Tanulmányok a Vallomásokról – Ismét kiadták II. Rákóczi Ferenc műveit

E művek utoljára 1979-ben jelentek meg együtt a Szépirodalmi Könyviadó Magyar Remekírók sorozatában, Hopp Lajos gondozásában. 

A Méry Ratio Kiadó most a szövegek eredeti tagolásának megfelelően, önálló kötetekben adja közre a Vallomások három könyvét, illetve az Emlékiratokat, Szepes Erika és Vas István klasszikussá vált fordításának revideált változatában. Egy ötödik kötetben pedig tanulmányokat olvashatunk a két műről Mészáros Kálmán, Tóth Ferenc, Tüskés Gábor szerkesztésében.

Tüskés Gábor II. Rákóczi Ferenc, az író című esszéjében kifejti: a fejedelem írói életműve műfaji, tartalmi és nyelvi szempontból egyaránt sokrétű és változatos. A politikai, vallási és irodalmi célok szorosan összekapcsolódnak, megmutatkozik a szerzői szubjektum, az intellektus és az érzelmek különleges, gyakran feszült viszonyban állnak egymással. A tanulmány írója emlékeztet rá: a hazájától való kényszerű távollét új műfajok felé irányította Rákóczi figyelmét. Két műre felosztott önéletírását, a latin nyelvű Confessiót (Vallomások) és a francia nyelvű Mémoires-t (Emlékiratok) a száműzetésben írta, 1715 után. Az irodalomtörténész szerző szerint a két mű keletkezése és tartalma szoros kölcsönhatást mutat. Mindkettő összefügg Rákóczi politikai elképzeléseivel és a szabadságharc után megváltozott helyzetével. A Confessiót 1716-ban Grosbois-ban kezdte írni, és 1720-ban Rodostóban fejezte be. A Mémoires lejegyzéséhez 1717-ben látott hozzá szintén Grosbois-ban, majd Rodostóban tovább dolgozott rajta. Az Örök Igazsághoz szóló ajánlólevelet utólag, 1720 után kapcsolhatta hozzá. Tüskés Gábor elemzésében kiemeli: bűneiről és megtéréséről Rákóczi főként Augustinus műve, a Vallomások nyomán írt. A bűnös lélek isteni beavatkozásra végbement megtérése mindkét műnek alapgondolata, s mindkét szerző példaként fogta fel és adta elő saját élete történetét. Rákóczinál többször feltűnik a Krisztus-követés, a kereszthordozás gondolata, a jézusi szegénység és a fejedelmi gazdagság ellentéte. Ismert bibliai előképek nála a jó jásztor és az irgalmas szamaritánus. A pásztor és a pásztor nélküli nyáj képében Rákóczi a kor kedvelt államelméleti gondolatát alkalmazza önmagára. A két művet vizsgáló professzor emlékeztet rá: az ajánlás révén a Mémoires is Istennek ajánlott lelkiismeret-vizsgálat, vallomás, akárcsak a Confessio, de míg az előbbi a nemzeti, történelmi feladatok végrehajtását, a politikus és a hadvezér tetteit ismerteti, addig az utóbbi főként a magánéletről szól. Az Örök Igazsághoz címzett ajánlólevélben a fejedelem a teremtő és gondviselő Isten védelme alá helyezi önmagát és munkáját.

Jean Garapon II. Rákóczi Ferenc, a melankolikus fejedelem. A Vallomásoktól az Emlékiratokig című tanulmányában kiemeli: a francia, illetve az ezen a nyelven írt arisztokrata és fejedelmi emlékiratok hagyományába illeszkedve Rákóczi írásai rendkívül eredetiek spirituális és morális tartalmuknál fogva, valamint következetesen melankolikus hangvételük miatt. Ez számos árnyalattal és réteggel gazdagítja a fejedelem központi alakját, a radikális kereszténységet követő, misztikus és gyötrődő embert, akinek gondolkodására erősen hatottak Szent Ágoston tanításai. Bár a két szöveg nézőpontja jelentősen eltér egymástól, a mindkettőből kiolvasható érzékenység és világkép, az általános kiábrándultság, valamint a – különösen a Vallomásokat átható – mélységes bűntudat révén szoros rokonságot mutatnak. A francia irodalomtörténész elmélkedésében megállapítja: a Vallomásokban törékeny hősként megjelenő fejedelem némileg az emberek állhatatlanságára és a dolgok hiábavalóságára „szinte szédületig” érzékenyen reagáló Hamletre vagy Lorenzaccióra (Alfred de Musset 1834-ben bemutatott azonos című színművének főhőse – a szerk.) emlékeztet. Az Emlékiratokat vizsgálva Jean Garapon megemlíti François Fénelon (1651–1715) Télemakhosz bujdosásának történetei című regényét, amelyet Rákóczi teljes bizonyossággal olvasott. Ez a mű megvilágította saját múltjának olvasatát, sőt akár közvetlenül is inspirálhatta tetteit. Bár sajnos csak rövid ideig, Rákóczi „hívei iránti kivételes, szinte krisztusi odaadással” végezte uralkodói feladatát, a Fénelon által elképzelt ideális uralkodó mintájára. A tanulmány szerzőjének feltételezése szerint a fejedelem megtapasztalta e regény központi alakjának melankóliáját, és önmaga tükörképét látta ebben a spirituális és lírai szövegben. Egyúttal nyilvánvalónak tartja: Rákóczi melankóliája sokrétű, „lélektani, vallási, erkölcsi, irodalmi dimenziói egyaránt vannak, könyvről könyvre változik, és elválaszthatatlan attól az önképtől, amely mindemellett rendkívüli plaszticitásával rajzolódik ki”.

Az esszéíró összegzése: két, időben egymáshoz közel keletkezett, melankóliával átitatott, de nagyon eltérő hangvételű visszaemlékezéssel van dolgunk. A Vallomások írása közben a nem sokkal azelőtt megismert ágostoni gondolkodás van jelen, „és igazolja a kezdeti, kínzó bűntudatot, amely olyannyira átjárja a narratívát, hogy a fejedelemben már-már beteges dühöt ébreszt saját maga iránt”. Így az önvizsgálat inkább erkölcsiségére, romlott hajlamaira, a rosszhiszeműség és a hazugság makacs előszeretetére irányul, nem pedig a politikai és katonai vereségben vállalt, még túlságosan friss felelősségre. Garapon elismeri, hogy szükség volt erre a gyógyító erejű vallomásra. Ugyanakkor Rákóczi furcsa kettősséget visz a műbe, egyfajta „hallucinációs hatást, kétségbeesést”, amely ellentétben áll az elbeszélés többi részével. Az Emlékiratok szövege derűsebb, formai szempontból homogénebb és tudatosan átgondolt, kevésbé bensőséges és inkább politikai szemléletű. Mégis megőrzi ugyanazt az általános ágostoni antropológiai felfogást, amely az emberiséggel szembeni bizalmatlanságot és gyanakvást tükrözi, még a nemesi körökkel kapcsolatban is.

Az Emlékiratok 1739-ben, Hágában megjelent első kiadása

Morális érzelmek és önítélkezés Rákóczi kettős önéletírásában című tanulmányában Aradi Csengea bűntudat és a szégyen motívumait mutatja be a két műben, kiemelve, hogy szerzőjük mindkettőt Istennek ajánlja, az Emlékiratokat bevezető Levél az Örök Igazsághoz című értekezésben pedig világosan kijelöli az olvasói perspektívát: míg a Vallomásokban Rákóczi feltárta Istennek szíve rejtett zugait, addig az Emlékiratok politikai és diplomáciai pályafutásának „rövid és nem túlzó” elbeszélése, amelyet a haza iránti szeretete motivált. Az ágostoni önéletírás hagyományai és elvárásrendszere lehetővé teszik Rákóczi számára, hogy a tág műfaji kereteken belül maradva megmutathassa személyiségének különböző rétegeit, és számot adjon életéről: politikus, fejedelem, író és mindenekelőtt a bűnei alól feloldozást kereső keresztény ő, aki a szabadságharc bukása után, az idővel és elsősorban önmagával dacolva próbálja megtalálni és értelmezni magát.

A Vallomásokat elemezve az irodalomtörténész szerző rámutat: hasonlóan Szent Ágoston Vallomásaihoz, az ifjúkori bűnök Rákóczinál sem csupán a cselekedet szintjén jelennek meg, hanem mélyebb teológiai-filozófiai reflexiók tárgyául szolgálnak, ahogyan a körtelopás augustinusi története például az indíték és az önvád témájára reflektál. Az esszéíró további retorikai párhuzamként említi a bűnök összetett tipológiáját. Rákóczi önéletírásában ez túlmutat az egyén bűnein, hangsúlyos szerepet kapnak a társadalom, az állam és a kormányzás bűnei is. A Vallomások spirituális rétegét erőteljesen áthatja az el nem követett bűnök motívuma, a meg nem történt, illetve „fikcionalizált” események elbeszélése, valamint a „mi lett volna, ha” típusú szorongás. A szerző szerint azonban a bűnök nemcsak a magánember hibái, hanem gyakran a társadalmi és politikai környezet hatására is formálódnak. Rákóczi életében a bűn és a megbánás a személyes érzelem mellett egyfajta politikai és nemzeti küldetésre is utal, ahogyan azt az Emlékiratokat bevezető levélben egyértelművé teszi.

Aradi Csenge azt a kérdést is fölteszi, vajon értelmezhető-e a költői igazságszolgáltatás Rákóczi önéletírásában olyan értelemben, hogy a bűnös megbűnhődjön, a jó pedig elnyerje méltó jutalmát, hiszen a mindennapi életben ez biztosítja a társadalmi egyensúly megőrzését. Válasza: nem, mivel a Vallomások és az Emlékiratok alapját Rákóczi élettörténete és Istenhez való megérkezése képezi, „amelyek természetszerűleg nem lineáris utat követnek”, és a történetnek nincs egyértelmű lezárása. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a Vallomásokban ne jelenne meg valamilyen formában a költői igazságszolgáltatás. A tanulmányíró szerint arról van szó, hogy az igazságszolgáltatásnak a spirituális önéletírásban nem társadalmi tekintetben kell érvényesnek lennie, hanem a szerző-elbeszélő belső világában keresendő. Az isteni szeretet az egyetlen, amire hallgatni kell: Rákóczi ebben az igazságban próbálja megtalálni lelki békéjét, és élete új szakaszában keretet kíván adni múltjának. Hasonlóképpen az Emlékiratokban nem elégszik meg a szabadságharcot és a nemzetközi politikai színteret alakító racionális okok megfejtésével, az események kimenetelét a mű lezárásában Isten akaratának tulajdonítja. A hit reményt és biztonságérzetet nyújthat, egy olyan „teret”, amelyben a vezeklő újra megtalálja élete középpontját. Aradi Csenge szerint ilyen értelemben mégis beszélhetünk költői igazságtételről.

Kis Virág A belső fejedelem című tanulmányában a pszichés önfeltárás, a trauma és az önterápia motívumait mutatja be a Vallomásokban és az Emlékiratokban. A pszichológus szerző állítja: a két műben Rákóczi olyan önarcképet rajzol, amely túlmutat a történelmi szereplőn: egy belső fejedelem képe is kibontakozik belőlük. Így aztán mindkét írás különleges lehetőséget nyújt arra, hogy Rákóczi belső világát ne csak politikai, irodalmi vagy vallási szempontból, hanem pszichológiai keretben is vizsgálja. A műveket elemezve Kis Virág leszögezi: Rákóczi nem elnyomja a szenvedést, hanem elmondja, értelmezi és Istenhez rendeli, s ezzel a negatív érzelmeket fokozatosan beemeli a spirituális jelzésrendszerbe. Ahogyan a Vallomásokban írja: „Önbizalmamat elvesztvén pedig csak benned fogok reménykedni, mindig szeretni foglak, és szántszándékkal soha nem foglak megsérteni.” A szerző értelmezése szerint az érzelmek kifejezése és narratív struktúrába rendezése, vagyis az expresszív írás pszichés enyhülést eredményez a lelkét Isten előtt feltáró fejedelemnél. Kis Virág egyúttal arra is kitér: a „belső fejedelem” nem menekül a bűntudattól, hanem átalakítja azt: a lelki önostorozásból lelki felelősség lesz, az önvád teréből a kegyelem tere nyílik meg.

Az esszéíró azt is feltárja, hogyan jut el Rákóczi a bizalmatlanságtól a transzcendenciáig. Kifejti: nála a gyanakvás nem pszichotikus szintű, hanem realista, „politikai és trauma indikálta hipervigilancia”, amelyet később a hit old fel. Az Emlékiratokban így ír: „De ez a választott fejedelmek sorsa, hogy mindig gyanakodnak rájuk, és ha saját lelkiismeretük nem nyugtatná meg őket, mindig boldogtalanok lennének.” A Vallomások harmadik könyvében Rákóczinál a poszttraumás gyanakvás már nem puszta bizalmatlanság, hanem a bizalom új irányba fordítása. A társas világ devalválódik, miközben felerősödik a transzcendens kapcsolat, amelyben a hívő a kontrollt Istenre bízza. A bizalom már nem emberekben, hanem a gondviselésben gyökerezik. Bizalommal engedi át maga fölött a hatalmat Istennek.

A szerző összegzése: a száműzött és lelkének legbelső dilemmáit feltáró Rákóczi képes volt új rendet teremteni a múlt eseményei között, és a történelmi bukás ellenére is koherens keretben megőrizni identitását. Mélyreható önvizsgálata „a spirituális és kognitív önterápia diadala is”. A Vallomások és az Emlékiratok így nemcsak történeti dokumentumok és irodalmi művek, „hanem a traumafeldolgozás, az önfeltárás és a narratív önterápia korai példái, amelyek a modern pszichológiai elméletek fényében is jelentőséggel bírnak”. 

Fotó: Wikipédia

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. július 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.