gólya is, az égen, tudja költözése idejét, a gerlice, a fecske és a daru is vigyáz, mikor kell megjönnie, csak az én népem nem ismeri az Úr törvényét.” Jób könyvének harminckilencedik fejezetében pedig Isten felsorolja a panaszkodó Jóbnak a teremtés csodáit, emlékeztetve rá: ha az ember a természet teljes összefüggésrendjét nem tudja teljességgel megismerni, akkor a lét nagy misztériumainak, köztük a szenvedésnek a megértésére sem képes. Isten fölteszi a kérdést: „Össze lehet mérni a tojó strucc szárnyát a gólya vagy a sólyom tollazatával?” Nagy Balázs Alexa Károlyt is idézi, aki sajátos magyar nemzetmetaforának nevezi a bujdosás képzeteit felidéző vándormadarak megjelenítését a versekben. Hozzáteszi: több klasszikusunk költészetének része ez az önazonosító jelkép, de Tompának az ehhez való vonzódása rendkívüli.

„Minden teremtett állatok az Úr Istent áldják” címmel Sík Sándor költészetének állatszimbólumait vizsgálja Nagy Balázs. Emlékeztet: már az egyházatyák művei, majd a késő antik és a középkori enciklopédiák is alapot adtak ahhoz, hogy az állatábrázolások a keresztény művészetben jelképes értelmet nyerjenek. Az ókeresztény művészet Istenre, illetve Krisztusra vonatkozó állatszimbólumai mellett figyelmet érdemelnek az úgynevezett erényjelek és attribútumok (oroszlán – erősség, kígyó – okosság, kutya – hűség), a bűnös cselekedetre hajlamosító víciumszimbólumok (páva – gőg, disznó – tisztátalanság, farkas – mértéktelenség). A tanulmányíró szerint Sík Sándor a magyar szakrális költészet talán legnagyobb hatású személyisége. Több versében találkozunk állatokkal, például a Székely pap címűben is:

„Századok óta kullog fenekedve
Faluja körül a farkas, a medve,
De a pásztor virraszt a plébánián:

Bástyaövezte kicsi templomának
Báránya közt még nem esett hiány,
Hála legyen a csíki Máriának!”

Három állat is szerepel itt: a farkas és a medve már az ókeresztény művészetben démonszimbólumnak számított, a bárány pedig alapvetően Krisztus-szimbólum, melyhez a Biblia több jelentést is társít. Amellett, hogy a legősibb húsvéti jelkép, Krisztus előképe, az úgynevezett jó pásztor-történetekben a megtévedt embert jelképezi. A Mindazonáltal című versben pedig a bűn sárkánya jelenik meg, az ördög-, illetve démonszimbólum:

„Imhol törvényt ül a bárány felett
Vérbűzös ordas,
S a bűn sárkánya mind a hét fején
Szentelt koronát hordoz.”

Nagy Balázs emlékeztet: a mind a hét fején koronát viselő sárkány a Jelenések könyvében az istenszülőt fenyegeti, és a sátán megfelelőjeként az egész világot tévútra vezeti. Sík Sándor „fecskés verse”, a Fecskét látok (1945) Tompa Mihály után száz évvel újra felvillantja a reményt, hogy a „hétországra szóló temetés” után jönnie kell új magnak, új vetésnek, új fészekrakásnak.

Fekete humorral a „fekete veszedelem” ellen címmel azt kutatja Nagy Balázs, hogyan jelenik meg Isten, hit, vallás és egyház Ady Endre publicisztikájában. Rámutat: a költő nem a szakrális szférán élcelődik, hanem az egyházi hatalom túlkapásai és az annak behódoló, minden kritikától mentes emberi magatartás ellen emeli fel a hangját. Ezért fordítja ki a Szentírás allegorikus részeit, parafrazeálja a közkeletű szövegrészeket és jelképeket. Így lesz például A megriadt nyáj című cikkében a jó pásztor nyájából megriadt, elcsatangolt és kóborgó nyáj: „Oh azért szép vagy te, nagy és egyetlen igazság, gyönyörűséges, nagyságos, fölséges élet. Most tavasz van. (…) Húsvéti hallelujázás zeng az egész világon. Nyílik a virág. Minden szép. Még ez a megriadt, nagy emberi nyáj is, melynek Te, dicsőséges Élet, olyan régen ontod s még eddig olyan hiába az apostolokat!...” Ám a publicisztikájában rendkívül gazdag biblikus hagyományt felhasználó Ady sem egyház-, sem vallásellenes nem volt, pusztán szeretett volna „megdöbbenteni néhány rest agyvelőt”, mert jól tudta, hogy „szarvasmarhák között bajos mást megtanulni, mint a bőgést”.

Újítás, lázadás, kereszténység a címe a Rákos Sándor költészetének vizuális elemeit bemutató tanulmánynak. Az irodalmárok magányos költőnek tartják őt. Gyakran ír képverset. Több kötetében szerepel olyan költemény, amelyben következetesen alkalmaz sormetszeteket. A Hódolat az Ómagyar Mária-siralomnak című művét a kereszténység centrális szimbólumát, a keresztet használva építi fel. Az eredeti vers alapszövegéből kölcsönzött versszakok kitüntetett helyen, általában a kereszt alakot formázó szöveg középpontjában helyezkednek el, s ezeket az autentikus szövegváltozatokat nagybetűs írás emeli ki.

„Akinek füle van, hallja meg!” címmel Nagy Balázs a bibliai parabolák értelmezésének néhány sajátosságáról fejti ki gondolatait. Leszögezi: a legismertebb példázatok a Bibliában találhatók, s elterjedtségük annak is köszönhető, hogy a kereszténység története során a prédikációk kedvelt eszközei voltak. A bibliai parabolák határterületet képeznek irodalmi és vallási szövegek között, s így értelmezésükhöz is két tudomány, az irodalmi és a teológiai hermeneutika behatóbb ismerete szükséges. A műfaj sajátosságainak teljesebb feltárása nem nélkülözheti sem a szentíráskutatás, sem az irodalomelmélet eredményeit.

A kötethez Jánosi Zoltán irodalomtörténész, a Nyíregyházi Egyetem volt rektora írt utóhangot. Tényként állapítja meg: sem a kommunista-szocialista, sem pedig az azt követő globális kultúrpolitika nem tudta kiirtani a köztudatból és az alkotók fejéből „az Istenre néző, az Istent kereső gondolatot”. A keresztény alapzatokon működő irodalom az elmúlt száz év folyamatában töretlen volt, és ma is az. Nagy Balázs könyve azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert munkájában a szerző a magyar irodalomtörténet „kevésbé értelmezett, de fontos ágát, irányát, tematikai csoportját kívánja a megismertetés, az elemzés és a felmutatás révén az olvasók, közöttük különösen a fiatalok közvetlen látóterébe emelni”.

(Nagy Balázs: „Valaki ír a kezeddel” – Tanulmányok a szakrális irodalom köréből; Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, 2022)

Bodnár Dániel

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. augusztus 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.