Váratlan hívástól a papszentelésig – Interjú Timár Dániel jezsuitával

Pappá szentelése előtt készített interjút Timár Dániel jezsuita szerzetessel Gianone Péter, az alábbiakban ebből olvashatnak részletet.

– Rövidesen pappá szentelnek. Milyen érzések, milyen gondolatok vannak most Benned?

– Most először érkezem meg igazán egy ilyen fontos eseményhez. Mintha most állna össze minden. Korábban, például fogadalomtételnél vagy a teológiára bocsátásnál, még kellett volna egy kis idő, csak a körülmények nem engedték. Most viszont ez az egy év, amit diakónusként éltem és szolgáltam, nagyon szép és hasznos volt a felkészülésben. Van bennem egy természetesség, ahogyan megérkezem a szentelésre.

Azt élem meg, hogy eljött ennek az ideje, és a helyükön vannak a dolgok.

– Hogyan alakult az életutad, hogyan jutottál el idáig?

– Hívő nagycsaládba születtem, a hit gyakorlása végigkísérte az életemet. Szüleim egy családos közösség tagjai voltak. Nyaranta úgy táboroztunk együtt, hogy a középpontban a szentmise és a hit állt. Kamaszként Zalaegerszegen, az ifjúsági közösségben együtt éltük meg a mély hitet. Győrben a bencés atyák példája, a liturgia szépsége volt az, ami megfogott és mély nyomot hagyott bennem. Később, a középiskola végén és egyetemista koromban az Antióchia közösség adott sokat: ott igazán megélhettem önmagam, a kreativitásom, elfogadtak, és az lehettem, aki igazán vagyok.

– Már elmúltál harmincéves, amikor érdeklődni kezdtél először a szerzetesi, aztán a papi hivatás iránt. Hogyan kezdődött?

– A középiskola végén nagyon biztos voltam benne, hogy teológiát szeretnék tanulni és hittant tanítani. Ehhez kerestem egy másik tanári szakot, ez lett a magyar. Emlékszem, a felvételin kérdezték is, hogy nem akarok-e pap lenni. Akkor számomra nagyon egyértelmű volt, hogy nem. Családot szerettem volna, tanítani akartam, az alaphivatásomnak a tanárságot, a gyerekekkel való foglalkozást éreztem. Ahogy teltek az évek, nem gondoltam a papi vagy szerzetesi hivatásra. Aztán a harmincas éveim elején egyszer csak jött egy meghívás: „Dani, azt szeretném, hogy jezsuitaként szolgálj engem.”

– Honnan jött ez a hívás?

– Nem imádságban, nem is templomi környezetben. Valakivel beszélgettem teljesen másról, és egyszer csak, a semmiből jött ez – nevezhetjük hangnak, érzésnek, tapasztalatnak. Egyáltalán nem örültem neki.

– Miért nem?

Nem volt egyértelmű, nagyon összezavart, teljesen másképp képzeltem el az életemet. Ugyanakkor éreztem, hogy ez fontos, komolyan vettem.

Eleinte egyedül próbáltam végezni megkülönböztetést, hivatástisztázását. Később segítséget kértem, először egy zalaegerszegi paptól, majd elmentem egy dobogókői lelkigyakorlatra, amely kimondottan hivatáskeresőknek szólt. Ott megnyugodtam: minden rendben, időt kell hagyni ennek. Ezután elindult egy hosszabb folyamat. A belépésem előtti Montserrat-évben született meg bennem az első nagy döntés: erre a meghívásra őszintén igent tudok mondani azzal, hogy kérem a felvételemet Jézus Társaságába. Ezután lépésenként jöttek az újabb igenek: a fogadalomtételre, a teológia megkezdésére, a diakónusszentelésre és a papszentelésre.

(...)

– Ha egy fiatal most megkérdezne, miért jó jezsuitának lenni, mit mondanál?

– Jezsuitának lenni azt jelenti, hogy Jézus társa vagy a mindennapokban. Ez persze igaz minden keresztényre.

Ami a mi karizmánkban különösen fontos, az az imádság és az apostoli élet feszültségében való létezés: egyszerre szemlélődni, mélységet megélni Jézussal, és ebből kiindulva szolgálni az apostoli munkában.

Ez egy nagyon szép dinamika. A következő a megkülönböztetés, amit jezsuitaként elsajátítunk: próbálunk élni és másokat is tanítani rá. Fontos megemlíteni, hogy nemzetközi közösség vagyunk, és ez a formációnkban is megmutatkozik. Végül pedig felidézem, hogy amikor Szent Ignácnak megjelenik a keresztet vivő Jézus, azt mondja: „kegyes leszek hozzád Rómában”. A keresztjét hordozó Jézus és Ignác találkozásában van valami nagyon bensőséges, nagyon mély. Ennek a bensőséges, mély Isten- és Jézus-kapcsolatnak a megélése az, amire mindannyian meghívást kaptunk jezsuitaként.

A teljes beszélgetés ITT olvasható.

Az interjú az alábbi videóra kattintva hallgatható meg.

Szöveg: Gianone Péter

Fotó: Pásztor Péter

Forrás és fotó: Jezsuita.hu

Magyar Kurír