Zenari bíboros szolgálata véget ért Szíriában – „Egy megalázott és lerombolt országtól búcsúzom”

– Bíboros úr 2008-ban érkezett Szíriába. Ott élt a polgárháború éveiben, egészen a legutóbbi fordulatig. Van olyan arc, jelenet, amely a legjobban összefoglalja ezt a tizenhét Damaszkuszban töltött évet?

– Szíria jelenkori történelmének három jól elkülöníthető időszakát élhettem át. Amikor tizenhét éve megérkeztem, az még a háború előtti Szíria volt. Aztán következett tizennégy évnyi véres konfliktus. Végül egy éve új szakasz kezdődött. Az a Szíria, amelyet most elhagytam, már nem ugyanaz a Szíria, amely érkezésemkor fogadott.

Ami az arcokat illeti, többet is a szívemben őrzök. Szenvedő gyermekek arcát, akiknek végtagjait repeszek szakították le, és akiket damaszkuszi kórházakban látogattam meg.

Magammal viszem az eltűntek nevét:

a két aleppói ortodox metropolita, a szír ortodox Gregoriosz Johanna Ibrahim és a görög ortodox Bulosz Jazigi nevét; drága barátunkét, Paolo Dall’Oglio atyáét és más papokét, akiknek családjaival még mindig tartom a kapcsolatot. Ezeket hordozom a szívemben. Teli bőröndökkel indultam el, de a szívemben hordozott érzelmek sokkal többet nyomnak a poggyásznál.

– Ön gyakran – Ferenc pápát idézve – úgy beszélt Szíriáról mint meggyötört országról, amelyet nemcsak bombák sújtanak, hanem a szankciókkal, az inflációval és a kilátástalansággal vívott „gazdasági háború” is. A vezetőváltás meghozta a változás konkrét jeleit? Hogyan kellene lépnie a nemzetközi közösségnek?

Egy még mindig romokban heverő és megalázott Szíriát hagytam hátra.

A megalázottság nagyon súlyos teher. Vannak, akik félig telinek látják a poharat, mások félig üresnek. A nemzetközi közösség politikai és részben gazdasági támogatása ugyanakkor reményre ad okot. Az új irányvonalat azért is támogatják, mert a káosz lenne az alternatíva. Ez látszott abból is, ahogyan az új elnököt fogadták az ENSZ-ben és a különböző államfőkkel való találkozókon. A másik oldal viszont a lerombolt Szíria, amely nehezen talál rá a nemzeti egységre. A főbb csoportoknak – szunnitáknak, kurdoknak, alavitáknak, drúzoknak és keresztényeknek – újra fel kell fedezniük, hogy összetartoznak. Itt még sok az ismeretlen tényező. Amikor egy éve azt ismételgették: „wait and see” (várjunk, és meglátjuk), én azt mondtam: „work and see” (dolgozzunk, és meglátjuk). Akinek napi egy órában jut csak áram, attól nem kérhetjük, hogy várjon. Fel kell gyűrni az ingujjat. VI. Pál 1967-es Populorum progressio kezdetű enciklikájának mondatát idézem:

A fejlődés a béke új neve.” Ha békét akarunk Szíriában, újjá kell építenünk a kórházakat, az iskolákat, elektromos áramot kell adnunk.

A fejlődés a béke új neve.

– Említette, hogy az országot alkotó minden csoportnak rá kell találnia egy új összetartozásra. A keresztényeknek is. Sajnos rengetegen elhagyták az országot. Fennáll a veszélye, hogy Szíriában egyáltalán nem maradnak keresztények?

– Néhány napja találkoztam Leó pápával, és az első információk között, amit megosztottam vele, ez szerepelt hiteles források alapján:

a keresztények – ortodoxok, katolikusok, protestánsok – 80 százaléka elhagyta Szíriát az elmúlt tizenöt év alatt.

És sajnos mások is vannak, akik indulni készülnek. Ez súlyos seb a keleti egyházak és a társadalom számára is. Látom a küldetést: a keresztények lehetnének a kötőanyag, a híd a különböző csoportok között. Még ha kevesen is vagyunk, ez lehetne a hivatásunk. Nem lehet rögtönözni: fel kell készülni rá, de már el lehet kezdeni. 

– Az Egyház mindig is az élen járt abban, hogy segítséget, támaszt nyújtson a szíriai lakosságnak. Szeretném megemlíteni az Ön által erősen szorgalmazott „Nyitott kórházak” projektet, amelyet az Avsi Alapítvánnyal valósítottak meg: ingyenes ellátást nyújt a legszegényebb szíriaiaknak.

– Az Egyház kétezer éve járul hozzá az ország fejlődéséhez az oktatásban, az egészségügyben és a közéletben is. Az Egyház próbálta enyhíteni ezt a hatalmas humanitárius vészhelyzetet. Gondolok itt a Caritas Siria munkájára, a népkonyhákra, az egészségügyi segítségnyújtásra és a hét éven át tartó „Nyitott kórházak” projektre, amely vallási hovatartozástól függetlenül mindenki előtt nyitva állt. Az elmúlt években a hat másik intézménnyel, a „Remény rendelőivel” együtt körülbelül 180 ezer szegény beteget láttak el. Ez csak csepp a tengerben, de megtettük, amit tudtunk.

– Többször beszélt arról, hogy Szíria területén proxyháborút (helyettesítő háború: a nagyhatalmak nem egymással ütköznek meg közvetlenül, hanem egy harmadik fél területén, helyi erőket támogatva vívják meg saját érdekharcaikat – a szerk.) vívnak. Tart attól, hogy Szíria elveszítheti területi integritását?

– Ez egy kényes pont. A területi integritás és a függetlenség még mindig törékeny. Jelen voltak, és részben most is jelen vannak külföldi katonai erők, különféle érdekekkel. Nemrég még öt hatalmas külföldi hadsereg jelenlétéről beszéltek Szíriában. Itt is két oldala van az éremnek: nemzetközi támogatási ígéretek az egyik oldalon, bizonytalanság az egység és függetlenség körül a másikon. De ezeken a gyenge pontokon is javíthat a fejlődés. Szíriának sürgősen áramra, kórházakra, iskolákra és gyárakra van szüksége. Továbbra is a fejlődés a béke felé vezető fő út.

– Hogyan él Szíria az Ön lelkipásztori szívében?

– Amikor eljöttem Damaszkuszból, azt mondtam a vezetőknek, hogy

eddig nagykövet voltam Szíriában, mostantól pedig Szíria nagykövetének fogom érezni magam a világban.

Továbbra is szószólója leszek az ügyének: a fejlődésnek, a békének és az egységnek. Amit a leginkább a szívemben őrzök, az Szíria mint az etnikai-vallási csoportok tiszteletteljes és toleráns együttélésének mozaikja. A háború repedést ejtett ezen a mozaikon. Van két szimbolikus kifejezés, amit magammal viszek a szívemben: ahogyan karácsonykor a muszlimok köszöntötték a keresztényeket: „Boldog karácsonyt, milad majid!”, a ramadánkor pedig a keresztények a muszlimokat: „Ramadan karim”. Szeretném, ha ezek a szavak újra folyamatosan visszhangoznának Szíriában: a tolerancia és az együttélés jeleként.

Forrás: AgenSIR

Fotó: Merényi Zita (archiv)

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír