Velem együtt magasztaljátok az Urat! – Beszélgetés a gyémántmisés Ebenspanger Ferenccel

Ebenspanger Ferenc Végváron született 1943. február 7-én. Az általános iskolát 1956-ban fejezte be ugyanott. Ezt követően a gyulafehérvári kántoriskolában folytatta tanulmányait, majd 1960-ban sikeresen felvételizett a Római Katolikus Teológiai Intézetbe (jelenleg Gyulafehérvári Megtestesült Bölcsességről nevezett Római Katolikus Papnevelő Intézet), ahol 1966. április 17-én Tiszteletreméltó Márton Áron püspök szentelte pappá.

Segédlelkészként Nagyszentmiklóson, Pécskán és az arad-belvárosi plébánián szolgált, majd plébánosként 1976-tól, 13 évig Tornyán, azt követően néhány hónapig Dognácskán, végül Gátalján, ahol 1996-ban még félszáz elemi és középiskolásnak tartott magyarul hittanórát. Betegség miatt nyugalomba vonult, majd nyugdíjas papként ismét a dognácskai közösség lelkipásztora lett.

Jelenleg a temesvári Adam Müller-Guttenbrunn Ház lakója, állandó gondozásra szorul egy évekkel ezelőtt bekövetkezett egyensúlyvesztés miatt. A járásában korlátozott, állandó fájdalommal küzdő pap mégis derűs lélekkel készült a temesvári Szent György-székesegyházban április 17-én sorra kerülő gyémántmisére, és hangsúlyozta, számára az ünnep hálaadás.

(…)

– Mi, illetve ki volt, aki a papi hivatás felé irányította a lépteit?

– Úgy gondolom, hogy a Jóisten. Már gyermekkoromban, ha megkérdezték, mi akarok lenni, azt válaszoltam, hogy pap. Egészen kicsi, három-négy éves korom óta ez volt a válaszom. Nagyapám boltos volt Végváron, vaskereskedést működtetett, de aki betért hozzá, hogy vegyen egy kiló szeget, és akart mellé egy kiló cukrot is, meg tudta vásárolni nála. Szóval, inkább vegyeskereskedés volt. Miután nagyapám megbetegedett, édesanyám vette át a boltot egészen az államosításig. Akkoriban hatéves lehettem. Emlékszem, hogy elvették az üzletet, ami azonban megmaradt boltnak, és édesanyámat alkalmazták elárusítónak. Tehát állami alkalmazott lett a saját boltjában. Édesapámat öt évre Oroszországba deportálták. Mivel akkoriban kétéves körüli lehettem, őt sokáig csak fényképen láttam. Csak akkor találkoztam vele ismét, amikor hazatért. Édesapám szülei németek voltak, nagyanyám csak törte a magyar nyelvet, de velünk, az unokáival mindig magyarul beszélt. Ennek később kárát is láttam, mivel a teológia elvégzését követően azért helyeztek Nagyszentmiklósra, hogy megtanuljak németül. Ha gyermekként nagyanyánk többet beszélt volna velünk németül, vagyis svábul, később könnyebb lett volna megtanulni a nyelvet.

(…)

– Az általános iskola elvégzése után, hol folytatta a tanulmányait?

– Gyulafehérváron, az úgynevezett kántoriskolában. Mert akkoriban vallásos középiskola működését nem engedélyezték, csak szakiskoláét. Így lett belőle kántoriskola. Innen felvételiztünk a teológiára.

(…) A kántoriskola előnye az volt, hogy komoly képzést nyújtott magyar irodalomból. Ezt követte tehát hat év a papi szemináriumon, így összességében tíz esztendőt töltöttem Gyulafehérváron. Nagyon jó tanáraink voltak: Faragó Ferenc, a kántoriskola igazgatója, teológiai tanár, Sikolya Bálint József teológiai tanár, az osztályfőnökünk, Tyukodi Mihály spirituális, az egyik legkedveltebb tanárunk. Olyan nevelésben és felkészítésben részesültünk, amire később bármikor építhettünk.

De akit legjobban tiszteltünk, és akire felnéztünk, Márton Áron püspök volt. Első alkalommal a kántoriskola elvégzését követő napon találkoztunk vele mi, akik a papi hivatást választottuk. Elbeszélgetett velünk, mi pedig verset mondtunk neki. Később, ötödéven és hatodéven tanított minket, de úgy, hogy mi mentünk el hozzá, mivel püspök úr háziőrizetben volt, megfosztották szabadságától, így a püspöki palota kisebb ebédlőjében tartotta az órákat. Hodegetikát és szociológiát tanított.

(…) Végül következett a papszentelés 1966. április 17-én, fehérvasárnap. Márton Áron püspök idejében mindig fehérvasárnap ünnepeltük a papszentelést.

A primíciás misét a boksánbányai templomban mutattam be, mert ott éltek a szüleim. De őszintén szólva, nekem nem ez volt az első szentmisém, ugyanis a papszentelést követően még majdnem két hónapig, a tanév végéig Gyulafehérváron maradtunk, ahol minden nap celebráltunk szentmisét.

(…)

– Milyen gondolatokkal készül a gyémántmisére?

– Egyetlen egy gondolatom van: a hálaadás. Hálát adok a Jóistennek mindenért. Mert az egyházmegyében sajnos nálam sokkal fiatalabb papok költöztek már az Úr házába. A paptársak látogatásait, gondoskodását is köszönöm. Felkeresett Pál József püspök atya és Jäger Béla plébános, aki karácsonykor meg húsvétkor mindig csomaggal is meg szokott lepni.

Forrás: Temesvári Római Katolikus Egyházmegye 

Fotó: Ebenspanger Ferenc és Klaus Mihnea archívumából

Magyar Kurír