XIV. Leó pápa homíliája a Béke Királynője-plébánián: Ne törődjetek bele az erőszakosság kultúrájába!

17 órakor szentmisét mutatott be a plébániatemplomban, majd az eucharisztikus ünneplést követően a pasztorális tanáccsal találkozott a plébániaépület egyik termében. Ezután köszöntötte azokat a híveket, akik a szabadban maradva, az alkalomra felállított kivetítőn követték a szentmisét.

A Szentatyával együtt ünnepelte a szentmisét Baldo Reina bíboros vikárius; Renato Tarantelli Baccari püspök, a déli szektor püspöke és a római egyházmegye helynök-helyettese; valamint Giovanni Vincenzo Patanè plébános. Jelen volt több ostiai plébános, az olasz Guardia di Finanza (pénzügyőrség) káplánja és más helyi papok is.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes szentbeszédét közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Nagy öröm számomra, hogy itt lehetek, és közösségetekkel élhetem meg azt a cselekményt, amelyről a „vasárnap” a nevét kapta [olaszul: domenica, ’az Úr napja’]. Ez „az Úr napja”, mert a feltámadt Jézus közénk jön, meghallgat bennünket, szól hozzánk, táplál bennünket és küldetést bíz ránk.

Így a mai evangéliumban, amelyet hallottunk,

Jézus meghirdeti számunkra „új törvényét”: nem pusztán tanítást ad, hanem erőt is annak megvalósításához. Ez a Szentlélek kegyelme, aki kitörölhetetlen módon szívünkbe írja és teljességre viszi a régi szövetség parancsait (vö. Mt 5,17–37).

A tízparancsolattal az Egyiptomból való kivonulás után Isten szövetséget kötött népével, ezzel életprogramot adott és az üdvösség útját kínálta fel. A „tíz szó” tehát a szabadulás útjába illeszkedik, és abban érthető meg: ezen az úton az egymástól elkülönülő és elnyomott törzsek egységes és szabad néppé válnak. Ily módon ezek a parancsok a pusztai vándorlás hosszú útján útmutató világosságként jelennek meg; és megtartásukat nem annyira előírások formális teljesítéseként fogják fel és valósítják meg, hanem szeretetből fakadó cselekedetként, hálás és bizalommal teli viszonzásként a szövetség Urának.

A törvény tehát, amelyet Isten népének ajándékozott, nincs ellentétben szabadságával, hanem ellenkezőleg: annak feltétele, hogy valóban élni tudjon szabadságával.

A mai olvasmány Sirák fia könyvéből (vö. 15,16–21), és a 118. zsoltár, amellyel válaszunkat énekeltük, arra hív bennünket, hogy az Úr parancsaiban ne elnyomó törvényt lássunk, hanem az ő pedagógiáját az emberiség számára, amely az élet és a szabadság teljességét keresi.

Ezzel kapcsolatban a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció elején a II. vatikáni zsinat egyik legszebb megfogalmazását találjuk, amelyben szinte Isten szívének a dobogását érezni lehet az Egyház szívén keresztül. A zsinat ezt mondja: „Az öröm és a remény, a gyász és a szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra ne találna szívükben” (II. vatikáni zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 1).

Ez a megmentő prófécia bőségesen árad Jézus igehirdetésében, mely a Galileai-tó partján kezdődik a boldogságmondásokkal (vö. Mt 5,1–12), és folytatódik azzal, hogy feltárja Isten törvényének valódi és teljes értelmét. Így szól az Úr: „Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: Ne ölj! Aki öl, méltó az ítéletre. Én viszont azt mondom nektek, hogy méltó az ítéletre mindaz, aki haragszik testvérére. Aki azt mondja testvérének: »Te esztelen!«, méltó a főtanács ítéletére. Aki pedig azt mondja: »Te istentelen!«, méltó a kárhozat tüzére” (Mt 5,21–22). Így mutatja meg az ember teljességéhez vezető utat: az Isten iránti hűséget, amely a felebarát tiszteletén és a róla való gondoskodáson alapul a maga sérthetetlen szentségében, s amelyet a tetteket és szavakat megelőzően a szívben kell ápolni. Itt születnek ugyanis a legnemesebb érzések, de a legfájdalmasabb eltorzulások is: a bezárkózás, az irigység, a féltékenység; ezért aki rosszat gondol testvéréről, és negatív érzéseket táplál iránta, bensőjében mintegy már meg is öli. Nem véletlen, hogy Szent János kijelenti: „Aki gyűlöli testvérét, az gyilkos” (1Jn 3,15).

Mennyire igazak ezek a szavak! És

amikor velünk is előfordulna, hogy másokat megítélünk és megvetünk, emlékezzünk arra, hogy a világban látott rossznak éppen ott vannak a gyökerei, ahol a szív hideggé, keménnyé és az irgalomban szegénnyé válik.

Ezt itt, Ostiában is megtapasztalhatjuk, ahol – sajnos – jelen van és sérüléseket okoz az erőszak, mely olykor a fiatalok és a serdülők körében is gyökeret ver, és amelyet esetleg a kábítószer-használat táplál; de jelen van bűnszervezetek révén is, amelyek bűncselekményeikbe vonva kizsákmányolják az embereket, és amelyek törvénytelen és erkölcstelen módszerekkel igyekeznek érvényesíteni tisztességtelen érdekeiket.

E jelenségekkel szemben arra hívlak benneteket, mint plébániai közösséget, hogy összefogva az itteni városrészekben működő más jóravaló szervezetekkel és emberekkel

továbbra is nagylelkűen és bátran fáradozzatok azon, hogy vessétek az evangélium jó magját utcáitokon és otthonaitokban. Ne törődjetek bele az erőszakosság és az igazságtalanság kultúrájába!

Ellenkezőleg, tiszteletre és egyetértésre törekedjetek, kezdve azzal, hogy lefegyverzitek beszédeteket, aztán pedig energiát és erőforrásokat fektettek a nevelésbe, különösen a gyermekek és a fiatalok nevelésébe.

Igen, hogy a plébánián megtanulhassák a becsületességet, a befogadást, a határokon átlépő szeretetet; megtanulják nemcsak azokat segíteni, akik viszonozzák, és nemcsak azokat köszönteni, akik visszaköszönnek, hanem mindenki felé ingyenesen és szabadon közelednek; megtanulják, hogy hitük és életük összhangban legyen, amint Jézus tanítja, amikor így szól: „Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki testvéreddel. Csak aztán térj vissza, hogy bemutasd áldozatodat” (Mt 5,23–24).

Legyen ez, kedves testvéreim, erőfeszítéseitek és tevékenységeitek célja, a hozzátok közel és a távol állók javára egyaránt, hogy azok is, akik a rossz rabságában élnek, rajtatok keresztül rátalálhassanak a szeretet Istenére, az egyetlenre, aki szabaddá teszi szívünket és valóban boldoggá tesz bennünket.

XV. Benedek pápa száztíz évvel ezelőtt azt kívánta, hogy e plébánia Szűz Máriának, a Béke Királynőjének nevét viselje. Ezt az első világháború idején tette, közösségetekre is úgy tekintve, mint fénysugárra a háború ólomszürke egén. Bár sok idő telt el azóta, sok felhő sötétíti el ma is a világot: az evangéliummal ellentétes logikák terjednek, melyek az erősebb felsőbbrendűségét hirdetik, a hatalmaskodásra ösztönöznek, és a mindenáron való győzelem vágyát táplálják, süketen a szenvedők és a védtelenek kiáltására.

Állítsuk e sodródással szembe a szelídség lefegyverző erejét, továbbra is békét kérve, kitartóan és alázattal fogadva és ápolva a béke ajándékát.

Szent Ágoston azt tanította, hogy „Nem nehéz birtokolni a békét […]. Ha birtokolni akarjuk, ott van, kéznél van, és minden nehézség nélkül a mienk lehet” (Háromszázötvenhetedik beszéd, 1). Ez pedig azért van, mert a mi békénk Krisztus, akit úgy nyerünk el, ha engedjük, hogy ő meghódítson és átalakítson bennünket,

ha megnyitjuk előtte szívünket, és ha az ő kegyelmével megnyitjuk mindazok előtt, akiket ő maga küld utunkra.

Ti is tegyétek ezt, kedves testvéreim, napról napra. Tegyétek együtt, közösségként, Máriának, a Béke Királynőjének segítségével. Ő, Isten anyja és a mi anyánk őrizzen és oltalmazzon bennünket mindenkor! Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír