Vitális Gábor SDB: „Tudunk-e olyan tereket teremteni, ahol a fiatal újra hinni kezd az életében?”

A tanácskozáson előadást tartott Vitális Gábor SDB, szalézi tartományfőnök Mentsük meg a vidámságot! – A szalézi optimizmus, mint válasz a fiatalok belső ürességére és szorongására címmel. Az előadást az alábbiakban közreadjuk.

A reményvesztés nem elmélet: arcai vannak

A minap két fiatal mentori beszámolóját olvastam. Az egyik történetben lassú, de valóságos előrehaladást láttam: erősödő bizalom, tudatosabb pénzügyi döntések, munkatapasztalat, egyetemi tervek, szalézi közösséghez tartozás, oratóriumi szolgálat, hitbeli kapaszkodók. Egy fiatal, aki még küzd, de már kezd térképet kapni az életéhez.

A másik történetben egyetlen negyedév alatt szinte minden megingott: munkahely elvesztése, sikertelen álláskeresés, kórházi kezelés, anyagi ellehetetlenülés, mentális bizonytalanság, csökkenő önbizalom. Egy fiatal, aki nem elsősorban nagy terveket keres, hanem azt, hogy a következő napot hogyan élje túl emberhez méltóan.

A két történetben van egy közös pont. Mindkettőjük életében ott volt a szalézi közösség. Az egyiknél már fejlődési térként, a másiknál egyelőre megtartó erőként. Az egyiknél a közösség identitást épít, a másiknál megakadályozza, hogy teljesen széthulljon a remény.

Számomra a katolikus oktatás egyik legfontosabb kérdése: tudunk-e olyan tereket teremteni, ahol a fiatal nemcsak tanul, hanem újra hinni kezd az életében?

Tudunk-e olyan iskolákat, oratóriumokat, közösségeket építeni, ahol a remény nem szlogen, hanem tapasztalat?

Don Bosco Torinója is ilyen reményvesztett fiatalokkal volt tele. Elhagyott, sodródó, munkát kereső, családi háttér nélküli fiúk között kezdte. És először nem rendszert írt, hanem teret teremtett: házat, iskolát, templomot és udvart.

Don Bosco válasza: létrehoz egy teret, az oratóriumot 

Amikor Don Bosco elkezdte a munkáját Torinóban, az nem egy pedagógiai rendszerrel indult. Csupán egy kérdéssel kezdte: „Hogy hívnak?”. Egy fiatalhoz lépett oda, kapcsolatba lépett vele, majd név szerint megszólította. Ebből a személyes interakcióból született minden.

A 19. századi Torinó világa sok tekintetben meglepően közel áll a mai világ helyzetéhez: gyors társadalmi átalakulás, fiatalok tömegei kiszakadva családi és közösségi struktúrákból, munka és jövőkép nélkül, identitásukban bizonytalanul. [1]

Don Bosco válasza elsősorban nem elméleti volt.

Egy egzisztenciális teret hozott létre. Olyan környezetet, amelyben a fiatal megtanulta a viselkedés szabályait, de megkapott miden olyan segítséget is, amely az élethez és életvezetéshez szükséges.

Ezt, az általa létrehozott teret nevezzük ma oratóriumnak. Egy sajátos nevelési tér, amelynek négy alappillére van:

– ház, amely befogad;

– iskola, amely életre vezet;

– templom, amely megtanítja a hit útját;

– és udvar, ahol barátság és öröm születik. [2]

Bosco Szent János pedagógiai intuíciója ma különösen is aktuális, mert a mai fiatalok problémája a szabályok megértésén és elfogadásán túl az is, hogy nincs egy tér, ahol értelmet találjon a létük, az életük.

Don Bosco oratórium építése egy világos antropológiai és teológiai meggyőződésből születik: minden fiatal szívében ott van a jóhoz vezető pont, még akkor is, ha az el van rejtve, sérült vagy elfeledett. [3]

A nevelés ezért nála nem ránevelés, inkább feltárás. Ennek a sajátos pontnak a megkeresése, felismerése és felismertetése. Annak a belső pontnak, amelyet megtalálva belülről bontakozik ki egy értelmes élet és nem kívülről ráhelyezett kényszer vagy rend alapján.

Az általa megfogalmazott megelőző módszer kezdetleges alapelve valahogy úgy foglalható össze: nem a hibák büntetése a cél, inkább olyan környezet teremtése, ahol a fiatal szinte képtelen a rosszat választani, mert kapcsolatok, értékek és jelenlét veszi körül. [4]

A Megelőző Módszer rendszerének három alappillére – értelem, vallásosság és szeretetreméltóság – nem technikai elemek, és nem is csak pedagógiai fogalmak. A belső tér három dimenziójáról van itt szó:

– az értelem világosságot ad az élethez,

– a vallásosság távlatot ad az életnek,

– szeretetreméltóság pedig azt az élményt, hogy az élet jó, mert szeretve vagyok. [5]

Don Bosco pedagógiájának egyik legmélyebb mondata így hangzik: „Nem elég, ha a fiatalokat szeretjük, tudniuk kell, hogy szeretve vannak.” [6]

Ennek a mondatnak a mély és tudatos megélésében történik meg a nevelés döntő fordulata: a külső nevelési tér belső térré változik. Ez a kulcs a mi kérdésünkhöz is. Úgy gondolom, hogy

nem elég intézményeket működtetni. Olyan tereket kell teremtenünk, ahol a fiatal újra képes lesz kapcsolatba lépni önmagával, másokkal és Istennel.

Don Bosco mindezt nehezen tudta megfogalmazni elméletben és nem is írta le, mert megélte a fiatalok között.

A belső tér pedagógiája – az értelem, vallásosság és szeretetreméltóság mélysége 

A szalézi nevelés sajátossága nem merül ki abban, hogy kedvező, barátságos vagy motiváló környezetet teremt a fiatal számára. Don Bosco pedagógiájának valódi újdonsága mélyebben ragadható meg: olyan folyamat ez, amelynek során a külső nevelési tér fokozatosan belső térré válik a fiatal életében.

A mai fiatal helyzetének egyik meghatározó jellemzője a belső töredezettség. A külső ingerek sokasága, a digitális jelenlét intenzitása, az identitásformáló hatások sokszínűsége és gyakran ellentmondásossága olyan állapotot hoz létre, amelyben az egyén nehezen képes saját tapasztalatait egységbe rendezni.

A mai fiatal számára a szorongás nem csupán pszichológiai jelenség. Egyfajta belső antropológiai visszhang, vagyis a belső egység megbomlásának tünete.

A nevelés feladata épp ezért nem kizárólag a kompetenciák fejlesztése vagy a normák közvetítése. Szükséges elősegíteni, hogy a fiatal saját életének belső rendjét képes legyen újra felépíteni.

A megelőző módszer – értelem, vallásosság és szeretetreméltóság hármasa – egy olyan integrált pedagógiai ill. sokkal inkább antropológiai látásmód, amely a személy értelmi, spirituális és kapcsolati dimenzióját egyaránt figyelembe veszi. Ezek összehangolt fejlődését célozza.[7]

Az értelem dimenziója a valóság értelmezhetőségének tapasztalatához kapcsolódik. A fiatal akkor képes kilépni a sodródás állapotából, amikor életének eseményeit nem csak történések sorozataként éli meg. Felismeri az azok közötti összefüggéseket, belátja döntéseinek következményeit, és a saját cselekvését értelmes módon tudja alakítani. A szalézi pedagógia a szabályok közvetítésén túl értelmezési keretet ad: segíti a fiatalt abban, hogy a valóság érthető és alakítható térként jelenjen meg számára, így kilépjen a kaotikus valóságból. [8]

A vallásosság dimenziója ezt az értelmezési keretet kitágítja. Az emberi élet nem csupán érthető, hanem értelmes is kell legyen. A mai fiatalok körében gyakran tapasztalható, hogy a cselekvés lehetősége adott, de annak végső iránya és jelentése bizonytalan. Don Bosco pedagógiájában a vallási dimenzió, mint a személy – ún. transzcendens – hivatásának horizontjaként jelenik meg.

A fiatal életének eseményei nem elszigetelt történések. Egy nagyobb történet részei amelyben Isten jelenléte és meghívása értelmet ad az egyéni útnak.

Ez a távlat különösen akkor válik jelentőssé, amikor a jövő előre nem láthatóvá válik: a transzcendens horizont képes stabilitást adni ott is, ahol a konkrét élethelyzet bizonytalan. [9]

A szeretetreméltóság dimenziója a személy legmélyebb szintjét érinti. Don Bosco pedagógiai intuíciója szerint a nevelés végső kulcsa nem az értelem és nem is kizárólag a hitbeli távlat, hanem a kapcsolatban átélt szeretet tapasztalata. A már idézett híressé vált megfogalmazása arra utal, hogy a személy belső stabilitása alapvetően relációs természetű. A szeretet megtapasztalása egyszerre nyújt érzelmi biztonságot és lehetővé teszi az önazonosság fokozatos kialakulását is. A fiatal önmagát olyan valakiként kezdheti el látni, aki értékes, elfogadott és képes a fejlődésre.

A három dimenzió egysége hozza létre azt a belső teret, amelyben a személy integrációja végbe mehet. Amikor a fiatal képes értelmezni saját életét, amikor megtapasztalja annak transzcendens távlatát, és amikor mindezt egy elfogadó és szeretetteljes kapcsolat hálójában éli meg. Ilyen esetben megjelenik benne az a belső biztonság, amely a remény alapját képezi.

A remény tehát nem külső biztatás eredménye. Egy belső alap. Annak tapasztalata, hogy az élet értelmes, célorientált és kapcsolatokban gazdag.

Úgy gondolom, hogy Don Bosco pedagógiája nem csupán egy nevelési módszerként értelmezhető. Az a remény feltételeinek tudatos megteremtése is. A megelőző módszer lényege ebből vizsgált lényege az, hogy a fiatal ne csupán külső segítséget kapjon, váljon képessé saját életének belső formálására. Ez az a pont, ahol a nevelés túlmutat önmagán, és a személy teljes kibontakozásának szolgálatába áll.

A vidámság megmentése: a keresztény öröm, egyfajta spirituális ellenállás

A szalézi pedagógia egyik legkönnyebben felismerhető, ugyanakkor legkönnyebben félreérthető sajátossága a vidámság hangsúlya. A felszínes értelmezés hajlamos ezt pusztán hangulati elemként kezelni: jókedvként, közvetlenségként vagy pedagógiai eszközként.

Don Bosco tapasztalatában azonban a vidámság ennél lényegesen mélyebb jelentéssel bír: antropológiai és spirituális jel, amely a személy belső rendeződésének és a kegyelmi élet jelenlétének kifejeződése.

A szalézi hagyomány következetesen hangsúlyozza, hogy az öröm nem járulékos elem. Olyan karizmatikus valóság, mely a nevelési folyamat belső dinamikájához tartozik. Don Bosco lelkiségében az „öröm, optimizmus, remény” túl azon, hogy pedagógiai stílusjegy, egy a kegyelmi életből fakadó alapmagatartás is.[10] Az öröm ebből következően nem a nehézségek hiányából születik. Sokkal inkább abból a tapasztalatból, hogy az élet – minden törékenysége ellenére is – (nincs magára hagyva) Isten kezében van és értelmes.

A mai fiatalok helyzetében ez a dimenzió különös jelentőségű. A szorongás, amelyet a társadalmi bizonytalanság, a kapcsolati instabilitás és a jövőkép hiánya táplál, gyakran nem nyílt szomorúságként jelenik meg. Megmutatkozik viszont belső feszültségként, szétszórtságként, olykor közömbösségként. Ebben az összefüggésben

a vidámság nem a problémák elfedését jelenti. A vidámság annak a jele, hogy a személy képes újra kapcsolatba lépni saját életének pozitív értelmével.

Don Bosco pedagógiai gyakorlatában a vidámság szorosan kapcsolódik az általa kialakított nevelési környezethez. Az oratórium – még mielőtt a szervezeti formáját érintenénk – olyan „életvilág”, amelyben a fiatal megtapasztalja a közösséghez tartozás örömét, a játék felszabadító erejét, a közös tevékenységek jelentőségét és az ünnep tapasztalatát. A különböző pedagógiai tevékenységek – sport, zene, színház, közös programok – azok az elemek, melyek által a fiatal egységbe rendezheti kognitív, érzelmi és kapcsolati dimenzióit.[11]

A vidámság ezért a személy integrációjának jeleként értelmezhető. Amikor a fiatal képes örülni, akkor nem csupán egy pillanatnyi érzelmi állapotot él meg. Mutatkozik annak a tapasztalata is, hogy az élete nem esik szét. Az öröm így az egység jelévé válik. Annak a kifejeződése lesz, hogy a személy önmagával, másokkal és Istennel való kapcsolatában bizonyos harmóniára jutott.

A szalézi pedagógia ezt az örömöt tudatosan neveli. Nem spontán módon várja megjelenését. Olyan környezetet és kapcsolatokat épít, amelyek ezt elősegítik. A bizalom légköre, a személyes jelenlét, a közös élmények és a fokozatosan felépített felelősségvállalás mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a fiatal ne pusztán alkalmazkodjon a környezetéhez, hanem belülről megerősödjön.

Ezen a ponton válik érthetővé, hogy a szalézi vidámság miért tekinthető spirituális válasznak.

Nem a valóság nehézségeivel szembeni naiv optimizmust jelent, sokkal mélyebben annak a meggyőződése, hogy nem a rossz, a kudarc vagy a bizonytalanságé az utolsó szó.

Itt rejlik az öröm húsvéti természete is. S mindez abból a tapasztalatból fakad, hogy az élet végső értelme a beteljesedésben van.[12]

A nevelés szempontjából a fiatal számára nem elegendő tehát a problémák kezelésének képességét átadni. Szükséges, hogy megtapasztalja az élet élhető, a kapcsolatokban kibontakozó és a jövőre nyitott voltát. A vidámság így a nevelés egyik legfontosabb indikátorává válik. Jelzi, hogy a fiatal belső világa kezd újra egységbe rendeződni.

A megelőző módszer gyakorlati pedagógiájában tudatosan teret adott a fiatalok játék iránti igényének, mert felismerte, hogy a mozgás, a közös öröm és az ünnep tapasztalata nélkülözhetetlen a személy egészséges fejlődéséhez.[13] A vidámság így vált pedagógiájában a nevelés egyik nélkülözhetetlen eszközévé. Megmutatja azt is, hogy a fiatal hol tart belső lelki egységével.

A mai katolikus oktatás számára ez különösen fontos felismerés lehet.

A remény átadása ugyanis nem elsősorban fogalmi vagy morális síkon történik, szükségszerűen kell, hogy tapasztalati módon is megjelenjen.

Ahol a fiatal képes örülni, ott már megjelent a remény csírája. Ahol a közösségben való jelenlét örömöt ad, ott a személy nincs egyedül. Ahol az élet apró mozzanatai is jelentéssel telítődnek, ott a jövő nem pusztán bizonytalan lehetőség.

A szalézi pedagógia egyik legaktuálisabb felhívása: meg kell menteni a vidámságot! Nem azért, hogy könnyebbé tegyük a nevelést, hanem azért, mert a vidámság az a tér, ahol a fiatal újra találkozhat saját életének értelmével.

Reménytérképet rajzolni ma

A szalézi pedagógia értelmezése nem zárulhat le a módszer, a tér vagy az élmény szintjén. A kérdés végső formája mindig az, hogy mindez milyen felelősséget jelent a jelen nevelési gyakorlat számára. Különösen egy olyan kontextusban, ahol a katolikus oktatás tudatosan keresi saját identitását és jövőformáló szerepét.

A „reménytérkép” kifejezés különösen beszédes. A térkép nem maga az út, és nem is a cél, inkább csak egy olyan eszköz, amely segít eligazodni, irányt találni, és értelmezni a megtett lépéseket. A nevelés feladata nem a fiatal helyett megrajzolni az utat, hanem képessé tenni őt arra, hogy saját útját felismerje és azon járjon.

Don Bosco pedagógiája nem elsősorban struktúrákat kínál.

Olyan életteret kíván létrehozni, amelyben a fiatal megtapasztalja, hogy az élete értelmezhető, élhető és nyitott.

Ez az a tapasztalat, amelyre minden további döntés épülhet.

A fiatalok mai kihívásaira a szalézi válasz nem gyors megoldásokat kínál. Szeretne egy folyamatot biztosítani: jelenlétet, kísérést, közösséget, fokozatos felelősségvállalást. Ez a folyamat lehetővé teszi, hogy a fiatal a külső alkalmazkodás helyett belülről erősödjön meg.

Ezért

a katolikus oktatás jövőjének egyik alapvető feladata az értékek közvetítése vagy a tudás átadása mellett, olyan környezetek létrehozása, amelyekben a remény megtapasztalhatóvá válik.

Ahol a fiatal nemcsak hall a jövőről, hanem elkezdi azt elképzelni. Ahol nemcsak feladatokat kap, hanem megtapasztalja saját felelősségének értelmét. Ahol nemcsak közösségbe kerül, hanem otthonra talál.

A szalézi tapasztalat itt kínál egy sajátosságot az egész egyház számára. Azt a meggyőződést, hogy a nevelés akkor válik teljessé, amikor a fiatal nemcsak fejlődik, hanem örülni kezd. A jövő pedig lehetőségként jelenik meg számára.

A „vidámság megmentése” kulcskérdés. Mert ahol a fiatal képes örülni, ott már nem zárult be önmagába. Ott már megjelent a kapcsolat, a bizalom, a jövő iránti nyitottság és a remény tapasztalata.

A szalézi pedagógia mai aktualitása így ragadható meg: nemcsak utakat kell mutatnunk a fiataloknak. Olyan tereket kell teremtenünk, ahol újra elhiszik, hogy érdemes úton lenni.

Az elején két fiatal történetét idéztem fel, és talán mindannyian felismertünk bennük valakit. A szalézi pedagógia nem választja szét a sikereset és a küzdőt. Mindkettő mellé odaáll. Mert ahol valaki ott marad a fiatal mellett, ott a remény már elkezd dolgozni.

Fotó: Piarista Tartományfőnökség

Magyar Kurír