Nem kell elmenniük...

A tanítványok józanul mérik fel a helyzetet. Későre jár, a környék elhagyatott, a népnek pedig ennie kell. Javaslatuk kézenfekvő: „Bocsásd el a tömeget” (Mt 14,15), hogy mindenki maga gondoskodjék élelemről. Nem érzéketlenség szól belőlük, inkább annak belátása, hogy ez a feladat meghaladja az erejüket. A megszokott emberi logika szerint, akinek valamire szüksége van, keresse meg, vásárolja meg, oldja meg. Jézus válasza egészen más irányt szab: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” (Mt 14,16)

Ebben a mondatban van valami, ami megállít.

Jézus nem küldi tovább az éhező embert, nem mondja neki, hogy boldoguljon máshol, vagy keressen más segítséget. Megesik rajta a szíve, és gondoskodni akar róla.

Ebbe a gondoskodásba bevonja a tanítványokat is: nekik kell észrevenniük a szükséget, odavinniük, amijük van, majd továbbadniuk azt, amit Jézustól kapnak.

A felszólítás első hallásra lehetetlennek tűnik. Hogyan adhatnának enni ennyi embernek? Jézus mégsem azt várja tőlük, hogy teremtsék elő azt, amijük nincs. Amikor kimondják, hogy mindössze öt kenyerük és két haluk van, nem kapnak szemrehányást. Inkább ezt hallják: „Hozzátok ide!” (Mt 14,18) Jézus nem a kevés miatt marasztalja el őket, hanem arra kéri őket, hogy bízzák rá, amijük van.

Talán itt ér össze leginkább a történet a saját életünkkel. Mi is sokszor érezzük úgy, hogy kevés az időnk, az erőnk, a türelmünk vagy a lehetőségünk. Szívesen segítenénk, de úgy látjuk, amit adni tudunk, alig számít. Pedig Jézus nem azt várja, hogy minden helyzetet megoldjunk, hanem hogy

ne tartsuk vissza azt a keveset, ami már a kezünkben van: egy beszélgetést, egy látogatást, figyelmes jelenlétet vagy konkrét segítséget.

A csoda Jézus műve, a kenyér mégis a tanítványok kezén keresztül jut el az emberekhez. Krisztus ma is embereken keresztül vigasztal, erősít, tanít és gondoskodik. Nem lehet mindent „majd valaki másra” hagyni. Mindannyiunkat megszólít a másik ember magánya, éhsége vagy kiszolgáltatottsága. Ami a mi kezünkben kevésnek látszik, Krisztus kezében többé válhat annál, mint amit mi előre gondolnánk.

Az evangéliumi rész végén mindnyájan esznek és jóllaknak. Ez nemcsak egy csoda története, hanem annak a jele is, hogy Isten nem hagyja magára az embert szükségében. Talán mi is fel tudunk idézni olyan pillanatokat, amikor valaki éppen akkor volt mellettünk, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá: egy szóval, egy gesztussal vagy egyszerűen a jelenlétével. Isten szeretete gyakran ilyen egyszerű módon ér el hozzánk.

Nem kell megsokasítanunk a kenyeret. Elég, ha odaadjuk azt a keveset, amink van.

Szerző: Monostori László

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír