Yves testvér, aki életét adta Kamerunban az utcagyerekekért

Parolin bíboros látogatása annak a jele, hogy Ferenc pápa közel áll Kamerunhoz, egész Afrikához, különösen most, a gazdasági és társadalmi válságot is okozó világjárvány idején. A vezetőkkel való találkozáson, a székesegyházban bemutatott szentmisén kívül a bíboros egy látszólag periférikus helyre is ellátogatott Yaoundéban: a Foyer de l’Espérance-ba, hogy megemlékezzen a Jézus Kistestvérei rendhez tartozó francia misszionáriusról, Yves Lescanne-ról.

Yves testvér volt az első, aki Kamerunban az utcákon élő rengeteg gyermek szolgálatára szegődött. 2002. július 29-én éppen az egyikük ölte meg barbár módon. Erőszakos, igazságtalan halála, ami inkább vereségre hasonlít, bizonyos értelemben élete beteljesedése volt. Egyszerű, de mély gondolkodású ember volt, aki egész életét ezeknek a gyerekeknek szentelte, először Yaoundéban, aztán az ország északi részén. Egy fiú, akit évek óta segített, akit Franciaországba is elküldött egy műtétre, és akit minden erejével igyekezett kiszakítani az utcai életből, egy őrjöngő, haragos pillanatában meggyilkolta. 62 éves volt. Műve a jezsuiták és a PIME (Külmissziók Pápai Intézete) egyik misszionáriusa segítségével tovább él.

1972-ben kezdett utcagyerekekkel foglalkozni, amikor a yaoundéi kiskorúak börtönének káplánja volt. Észrevette, hogy sokan a kiskorúak közül visszaesnek, újra a börtönben találják magukat. Utánuk ment a főváros utcáira, elment oda, ahol éltek. És azt látta, hogy nagyon fiatal gyerekek is a járdákon aludtak, távol a családjuktól, nem jártak iskolába, nem dolgoztak, nem volt előttük jövő. Idénymunkákat vállaltak, és loptak, hogy enni tudjanak és ragasztót vegyenek, amitől elbódulnak. A mai szervezett bűnözési formákhoz képest kis dolgok voltak ezek, de a rendőrség súlyosan büntette.

Néhányat közülük befogadott, aztán létrehozott egy házat 7 és 16 év közötti gyerekeknek. A Foyer félig nyitott ház, köztes hely a rendezetlen utcai élet és a családi ház között. Arra készíti fel a gyerekeket, hogy hazatérjenek a családjukhoz. Hosszú és nehéz út ez, a házba körülbelül harminc gyerek költözhet, hogy megmaradjon a családias jellege. 1992-ben Yves testvért északra küldték, hogy megismerkedjen azokkal a gyerekekkel, akik onnan indulnak el a fővárosba, nagy szegénységből, családjukat hátrahagyva, egy jobb élet reményében.

Maurizio Bezzi, a PIME misszionáriusa viszi tovább Yves testvér örökségét. Az Edimar központ, amelyet ő alapított, hasonló úton jár. Így emlékezik vissza Yves-re: „Ahogyan a nevelőink jelen vannak és dolgoznak a gyerekek között, abban ma is példa az az egyszerűség, ahogy ő tudott együtt lenni velük. Nem értük, hanem velük vagyunk. Én is mindig arra törekszem, hogy ne a nagy legyek a kicsik között, hanem a megtestesülés logikája szerint legyek együtt ezekkel a gyerekekkel, a párbeszéd és a bizalom légkörét megteremtve.”

Az Edimar központ igyekszik biztos hely lenni a fiatalok számára, ugyanakkor nagyon szabad is: „Szabadon alakítják ki velünk a kapcsolatot, sem ételt, sem alvóhelyet nem biztosítunk. Sokszor feltettük magunknak a kérdést, hogy akkor miért jönnek el mégis. Talán mert megszeretik a pozitív dolgokat: a játékot, a mozit, az iskolát, de legfőképpen a nevelőkkel való kapcsolatot, amelyben megélik, mit jelent a barátság.”

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás: Mondoemissione.it

Fotó: Mondoemissione; Ilsismografo.blogspot.com

Magyar Kurír