Ökumenikus imádságot tartottak március 15-én Nagyváradon

Az ökumenikus imádságot Pék Sándor nagyvárad-újvárosi esperes-plébános vezette.

Böcskei László püspök Ferenc pápa Irakban tett apostoli útja alkalmával elhangzott prédikációjából merítve Ábrahám meghívását emelte ki a Teremtés könyvéből, illetve a pátriárka válaszát e meghívásra, aki mindenét otthagyva elindult az Úr szavára.

„Ma azokra emlékezünk – mondta a katolikus főpásztor –, akik 173 évvel ezelőtt felismerték, hogy valakinek el kell indulnia, le kell tépnie a láncot. Ők felismerték, hogy ezek csak ők maguk lehetnek. Nekünk is ma fel kell ismernünk, hogy ezek csak mi lehetünk. Azt is felismerték, hogy egyedül kevesek a harchoz, és keresniük kell a közös pontokat. Hitték, hogy céljaik szent célok, hogy támaszaik kell hogy legyenek a megfáradtaknak és bátorítás a megtört szívűeknek. Hitték, hogy jönni fog még egy jobb idő áldozatuk eredményeként.

Idén is Isten házában gyűltünk össze, mint ahogy minden évben tenni szoktuk, más-más felekezet templomában. Nem azért vagyunk itt, hogy múzeumot állítsunk az ősöknek és a hősöknek, hanem azért, hogy felismerjük: a harcot folytatnunk kell. Fel kell iismernünk,  hogy felelősek vagyunk egymásért, azokért, akiket Isten mellénk rendelt: gyermekekért, felnőttekért, betegekért, a leggyengébbekért” – hívta fel a jelenlevők figyelmét Böcskei László nagyváradi megyéspüspök.

A főpásztor egy katolikus egyházi ének soraival zárta beszédét: „István király árva népe, te is hajtsd meg homlokod, borulj térdre, szórd elébe minden gondod, bánatod! A kereszt volt ezer éven reménységed oszlopa, most is Krisztus jele légyen jobb jövődnek záloga” (Győzelemről énekeljen, az 1938-ban Budapesten tartott 34. Eucharisztikus Világkongresszus himnuszának negyedik szakasza).

Csűry István püspök a 67. zsoltár első verseit idézte: „Isten legyen irgalmas hozzánk, áldjon meg minket, és ragyogtassa fel arcát fölöttünk, hogy megismerjük útját a földön, és minden nép körében üdvösségét! Magasztaljanak a népek, Istenünk, minden nemzet dicsőítsen téged!”

„Bárcsak tizenötmillió magyar lenne, aki együtt emelné imára hangját – fejezte ki vágyát a református püspök. – Vajon szabad-e ilyen nagyokat álmodnunk? A 67. zsoltár megerősíti az embert abban, hogy Isten áldást ad. Ha Isten ezt az áldást adta, és az ember el is fogadta, akkor már nem is tűnik olyan reménytelennek az álom. Az 1848-as fiatalok is így láthatták ezt, de aztán abban a látszatban volt részük, hogy talán az áldás nem tartós. És mégis, Isten nem változtatja szeszélyesen az ő ígéreteit. Nézzük meg, hogy mit kér ma, 2021-ben tőlünk, tizenötmillió magyartól.

Az áldást ő örökre adta akkor, és adja most is” – mondta Csűry István. Hozzátette: „Ez részünkről kötelezettséggel jár. Az áldásban érvényesül a szabad ember döntése és tettei, hogy közelebb kerüljön Istenhez. A 67. zsoltárban azt az utat adja meg nekem Isten, amelyen jó nekem járnom: ez

az ima útja, amely arra vezet, ahova az Úr visz, és ahol az Úr van.

Megnyitja már itt az élet boldogságát és majdan a mennyet. Ha kevesen is vagyunk, és ha az ünnep visszhangját kevesen is hallják, tudnunk kell, hogy szabadon járhatunk ezen az úton, Istent magasztalva. Milyen jó tudni, hogy az imádkozó ember, aki Istent maga fölött látja, soha nem fog eltévedni. Milyen jó lenne, ha tizenötmillióan úgy tudnánk imában szemünket az égre szegezni, hogy egy közös pontot lássunk – milyen csodák történhetnének akkor.

Amíg széthúzás van, és külön csapatokban zajlik a játék, addig nem tuduk Isten útján járni.”

„Isten az ujjongásra hív meg minket, a megújulásra, nem a megfásulásra és elfáradásra. Kezdjük el ezt az ujjongó életet.

A 67. zsoltár a megújulást is említi, a megújult ember pedig ujjongani tud, ujjongását nem hagyja abba. Vannak kudarcok is, de ez nem szabad hogy elszomorítson minket, hanem új erővel való újrakezdésre kell hogy késztessen, hogy az áldást kezdjük megvalósítani napról napra” – emelte ki a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. E fohásszal zárta beszédét: „Urunk add, hogy mind a tizenötmillióan tudjunk magasztalni Téged, és megújulva ujjongjunk áldásod fölött!”

Mátyás Attila evangélikus lelkész szerint az emlékezés, amiért egybegyűltek, nemcsak visszagondolást jelent a múltra, hanem a gyökerek ápolását is. „Életfánk és nemzetfánk nem lehet egészséges, ha nem egészségesek a gyökerei. A gyökértelen ember csak a mában él, és nem tud gyümölcsöket hozni.

A böjti időben az Úr Jézus áldozatára figyelünk. Ő azt mondja: ha a búzaszem nem esik földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz (Jn 12,24). Jézus Krisztus a búzaszem, amely értünk meghalt, de feltámadása által új élet fakad. Minden gyertya, amelyet meggyújtunk a templomban, ennek a szimbóluma, hiszen miközben elég, fényét adja a körülötte levőknek. Ez az áldozat lehetővé teszi számunkra, hogy megújuljunk és új életben legyen részünk, sok gyümölcsöt teremve.

Amikor a negyvennyolcas elődeinkre gondolunk, és megnézzük az Úr Jézus áldozatát, hasonlóságot vélünk felfedezni a kettő között, hiszen olyan hősök ők, akik életüket adták azért, hogy nemzetünknek szabad jövője és önrendelkezése lehessen. Tisztelettel tartozunk nekik, és amikor feltűzzük a kokárdát, ez ennek a tiszteletnek a jele. Hálásak vagyunk azok iránt, akik nem karba tett kézzel várták a változást, hanem tettek érte. Hűséggel is tartozunk nekik. Ez nem azt jelenti, hogy eljövünk ide a zord időben is, és utána egy szál virágot helyezünk el a Szacsvay-szobornál, hanem akkor vagyunk hűségesek, ha a szabadságért és az önrendelkezésért vívott harcot nem adjuk fel. Ehhez adjon az Úr mindannyiunknak bátorságot és hitet!” – buzdított az evangélikus lelkipásztor.

Az ünnepi eseményen Kribus Mónika teljesített kántori szolgálatot.

Forrás és fotó: Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír