XIV. Leó pápa a montevideói imavirrasztáson: Az Úr fényét kell visszatükröznünk!

XIV. Leó pápa – 2026. november 8., vasárnap | 19:17

November 7-én este (magyar idő szerint 22.45-kor) a Szentatya imavirrasztáson vett részt a montevideói Centenario Stadionban. A helyi hatóságok tájékoztatása szerint a stadionban több mint hetvenezren vettek részt az eseményen, további harmincezren pedig a stadion környékén követték az imavirrasztást.

A látogatás himnusza és a találkozó moderátorának bevezetője után Montevideo bíboros érseke köszöntötte a pápát. Ezután a jelenlévők rövid művészi-zenei műsort tekintettek meg. Ezt követően a Szentatya meghallgatta egy fiatal hitoktatónő, egy nemrég megkeresztelkedett fiatalember és egy katolikus család tanúságtételét. Ennek a résznek a végén, az evangélium felolvasása után mondta el beszédét, melyben a betlehemi születés történetéből kiindulva azt hangsúlyozta, hogy az egyház ereje nem a létszámában vagy társadalmi befolyásában, hanem a Krisztushoz való hűségében rejlik. Arra buzdította a híveket, hogy életükkel tükrözzék vissza Krisztus fényét, bátran tegyenek tanúságot hitükről, és az örömhírt azokhoz is vigyék el, akik nem keresik Istent. Különösen a fiatalokat biztatta arra, hogy ne elégedjenek meg a középszerűséggel, hanem törekedjenek az életszentségre.

A találkozó a hívek könyörgésével, a Miatyánkkal, áldással, az ajándékok átadásával és a záróénekkel fejeződött be.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa beszédét teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves testvéreim, kedves Uruguay, jó estét kívánok!

Hálát adok Istennek a lehetőségért, hogy találkozhatom itt veletek. Köszönetet mondok Sturla bíborosnak, Montevideo érsekének a hozzám intézett üdvözlő szavakért, valamint Federicának, Giovanninak és a Gutiérrez Hernández családnak az őszinte tanúságtételükért. Tudom, hogy amögött, amit egy rövid látogatás során láthat az ember, hosszú évek kitartó hűsége áll. Azokra a családokra gondolok, amelyek továbbadták a hitet, azokra a papokra és megszentelt életet élő személyekre, akik odaadták életüket, azokra a világiakra – köztük sok fiatalra –, akik fenntartják közösségeiket, és mindazokra, akik Isten iránti szeretetből mások szolgálatába állnak. Köszönöm, hogy sok ember életében jelenvalóvá tettétek Jézus Krisztust.

Ő választott ki bennünket arra, hogy elinduljunk és gyümölcsöt teremjünk (vö. Jn 15,16), és lehet, hogy e gyümölcsök nagy része ott terem, ahol mi magunk észre sem vesszük.

Az egyház mélységesen hálás nektek.

Az, hogy ma este veletek lehetek, alkalmat ad arra, hogy megosszak veletek néhány gondolatot arról, amit ma sok keresztény közösség tapasztal: az elvilágiasodás előretöréséről és a vallási közömbösség egyre szélesebb körű elterjedéséről. Sok helyen a hitet már nem adják tovább olyan természetességgel, mint a korábbi nemzedékek idején, és egyre többen vannak, akik életük jelentős részét úgy élik le, hogy nincs rendszeres kapcsolatuk az egyházzal és a vallásgyakorlattal. Az Uruguayban zarándokló egyház híveinek meg kellett tanulniuk ebben a helyzetben megélni és hirdetni hitüket, amint azt ma este hallhattuk. Ezért tapasztalatotok segítségére lehet a világ más részein élő testvéreiteknek, akik most kezdik felismerni – különféle módokon –, mit jelent kisebbségben lenni. Ám ilyen körülmények között is vannak, akik kitartanak: szülők, akik gyermekeikkel imádkoznak; tanárok, akik igyekeznek megélni hitüket és tanúságot tenni róla; fiatalok, akik felfedezték Krisztust, és akkor is követni akarják, amikor egyedül érzik magukat; közösségek, melyek továbbra is összegyűlnek; és papok, akik nagy távolságokat tesznek meg, hogy elvigyék a szentségeket a híveknek. Amikor ezeken gondolkodtam, újra meg újra egy kis bibliai város jutott eszembe: Betlehem.

Mikeás próféta „Júda nemzetségei között a legkisebbnek” nevezte (Mik 5,2); Szent Máté viszont azt mondja róla: „Semmiképp sem vagy a legkisebb” (Mt 2,6). Betlehem továbbra is kicsi maradt. Sem mérete, sem politikai jelentősége nem változott. Talán Betlehem taníthat nekünk valamit erről a helyzetről: amikor kevesen vagyunk, amikor erőnk fogyatkozik, vagy amikor azt tapasztaljuk, hogy társadalmi jelenlétünk már nem olyan, mint korábban, fennáll a veszélye annak, hogy nagyon is emberi szempontok alapján kezdjük megítélni a helyzetünket.

Az evangélium arra hív bennünket, hogy más szemmel tekintsünk a dolgokra. Isten Betlehemet választotta ki, s ez a választás önmagában elegendő ahhoz, hogy a kicsinységet ne azonosítsuk a jelentéktelenséggel.

Elég csak az Oltáriszentségre gondolnunk: a világmindenség Ura jelen van a kenyér és a bor egyszerű színe alatt! Ugyanez az isteni logika már születésekor is megmutatkozik. Szent Lukács elbeszéli, hogy amikor elérkezett a szülés ideje, „nem jutott nekik hely” (Lk 2,7). Minden hely foglalt volt. Talán a mai közöny képét ismerhetjük fel ebben a mondatban. Az életet annyira betöltik a teendők, a kapcsolatok, a tervek és a figyelmünket elterelő dolgok, hogy végül Isten hiányát már nem is érezzük hiánynak. Eljuthatunk arra a pontra, hogy anélkül élünk, hogy keresnénk őt, sőt anélkül, hogy észrevennénk, mennyire szükségünk van rá.

Krisztus mégis eljön, de a ház tele van. Odabent nincs hely számára, ezért végül jászolba fektetik; nem sokkal később pedig Heródes az életére tör, mert nem képes elviselni egy olyan uralmat, amelyet nem tarthat az ellenőrzése alatt.

A betlehemi történetből valami ma is újra meg újra megtörténik: az ember feleslegesnek tekintheti Istent, a hitet pedig a magánélet területére szoríthatja, mintha semmivel sem járulhatna hozzá a közösségi élethez.

Amikor Isten nélküli világot akar építeni, fennáll a veszélye, hogy az ember számára sem marad benne hely. Mindez azonban mit sem változtat a valóságon: az a gyermek Isten, s azért jön, hogy üdvözítsen bennünket. Ebben a „bennünket” szóban pedig mindannyian benne vagyunk, mert a közöny lassanként a mi életünkbe is beszivároghat, a miénkbe, akik hívők vagyunk.

Betlehem nagyon egyszerű kérdést tesz fel nekünk: van-e helyünk Jézus számára? Van-e helye az időnkben, a gondolkodásunkban, az otthonainkban; van-e helye annak, hogy meghallgassuk őt, befogadjuk bocsánatát, és engedjük, hogy igéje helyreigazítson bennünket?

Imádsággal, misével, gyónással és az evangélium imádságos olvasásával kell megőriznünk Krisztust életünk középpontjában. Mindannyiunknak újra meg újra tanítvánnyá kell válnunk. Ha azt szeretnénk, hogy mások találkozzanak Krisztussal, nekünk magunknak ismernünk kell a Betlehembe vezető utat.

Betlehembe bölcsek is érkeztek, akik messziről megláttak egy csillagot. Nem voltak a Szentírás szakértői, nem tudták, hol ér majd véget az útjuk, s még azt sem tudták megmondani, mit keresnek. Az a fény azonban vágyakozást ébresztett bennük, mely útnak indította őket. Kedves barátaim,

ti alázattal és egyszerűséggel visszatükrözhetitek Krisztus fényét életetekben. Talán vannak olyan emberek, akik maguktól sosem nyitnának ki egy bibliát, akik évek óta nem léptek templomba, vagy akik azt sem tudják megmondani, hisznek-e Istenben. De amikor benneteket látnak, felébredhet bennük az Isten utáni vágy, az istenkeresés szándéka, és felfedezhetik, hogy érdemes az egész életüket feltenni rá.

Fiatal barátaim, ti magatok is merjétek megtenni a lépést: házasodjatok meg, és alapítsatok családot! Ne féljetek az „örökre” szótól! Házaspárok, legyetek nyitottak az élet befogadására, még akkor is, ha a világ azt mondja nektek, hogy a gyermek teher! Ha valamelyiktek úgy érzi, hogy Krisztus arra hívja, hagyjon el mindent, és a papságban vagy a szerzetességben kövesse őt, ne hagyja figyelmen kívül ezt a hangot attól való félelmében, hogy más lehetőségekről le kell mondania. Amikor ára van annak, hogy igazságosak és becsületesek legyetek, vállaljátok azt! Amikor a megbocsátás vereségnek tűnik, bocsássatok meg! Amikor mindenki azt mondja nektek, hogy elsősorban magatokra gondoljatok, ne féljetek az utolsó helyre állni; legyetek képesek feláldozni időt, pénzt, kényelmet és terveket mások szolgálatáért! Aki rátok néz, tegye fel magában a kérdést: Miért él így? Honnan van ekkora szabadsága? Miért szeretik ennyire egymást?

A csillag, amelyet a bölcsek láttak, nem a cél volt. Feladata az volt, hogy Betlehembe vezessen, ahol Krisztus van. Életünk akkor hoz gyümölcsöt, ha kérdést ébreszt valakiben, s ez a kérdés elvezeti őt Jézushoz.

Ahhoz, hogy nagy világosságot árasszunk, nem az kell, hogy sokan legyünk, hanem az Úr fényét kell visszatükröznünk.

Szent Lukács egy másik jelenethez vezet bennünket: a pásztorokhoz, akik éjszaka a nyájukat őrzik. Nem követték a csillagot, nem indultak útnak, s úgy tűnik, nem is keresnek semmit. Egyszerűen élik mindennapi életüket, azt teszik, amit minden éjjel szoktak. Isten pedig épp ott lép oda hozzájuk: „Ne féljetek, íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben az egész népnek része lesz” (Lk 2,10). Ez az örömhír ihlette uruguayi látogatásom jelmondatát: Nagy örömet hirdetek nektek! Ezeknek a szavaknak mindig központi helyet kellene kapniuk az egyház életében. A jó híreknek tanúkra van szükségük. Mi pedig olyan jó hírt kaptunk, amelyet érdemes világgá kiáltani: Jézus Krisztus! Isten Fia emberré lett! Ő a velünk lévő Isten!

Tőle tudjuk, hogy bűneink bocsánatot nyerhetnek. Elkísérhetjük a haldoklót, és elmondhatjuk neki, hogy élete nem a semmibe torkollik. Kenyeret és bort vihetünk az oltárra, és magunkhoz vehetjük az ő testét és vérét. Aki elesett, annak azt mondhatjuk: „Kelj fel, lehetőséged van újrakezdeni!” Nézzétek, milyen kincset bíztak ránk! Jézus Krisztus a mi reményünk! A társadalom más intézményekben is sok rendkívül értékes dolgot találhat, de semmi sem helyettesítheti annak hirdetését, hogy Isten szeretete erősebb a halálnál, a gyűlöletnél, az erőszaknál, a háborúnál és a bűnnél. Ezt az örömöt visszük magunkkal, erre az örömre jött emlékeztetni benneteket a pápa.

Figyeljük meg, hogy az angyal hozzáteszi: ebben az örömben „az egész népnek része lesz”. Nem azt mondja: „azoknak, akik várták”, és nem is azt, hogy „azoknak, akik tökéletesek”. Vannak, akik a bölcsekhez hasonlóan már keresnek, és nekünk kísérnünk kell őket útjukon. Mások viszont, akárcsak a betlehemi pásztorok, nem keresnek semmit. Hozzájuk is el kell jutnia ennek az örömnek, hogy rájuk találjon életük sötétségében.

A pásztorok, miután meghallották az örömhírt, így szóltak egymáshoz: „Menjünk el Betlehembe!” (Lk 2,15). Ott megtalálták Máriát, Józsefet és a gyermeket. Az evangélista hozzáteszi, hogy „Istent dicsőítve és magasztalva” tértek haza (Lk 2,20). Ugyanahhoz a munkához, ugyanazokra az utakra tértek vissza, és valószínűleg ugyanazokkal a gondokkal kellett szembenézniük. Ők maguk azonban már nem voltak ugyanazok. Találkoztak Krisztussal.

Kedves barátaim! Legyen ez a találkozás olyan számotokra, mint Betlehem, hogy megváltozva térjetek vissza mindennapi életetekbe! Krisztus valóban lépjen be mindabba, amit tesztek, amit szerettek, amit választotok, még abba is, amit senki sem lát. Legyetek szentek! Ne elégedjetek meg azzal, hogy csupán tisztességes életet éltek, sem olyan megszokásból gyakorolt hittel, amely beéri a legszükségesebbel!

Ne csak egy részt adjatok magatokból Istennek, hanem egészen adjátok neki magatokat! Szentnek lenni azt jelenti, hogy olyan férfiak és nők vagyunk, akikben túlárad a Krisztusban kapott bőséges élet; szabad és hiteles emberek, akiknek élete vonzóvá teszi a szeretetre, az igazságra és a boldogságra mondott határozott igent.

Ne féljetek erre törekedni! Krisztus nem középszerűségre hívott bennünket, hanem az övéhez hasonló új és teljes életre.

Kedves testvéreim, kedves Uruguay! Látszódjék meg rajtunk, hogy Betlehemben jártunk! Látszódjék meg, hogy Krisztus él, és hogy a vele való találkozás megváltoztatja az életünket. Ugyanaz a Jézus, aki Betlehemben született, aki meghalt és feltámadt, örökké él, és velünk marad. Krisztus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben, és vár bennünket. Milyen jó, hogy Betlehem neve épp azt jelenti: „a kenyér háza”! Ott született meg az, aki az élet kenyereként adja majd önmagát nekünk. És ma is találkozhatunk vele, aki oly közel van hozzánk, és oly alázatosan van jelen minden tabernákulumban. Keressétek őt ott, a szentségimádásban! Beszéljetek vele úgy, mint egy baráttal, és engedjétek, hogy nézzen benneteket!

Helyezzük életünket a Harminchármak Szűzanyjának tekintete elé is! Ő, a Hajnalcsillag, aki Fiához vezet bennünket, tanítson meg arra, hogy felismerjük és kövessük őt! Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy Máriához hasonlóan mindig válaszoljunk hívására: Íme, itt vagyok, Uram, íme, a te szolgád, a te szolgálóleányod; történjék velem akaratod szerint!

Köszönöm szépen!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria