Teremtésvédelmi kalendárium – Mintatermészet

A néphagyomány szerint február 2-án, „gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, (…) ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább, mert ez még csak a tél kacérkodása. (…) Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai (…) nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek.” (Jókai Mór: Az új földesúr, részlet)

Vajon hétfőn, a borongós, zimankós fogadtatáson felbuzdulván, majd nekivágva az erdőnek a medve azt kürtölte világgá – ahogy eleink gondolták –, hogy közel a tavasz?

A természetbe ágyazva

Egy biztos: elődeink – ahogy a ma élő természeti népek most is teszik – évezredeken keresztül támaszkodtak az állatok viselkedésének és általában az élőlényeknek, valamint a természet folyamatainak a megfigyelésére.

Amikor az ember napról napra átéli mély beágyazottságát a természet szövetébe, amikor nem kívülállónak, hanem egy élő, lüktető közösség tagjának érzi magát, akkor természetes módon minden érzékszervével ráhangolódik erre a tágabb világra.

Nem a tájban, hanem egy eleven közösségi hálóban mozog, amelynek ismeri az etikettjét. Nem tájképet lát, hanem életszövedéket, amelynek tagjai – ő is – dinamikus kapcsolatban és állandó párbeszédben állnak egymással. Mintázatokba rendeződik minden, amit lát, jelentéssel bír minden, amit a kezével vagy a talpával érint, híreket olvas ki a levegőben gomolygó apró részecskék felhőjéből, füle érti a vadon beszédét.

Bújjunk állatbőrbe!

Ahogy fokozatosan mindent a technikára bíztunk, és négy fal közé szorulva, városokba zárva elszigeteltük magunkat, ezt az érzékenységet és képességet elveszítettük, de antennáink újrahangolhatóak, ahogy ösztönös kötődésünk is a természethez – melyet biofíliának hívnak – ott szunnyad minden emberben. Gondoljunk csak a gyerekekre! Ilyenkor, a farsangi időszakban gyakran bújnak „állatbőrbe”, ahogy a néphagyományban is jellemző az állatalakoskodás. Sőt, nincs is szükség jelmezbálra, a gyerekek anélkül is gyakran négykézlábra ereszkednek, ugatnak, nyávognak, vagy karjukat szárnyként lengetve képzeletben az eget hasítják. Őket még ösztönös szál köti össze a többi élőlénnyel, még emlékeznek rá, hogy rokonságban állunk.

Napjainkban a legtöbb felnőtt ugyan regenerálódni általában most is a természetbe megy, de már nem a természettől kér útmutatást. Van azonban egy tudomány – világnapját néhány napja, február 1-jén tartották –, amely felismerve a természet időtálló bölcsességét, hozzá fordul kérdéseivel. Hiszen a természet a teremtés óta eltelt évmilliárdok alatt számtalan problémával szembesült, és számtalan megoldást dolgozott ki. Minden élőlény egy élő, befejezetlen lexikon, amely a túlélés, alkalmazkodás sikertörténeteit őrzi. Az említett tudomány a biomimikri (más néven bionika vagy biomimetika). Ahogy népszerűsítője, Janine Benyus írja: „A biomimikri az élet zsenialitásának tudatos utánzása.” Maga a szó a görög „bios” (élet) és „mimézis” (utánzás) szavak összekapcsolásából született. Az életutánzás során a biomimetikus mérnökök kétféle megközelítésből indulnak ki. Egyrészt megfigyelnek egy élőlényt, egy természet alkalmazta eljárást vagy egy természeti rendszert, és azt kérdezik, hogy mit tanulhatunk tőle. Másrészt aktuálisan fennálló, konkrét problémákra keresik a választ, azt nézik meg, hogy az adott problémát hogyan oldja meg a természet.

Mi fán terem a biomimikri?

Van néhány általános törvényszerűség, amelyet a természet hatalmas könyvtárának megannyi kötete, az élet számtalan formája egységesen tanít. Ezeket a biomimikri kilenc alapelve foglalja össze, amelyek a teremtett világ törvényszerűségeit tiszteletben tartó, azokkal összhangban álló társadalom működésének is alapelvei:

1. A természet túlnyomó részt napfénnyel működik.
2. A természet csak annyi energiát használ, amennyi szükséges.
3. A természet összehangolja a formát a működéssel.
4. A természetben minden újrahasznosul.
5. A természet együttműködésre épít.
6. A természet létalapja a sokféleség.
7. A természet helyi adottságokra épít.
8. A természet egyensúlyra törekszik.
9. A természetben semmi sem korlátlan.

Lássunk néhány konkrét innovációt, amelyet a természet megfigyelése ihletett.

A legismertebb példa a tépőzár, amelyet egy svájci mérnök fejlesztett ki, miután a bojtorján oly sokszor „zaklatta”.

Sokat bajlódott ugyanis a termések eltávolításával a kutyája bundájából egy-egy séta után, ezért végül mikroszkóp alatt megvizsgálta, minek köszönhető ez az erős kötődés. A megfigyelt horgas szerkezet adta az ötletet a tépőzár megalkotásához.

Az afrikai termeszek hatalmas – akár 8 méter magas és 30 méter átmérőjű – várakat építenek agyagból, amelyek belsejében a természetes levegőkeringtető szellőzőrendszernek köszönhetően a nagy külső hőingás ellenére is közel állandó a hőmérséklet és a páratartalom. A termeszvárak szellőzőrendszerét utánozták le a Zimbabwe fővárosában, Hararében épült East Gate passzív hűtőrendszerének tervezésekor. Ennek eredményeként az alacsonyabb építési költségek mellett az épület energiafogyasztása is töredéke egy hagyományos rendszerrel hűtött, hasonló méretű épületéhez képest.

A japán szupergyors vonat, a sinkanszen orrának formáját a jégmadár csőrének mintájára átalakítva sikerült megszüntetni a hangrobbanást, amely a vonat alagútból kibukkanását kísérte korábban. Az új forma emellett az energiafogyasztást is 15%-kal csökkentette.

A természet megoldásai nemcsak az energiát, de a hulladékot és a toxicitást is minimalizálják. Amíg a mi szintetikus szálaink előállítása jellemzően magas hőt és durva vegyszereket igényel, addig a pókok képesek extrém erős selymet készíteni légköri hőmérsékleten. A Madagaszkáron élő darwini kéregpók (Caerostris darwini) által előállított pókselyem még a golyóálló mellényeknél használt kevlárnál is erősebb. Az arany selyemhálót szövő pók (Nephila clavipes) pusztán azáltal, hogy szövés közben a potrohának nyomását és páratartalmát változtatja, hétféle különböző fonal előállítására képes. Attól függően, hogy éppen mire van szüksége: jól látható vagy láthatatlan, kevésbé vagy erősebben tapadó fonalra. A pókok az elnyűtt pókháló újrahasznosítását is elegánsan megoldják, egyszerűen megeszik, és az emésztés során alkotóelemeire, aminosavakra bontják.

Az élővilág vegyészetét kitanulva mi is biológiailag lebomló és életbarát anyagokat alkothatunk.

Hosszan folytathatnám annak felsorolását, mennyi ötletet merítünk a természetből, és annak tudatosítását, hogy mesterséges világunk tárgyai is milyen sok szálon kapcsolódnak a természethez az alapanyagukon, és az előállításukhoz, működésükhöz használt energián túlmutatóan is. (Akit bővebben érdekel a biomimikri, a Magosfa Környezeti Nevelési és Ökoturisztikai Alapítvány munkatársai tartanak ide kapcsolódó interaktív foglalkozásokat és roll-up kiállítás is kölcsönözhető tőlük.)

Az innovációknak ez a tudatosan választott iránya talán annak is a jele, hogy lassan ráébredünk, nincs más esélyünk, mint odafigyelni a természet tanítására; belátni, hogy

egy rendszerszintű válság csak a rendszer alapjait képező törvények figyelembevételével orvosolható;

alázattal elmerülni a nálunk jóval bölcsebb isteni kreativitás, a teremtett világ mintáinak tanulmányozásában; és a természettel együttműködve haladni tovább.

Ahogy Eötvös József mondta: „Az ész az embernek nem azért adatott, hogy a természet felett uralkodjék, hanem hogy azt követni s annak engedelmeskedni tanuljon.”

Szerző és illusztráció: Jaczenkó Edit

Fotó (archív): Lambert Attila

Magyar Kurír