Papi és szerzetesi hivatásokért imádkoztak Szentgálon

Udvardy György érsek köszöntőjében emlékeztetett: Jézus maga bátorít arra, hogy imádkozzunk papi és szerzetesi hivatásokért. Olyanokra van szükség, akik Krisztust képviselik, hirdetik az Egyház tanítását, kiszolgáltatják a szentségeket, és Isten kegyelmével szolgálják a rájuk bízott közösségeket.

Az elsőcsütörtöki alkalmakat néhány éve mindig más plébániai közösségben tartják. Szentgálon az imádság szentségimádással kezdődött, amely során a főpásztor elmélkedéseiben a papi hivatás és küldetés lényegéről szólt.

Az első elmélkedés kiindulópontját Jézus tanítványokat küldő szavai adták. Az érsek arra mutatott rá, hogy amikor Krisztus bárányként küldi övéit a farkasok közé, nem azért teszi, mert eleve legyőzetni akarja őket. A küldetés a kereszt logikáját követi: ugyanazt az utat, amelyet maga Krisztus járt végig halálában és feltámadásában.  „Nem tud megújulni az ember, nem tud megújulni egy közösség, ha abban nincs áldozat, abban nincs kereszt” – fogalmazott a főpásztor.

A pap a krisztusi magatartást ölti magára: tanít, szolgál, példát ad és hirdeti Isten országának igéjét. Küldetése ugyanakkor nem különül el a hívek keresztény életétől. Aki vállalja mindennapi életének terheit, felelősségét és keresztjeit, ugyanezen az úton jár. 

A második elmélkedés Jézus különös felszólítására irányította a figyelmet: tanítványai sem erszényt, sem tarisznyát, sem sarut ne vigyenek magukkal. Udvardy György rámutatott: Krisztus ezzel azt tanítja, hogy küldöttei nem saját bölcsességükre, erejükre és képességeikre hagyatkoznak, hanem Isten gondviselésére. „A küldő szó erejében kell bízni. Óriási bizalom ez. Nemcsak a szó erejében, hanem bízni abban, aki kimondja a szót, aki küld.” A papi szolgálat alapja ezért nem az anyagi lehetőségek, a rendelkezésre álló eszközök vagy az ember saját alkalmasságába vetett bizalma. A pap Krisztus magatartását jeleníti meg a szegénységben, a tisztaságban és az engedelmességben. Az Egyház küldése és a szentség kegyelme teszi képessé arra, hogy tanítson és kiszolgákltassa a szentségeket.

A harmadik elmélkedés középpontjába azok a jelek kerültek, amelyek Jézus küldötteinek szolgálatát kísérik: a gyógyulás, a gonosz feletti hatalom és Isten országának hirdetése. A gyógyulás azonban nem kizárólag testi gyógyulást jelent. „Gyógyultok a reményvesztettségből, a kétségbeesésből, a félelemből, és gyógyultok a bűneitektől. Micsoda gyógyulás ez!” A főpásztor szerint ahol újraéled a remény, ahol az ember irgalommal találkozik, ahol bátorságot kap a szolgálatra, vagy ahol a bűnbocsánat szentségében megújul egy ember élete, ott Isten országának jelei válnak láthatóvá. „Jelen van az Isten. Jelen van, mert reményt ad, mert gyógyít.”

A szentségimádást követő szentmisében az érsek Jób könyvének szavaiból kiindulva az emberi szenvedés egyik legnehezebb kérdéséről elmélkedett. Miért történik velünk rossz? Miért éppen most? Miért éppen velem? Mit tettem, hogy ezt érdemlem?

A főpásztor hangsúlyozta: helyénvaló, hogy az ember Istenhez kiált. A szenvedés azonban ne elfordítsa tőle, hanem – bármilyen nehéz is – mélyebb bizalmat ébresszen benne. Jób vallomása ebben mutat utat: „Tudom, hogy megváltóm él.”

Udvardy György elmondta, hogy emberi logikával csak egy bizonyos pontig juthatunk el a szenvedés értelmének keresésében. Ahhoz, hogy mindez az élet felé vezessen bennünket, szükség van a megváltás és a feltámadás hitére. Krisztus ugyanis számunkra nem csupán egy jövőbeli reménység: ő meghalt, feltámadt és él. Ezért tud a keresztény ember a jóra, a küzdelmekre és a szenvedésre is a feltámadás hitével tekinteni. Ugyanebből a bizalomból fogadhatja el Isten parancsait is – még az olyan nehezeket is, mint az ellenség szeretete, a megbocsátás vagy a bizalom. „Isten nem elvenni akar, Isten nem leszűkíti az életünket, hanem teljessé akarja tenni.”

A szentmise végén Tóth András Sándor helynök, plébános mondott köszönetet a közös imádságért és a főpásztor tanításáért. A közösség helyzetére utalva úgy fogalmazott: bár „nem éppen a legrózsásabb a helyzet”, a reményt nem hajlandók feladni, „a zászlót tartják”.

Ehhez kapcsolódva Udvardy György érsek elmondta, miért különösen fontos a papi és szerzetesi hivatásokért végzett imádság. Jelenleg a hat szemináriumi évfolyamon összesen két papnövendék készül arra, hogy a Veszprémi Főegyházmegyében végezze majd szolgálatát. Eközben évente általában három-négy paptestvér kényszerül visszalépni az aktív szolgálattól betegség, idős kor, nyugdíjazás vagy más ok miatt.

A főpásztor megköszönte, hogy a plébániai közösségek hívei egymáshoz is elmennek, együtt imádkoznak és ünnepelnek, valamint azt is, hogy a főegyházmegye képzéseire – többek között a liturgikus képzésre és az imaiskolába – olyan világi híveket küldenek, akik saját közösségükben szolgálatot tudnak vállalni. Szükség van azokra, akik imádságot vezetnek, a betegekről és rászorulókról gondoskodnak, vagy éppen előkészítik a liturgiát. Mert a közösségnek – miközben új papi és szerzetesi hivatásokért könyörög – magának is cselekvő részévé kell válnia az Egyház életének. „Sem a számoktól, sem a körülményektől nem szabad megijedni. Ezek olyan körülmények mint az időjárás. Néha kedvezőbb, néha kevésbé.” A lényeg ugyanis nem változik: Krisztus megváltott és életre hív bennünket. 

Az elsőcsütörtöki imádság ezért Szentgálon sem egyszerűen a hiányról szólt. Sokkal inkább bizalomról, küldetésről és reményről: kérni az Urat, hogy adjon új papi és szerzetesi hivatásokat, közben pedig felismerni azt a szolgálatot is, amelyre saját keresztségében minden keresztény meghívást kapott.

„Abban a reményben imádkoztunk, hogy nem csak úgy teszünk, mintha imádkoznánk, hanem kérünk. És hogyha az Úr jön, akkor örömmel fogadjuk az ő ajándékát” – fogalmazott Udvardy György érsek.

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Magyar Kurír