Templombúcsút és diakónusszentelést ünnepeltek Debrecen-Csapókertben

A főpásztor tanítása egyrészt a Máté evangéliumában található kafarnaumi százados történetéhez kapcsolódott (Mt 8,5–13). „Vajon mire gondolhatott Jézus, amikor kijelentette: a századosnak akkora hite van, hogy ilyet még Izrael fiai között sem tapasztalt? – hangzott el a szónoki kérdés. – Gondolhatunk a százados alázatára, aki – bár kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg a szolgáját –, azért hozzátette: nem tartja magát méltónak arra, hogy betérjen a házába. De alázatot másutt is láthatott Jézus. Mi fogta meg őt ebben a pogány emberben?”

A katonatiszt, hogy kérését igazolja, elkezdett arról beszélni: ő is tud parancsokat adni, és az alárendeltjei teljesítik is azokat. Mégpedig azért, mert mindennek ez a rendje. Olyan világban teljesülnek a parancsok, amelyikben rend van, s engedelmeskednek annak, aki parancsol. A kafarnaumi százados ekkor még nem tudhatta Jézusról, hogy ő Isten, de hatalmát látva – mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók – abban biztos volt, hogy ő ura itt mindennek, még a gonosz lelkeknek is.

Kocsis Fülöp a hallott apostoli szakaszban is hasonló igazságra mutatott rá. Szent Pálnak a rómaiakhoz írt leveléből (Róm 6,18–23) kiemelte: „Míg ugyanis a bűnnek szolgáltatok, az igazsággal szemben szabadok voltatok.”

De mi haszna van az embernek ebből a szabadságból? – tette fel a kérdést a metropolita, a Szent Pál-i gondolatot folytatva. – Mire való, mire jó az a szabadság, amikor az ember azt hiszi, azt csinálhat, amit csak akar? Ilyenkor ugyanis nem tesz mást, mint saját testi kívánságainak engedelmeskedik, valójában a bűnnek szolgál. Pedig a mai világ ezt hangoztatja, szinte szajkózza: az ember szabadsága mindenekfölött való érték, azt minden körülmények között tiszteletben kell tartani, minden embernek meg kell adni. Ez persze így, önmagában igaz, dehát mi az ember szabadsága, mikor szabad az ember? Vajon akkor, amikor azt mondja: azt csinálok, amit akarok, engem ne korlátozzon senki?

A főpásztor hangsúlyozta, hogy aki így gondolkodik, aki így él, az egészen egyszerűen saját kénye-kedvének van kiszolgáltatva, neki a szenvedélyei parancsolnak majd, mégpedig egyre inkább.

Számtalan ilyen emberi sorsot látunk, amikor az ember rabjává lesz a szenvedélyeinek.

Az ember szabadsága nem azt jelenti, hogy mindentől függetlenek vagyunk. Ilyen ugyanis nincs. Egyszer s mindenkorra le kell rántani a leplet a szabadság hamis bálványáról

– tette hozzá Kocsis Fülöp. – Mert hiszen meghatározottságban élünk, mindenféle szükségletekkel, kívánságokkal; valójában ezeket követjük. Sok ember azért szeretne gazdag lenni, hogy azt tehesse, amit akar, ne korlátozzák szűkös anyagi keretei. De vajon boldogabb-e az az ember, akinek mérhetetlenül sok pénze van? Tudjuk jól, hogy nem: semmivel sem boldogabb egy vagyonos ember az egyszerűen élőknél, akik viszont felismerték meghatározottságukat, korlátaikat, és azoknak megfelelően akarnak élni. Pontosabban annak megfelelően, akitől ezeket a meghatározottságokat kapták.

A teremtettségünknél fogva eleve függő lények vagyunk. Amink van, ami a mienk, amit használunk, azt mind kaptuk valakitől. Leginkább tehát attól függünk, akitől mindezt megkaptuk. Ő tudja, hogy mire kaptuk, mire használhatjuk. „Amikor Isten szolgái lettetek, felszabadultatok a bűntől” – idézte újra a szentírási szakaszt a szónok. – Erről beszél Szent Pál, ez az igazi szabadság, annak fölismerése, hogy kitől függök, és mire valók a tőle kapott adottságok.

Aki Istent szolgálja, az felismeri az igazságot, s az az igazán szabad ember, aki e szerint él.

Aki aláveti magát Istennek, a Teremtőnek, elfogadja ezt a megkötöttséget, az emelkedni fog célja felé, az üdvösség felé. „Gyümölcsötök a megszentelődés, célotok az örök élet” – folytatja Szent Pál. A földi vágyak lefelé húznak, az Istenre irányuló vágyak fölfelé – világított rá Kocsis Fülöp.

Majd a szentelés előtt álló fiatalemberhez fordult: „Aki eddig alszerpap volt, most tovább szeretne lépni: lehajtja a fejét az oltár előtt, hogy még inkább szolga legyen. Felolvasóként már egyszer meghajtotta a fejét, akkor a királyi ajtó előtt, s hajának megnyírásával fejezte ki azt, hogy az egyház szolgálatára adja magát. Szép feladat ez is, amit aztán az alszerpapi fokozat követ. A felolvasó a kántorizálással, az alszerpap a ministrálással szolgálja a közösséget, de ezt a szolgálatot lehet tovább mélyíteni. Ez a szolgálat egyre közelebb visz az oltárhoz, az Eucharisztiához, az Istenhez.

Ez a több diplomával, jó állással rendelkező fiatalember, ez a több gyermekes családapa elhatározta, hogy még mélyebben szeretne szolgálni. Ezekben a fokozatokban látszólag egyre nagyobb hatalom adatik. A kántor is vezet: a hívek énekét. A diakónus is vezet: vezeti a liturgiát. Ám valójában nem ő vezet, hanem csak tudja, hogyan vezet a liturgia – ezt továbbítja. A kántornak is követnie kell az egyházi előírásokat, nem egyéni produkcióval áll elő. A diakónus pedig még teljesebben követi az egyház előírásait, s így tudja közelebb vinni a híveket Istenhez. S folytathatnánk a sort, mert a papnak még mélyebb alázatra van szüksége, hogy vezetni tudjon.”

A metropolita kitért arra a különleges helyzetre is, hogy a búcsúi Szent Liturgiával egy fontos váltás is következik. Az eddig helyben szolgáló Szarka Gergely atya más feladatot kap, új parókusként pedig Kiss László érkezik. Helyüket és szolgálatukat eddig is mindketten szerették, és a hívek is szerették őket. Most mégis engedelmeskednek az egyház előírásának, és váltanak: elfogadják az új feladatot, az új szolgálati helyet.

A diakónusok, papok pontosan ezzel tudják vezetni a híveket: alázatukkal és engedelmességükkel példát adnak; életpéldájukkal rámutatnak arra, hogy nem az a feladatunk, hogy a kívánságainkat kövessük, hanem az, hogy Isten akaratát valósítsuk meg – hangsúlyozta Kocsis Fülöp.

Végül a hívek figyelmébe és szeretetébe ajánlotta az új parókust is, aki immár állandó diakónussal együtt végezheti a szolgálatait, ugyanis a frissen fölszentelt diakónus a helyi közösséghez kapta megbízatását.

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír