Vándorok és jövevények – Kálmán Peregrin OFM Szent Ferenc tranzitusáról

Assisi San Damiano templomában, ahol a Megfeszített Szent Ferenchez szólt, sokszor haladtam el a turistaútvonalon, s csodálkoztam rá a szentély évszázadok szerzetesei által elkoptatott stallumára. Tavaly lelkigyakorlaton voltam ebben a kolostorban, így az imádságokra én is helyet kaptam e zsolozsmapadban. Amikor összegezni próbáltam, ami ez idő alatt történt velem, annak lényegét e tapasztalat egyedülállóságában tudtam megragadni: fizikailag is része lehettem mindannak, ami rendalapítónkkal megkezdődött és ma is történik, neki köszönhetően.

Ha Assisi Szent Ferenc lelkisége lényegét akarom megragadni halálának 800. évfordulóján, az vezet, hogy úgy tapasztalom, hasonlót éltem meg San Damianóban egy rövid időre a rendi közösséggel és a hellyel kapcsolatban, mint amit ő a mennyeikkel megél(t), s ami az Efezusiaknak írt levélben (2,17–21) áll: „Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távollevőknek, és békét a közellevőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához. Ezért már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai… Ti is benne [Krisztusban] épültök egybe a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává.”

„Ó, mily dicsőséges, szent és felemelő, hogy Atyánk van a mennyben! Ó, mily szent, vigasztaló, szép és csodálatra méltó, hogy ilyen jegyesünk van! Ó, mily szent és mily kedves, jóleső, alázatos, békét árasztó, édes, szeretetre indító és mindenekfölött kívánatos, hogy ilyen testvérünk és ilyen fiunk van, a mi Urunk Jézus Krisztus.” (2Levél a Hívőkhöz 54–56) „Jézus Krisztusnak anyja, a Szentléleknek jegyese, imádkozzál érettünk Szent Mihály arkangyallal és az egek minden erősségével és minden szentjével a te legszentebb, szeretett Fiadnál.” (Az Úr misztériumainak zsolozsmája, Antifóna) „És bárhol vannak vagy találkoznak a testvérek, mutassák meg, hogy egy családból valók. És egyik a másik előtt aggodalom nélkül tárja fel szükségletét, mert ha az anya táplálja és szereti test szerinti fiát, milyen gondos szeretettel kell kinek-kinek szeretnie és táplálnia lélek szerinti testvérét.” (Megerősített Regula 6,7–8).

Assisi Szent Ferenc idézett szavai a Szentháromsággal és az üdvözült lelkekkel való mély és bensőséges kapcsolatát sugározzák, és ebből az egységből tekint saját közösségére is, amely zarándok és jövevény e földön, s mert hazafelé tart, mennyei polgár. Ferenc lelkiségének talán éppen ez a legmélyebb vonása, ami megtapasztalható a rendtörténet fénypontjain, vagy annak kellene lennie követőiben: segítségével az égi világ részeként láthatjuk magunkat. Ennek meglétéért adhatunk ma hálát, vagy hiányáért tarthatunk bűnbánatot az egyházban.

Egy lakodalom kései estéjén fiatal orvos került mellém, és azt mondta, őt ugyan megkeresztelték, de igazából ateista, majd kifejtette szinte katolikus életelveit, mire részemről ez volt a spontán válasz: „Te alapjaiban mégiscsak katolikus vagy, csak még nem mered belátni”. Továbbsodródott tőlem, de néhány óra múlva visszatért e kérdéssel: „Atya, hogy mondta, én tényleg katolikus vagyok?” Életünk egyszerű példái, azt hiszem, mindannyiunk számára tükrözik: „A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. …azzal a reménységgel, hogy egykor felszabadul majd a romlandóság szolgaságából Isten fiainak dicsőséges szabadságára.” (Róm 8,19.21)

Assisi Szent Ferenc alakja azért olyan vonzó ma is, mert élete, a hozzá kapcsolódó szent helyek, írásai, lelkisége és a habitus a maguk töredékességében is, de a mennyeikkel megélhető közösség tapasztalatát hordozzák és adják át.

Regulája ugyanis az első szerzetesi szabályzat, amely a misszióról, mint kötelezettségről szól, hogy az, amiben neki része volt és amiben általa részesültünk, nem a mennyei Jeruzsálem monasztikus szervezettségével és zártságával van jelen a világban, ahová ki kell vonulni, hanem az emberek mindennapjaiban, a személyközi kapcsolatok kontextusában, ahová be kell lépni. Ezért nyitottak kaput, porta speciosát az utcák felé a ferencesek elsőként a szerzetestemplom-építészet történetében, lett kolostoraik természetes letelepedési helye a városok szíve, ahol a kolostorkert már a városon kívüli létbe nyúlik át – a mindennapok valósága és az Istennel levés világának összekapcsolódása.

Ezt fejezi ki az assisi szent követőinek sajátosan magyar megnevezése: a barát, s összegződik Bálint Sándor gondolatában:

Európa népe talán a ferencesek által lett igazán kereszténnyé.

Hasonlót idéz meg Isten Szolgája Kovács Kristóf vértanú példája, aki halála előtt két évvel részt vett a debreceni kolostor alapításában, amikor is egy protestáns asszony így fordult hozzá: „Minek jöttek ide, maguk, katólikusok, mi nem szeretjük magukat!” „Éppen azért, mert mi meg szeretjük magukat” – volt a válasz, s ez annyira megragadta az asszonyt, hogy hozott neki ajándékba egy kacsát.

Assisi Szent Ferenc tranzitusának 800. évfordulóját ünnepeljük, mert ő nem exitált, kilépett, hanem tranzitált, átment, hiszen megtérése óta élete az Atya országa felé vette útját; ez tükröződik szinte minden megnyilvánulásában, így halálában is. Tranzitushelye közelében ma az Assisi Rendtartomány idősotthona működik. Többször tanúja voltam, ha meghalt egy testvér, a környék ferencesei a kápolnában elhelyezett koporsó köré gyűlnek az este során, és imájukkal hosszú órákon keresztül kísérik testvérük lelkét az atyai házba.

Így vagyunk mi vándorok és jövevények ebben a világban, akik az élet elénk tárulkozó egyéb területein is kísérni szeretnénk a ránk bízottakat az atyai ház irányába, mert ezt kaptuk hivatásul és örökségül attól a Ferenctől, akit nem hagyott nyugodni Krisztus,

aki „bár gazdag volt mindenekfölött, édesanyjával, a Boldogságos Szűzzel együtt a szegénységet akarta választani a világban”. (2Levél a Hívőkhöz 5.)

Fotó: Fábián Attila (Szent Ferenc tanzitusa az assisi Angyalos Boldogasszony-bazilika Tranzitus kápolnájának külső falán, Domenico Bruschi alkotása, 1886); portré: Merényi Zita

Magyar Kurír