Öröm, boldogság – elégedettség? (2. rész)

Nézőpont – 2020. augusztus 10., hétfő | 10:36

Minden ember vágya az öröm és a boldogság elérése és lehetőség szerint a fenntartása. A Makkai László görögkatolikus pap honlapján megjelenő sorozatban Krasznay Mónika pasztorálpszichológus ír a témáról – az alábbiakban a cikk második részét olvashatják.

A cikk első része ITT olvasható.

A kereszténység mit mond a boldogságról, annak eléréséről? „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek!” (Fil4,4); vagy „Legyetek hálásak…” (Kol 3,16); „Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban” (1Tessz 5,18). Jézus is úgy búcsúzik tanítványaitól: „…De viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki” (Jn 16,22b). Pál apostol a fogságból írt leveleiben, a legnagyobb szenvedések közepette buzdít az örömre, Jézus pedig végrendelkezésében ígéri meg, hogy olyan öröme lesz az őt követőknek, amit ráadásul senki el nem vehet tőlük.

De hogy lehet egyáltalán örömre és hálára felszólítani, és ki az, aki garantálhatja más örömét?

Ha az öröm, hála és boldogság egy érzés, akkor nehezen értelmezhető Pál apostol felszólító módja, hiszen utasításra valamit érezni vagy nem érezni nem lehet. Sőt, minél jobban akarunk érezni valamit, annál kevésbé fog menni,

ez irányú törekvéseink kontraproduktívak. Azonban lehet arra törekedni, hogy gondolkodásunkat oly módon változtassuk, hogy az érzésekre hatva, azokban is változást idézzenek elő. Az Újszövetségben a megtérés görög szava a metanoia, ami szó szerint a gondolkodás, az értelem megváltoztatását jelenti. Amikor Jézus megtérésre hív fel, ennek a szónak az igei alakját (μετανοέω; μετανοῶ) használja (Mt 3,2). Pál apostol erről ír: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes” (Róm 12,2). A gondolkodás megváltoztatása egyrészt a megtérés első lépése, másrészt érzés- és hangulatformáló, cselekedeteket motiváló. „Egyébként, testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos. Amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok és példámon láttatok, azt váltsátok tettekre, s veletek lesz a béke Istene” (Fil 4,8–9).

A kognitív pszichológia az 1960-as évektől kezdve, a (sokak által félreértett) pozitív pszichológia pedig a századfordulótól foglalkozik kifejezetten gondolatainknak az életünk minőségére gyakorolt hatásával, és a rá épülő terápia a káros, destruktív gondolkodás megváltoztatásának módjaival. Ezek közül

az egyik nagyon egyszerű gyakorlat a rendszeres és tudatos hálanapló írása, amely nemcsak pszichikailag fontos, de teológiai jelentősége is van. Az érzések, az érzelmi állapotunk, illetve a körülmények ellenére történő hálaadás nemcsak a gondolatainkat (és ezen keresztül a hangulatunkat) befolyásolja, de megnyilvánul benne az a mély hit, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” (Róm 8,28).

Tehát bármilyen rosszat is enged meg Isten (mert direkt soha nem akarja), azt valami nagyobb jó érdekében engedi meg, illetve abból valami jót képes és akar kihozni. Ha nem akarjuk a helyzetet mindenáron kontroll alatt tartani azáltal, hogy görcsös megoldási késztetéseinknek engedünk, hogy a helyzetet elutasítjuk, hogy (csak vagy túlzott) panaszkodással egyre határozottabban kondicionáljuk tudatunkat/figyelmünket a rosszra, hanem ehelyett tekintetünket a szerető Istenre irányítjuk.

Ugyanakkor fontos megjegyezni azt is, hogy a panasznak és a negatív érzések kifejezésének helye van, ezek lényeges ventillációs funkciót töltenek be, és nem szabad, hogy a negatív érzések elnyomására, elfojtására irányuljanak hálagyakorló törekvéseink. Ezek súlyos pszichés, mentális következményekkel járnának.

Lélektanilag is jelentős az, hogy panaszzsoltárok, átokzsoltárok is szerepelnek a kanonikus iratok között. Érdemes az érzéseket tudatosítani, őszintén elismerni önmagunkban, és kifejezésre is juttatni a megfelelő formában a negatív érzéseinket, majd utána, vagy ezzel együtt törekedni a gondolkodás pozitív irányú megváltoztatására.

Ahogy az e világgal kapcsolatos gondolataink minősége, a tudatunk, a figyelmünk fókusza befolyásolja érzéseinket (és egyébként érzéseink is a gondolatainkat), úgy van ez az Istennel kapcsolatos gondolataink esetében is. Érdemes megfigyelni, hogy például az imaéletünkben milyen imafajták dominálnak: kérő, engesztelő, hálaadó, dicsőítő imák? Ha folyton csak kérünk, az az Istentől való függőségünk jele mellett azt is kifejezi, hogy folyton a hiányállapotokra irányul figyelmünk. Az határozza meg gondolatainkat és érzéseinket, ami nincs, ami nem (egészen) jó, amitől szenvedünk, tehát csupa negatívum. Ha az imádkozást mint terapeutikomot is (!) tekintjük (habár az imádkozást mint az Istennel való kommunikációt és még inkább mint kapcsolatot nem instrumentalizáljuk és nem technicizáljuk), akkor az előbbi esetben érdemes tudatosan törekedni a hálaadó imádságok gyakoriságára. Ha túlságosan levertek vagyunk, depresszív hangulatúak, érdemes a hálaimák mellett jobban koncentrálni a dicsőítésre, előtérbe helyezni az Istent magasztaló imákat. Ehhez egyaránt megfelelnek a saját magunk által, szabadon fogalmazott imák és a kötött imaszövegek, például a zsoltárok.

Sokat tehetünk önmagunkért a szemlélődő ima gyakorlása által is. Ennek során a pszichés-mentális aktivitások elcsendesítése, ezzel együtt a vágyak, érzések, gondolatok, (például megoldási törekvések, elutasítás, kérés, panasz, háborgás stb.) elengedése révén a mély ellazultság állapotában oldódnak a feszültségek, a jobb agyféltekéhez kötött kreativitás, spontaneitás fejlődik, és „melléktermékként” megjelenhet a béke, nyugalom érzése is. De paradox módon éppen akkor, amikor erre nem törekszünk. (Teológiailag egyébként sem ez az ima célja, hanem az Istennel való együttlét.)

A lelkiélet mesterei különös figyelmet szenteltek a gondolatok megkülönböztetésének (diakriszisz, distinctio spirituum), a rossz gondolatokkal (logiszmoi) való bánásmódnak, de erre később térünk ki.

Ezekben a példákban, pszichológiailag nézve, az történik, hogy a hangulatunk, az érzelmi állapotunk ellenére a gondolatainkat és a figyelmünk fókuszát változtatjuk tudatosan, konstruktív irányba, ami majd visszahat az érzelmi állapotra.

Szintén nagyon fontos a témával való összefüggésében az elégedettség kérdése. A modern lélektan is előszeretettel használja például a helyett az elég jó jelzőt, lásd „elég jó szülő” stb. Az elég, a megelégedettség valami olyasmire utal, hogy elegendő az, ami van, ahogy van, ami, aki vagyok.

A posztmodern kor felgyorsult társadalmai számára azonban ez a kifejezés nehezen kezelhető, mert a mindig többre, jobbra törekszik, és hajlamos az elegendőt a további fejlődésre való motiváció akadályának tekinteni. A mindig többre, jobbra törekvés testileg-lelkileg káros perfekcionizmusba hajló tendenciái – csakúgy, mint a feltételekhez kötött szeretet – pedig már igen korán, az első iskolaévektől megfigyelhetők.

Pál apostolnak e témában mindent kifejező szavaival zárjuk e fejezetet: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe! Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene!” (Fil 4,6–9)

Forrás: Pasztoral.hu

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria