A borzalom miatti részvétből születő imádság – Egy ma is aktuális prédikáció a 20. századból

Hogyan imádkozzunk a békéért?

Sok fájdalommal és emberi szenvedéssel teli földünkön a harag, a fájdalom, az emberi szenvedés kelyhe színültig telt és újra túlcsordul. Nem maradhatunk közömbösek a most emberek ezreit, sőt millióit emésztő fájdalom iránt. Keresztény lelkiismeretünk előtt újra félelmetesen, sürgetően megjelenik Isten szava, vagy pontosabban magának Krisztusnak az arca, aki emberré lett, aki világunkba lépett, s kinek nem volt része sem dicsőségben, sem erényben, hanem testvérévé lett elnyomottaknak és bűnösöknek egyaránt.

Istennek az emberrel való szolidaritása nem szakította meg a Fiúnak Atyjával való szolidaritását. Itt van előttünk egy számunkra oly nehezen felfogható, és még nehezebben megeleveníthető arc: annak képe, aki eggyé akart lenni mind az igazakkal, mind a bűnösökkel; aki egyazon szeretettel ölelt át mindenkit: egyeseket a kereszten átélt fájdalomból fakadó szeretettel, másokat az örömből és – ismét – a keresztáldozatból fakadó szeretettel.

Most sok ember tudatában a harag képe merül fel, melyben egyesek kiválasztásra kerülnek, mások pedig kizárásra; és ebben a képben egyesek kiválasztottak, mások pedig kirekesztettek; az igazságnak, együttérzésnek és a részvétnek ebben a megtapasztalásában az emberi szív egyeseket kiválaszt, másokat elátkoz. De ez nem Krisztus útja és nem is a miénk. A mi utunk abban áll, hogy egyazon szeretettel, a háború borzalmainak tudatában és megtapasztalásában karoljuk át és öleljük át mindkettőjüket: ne együttérzéssel, ne egyetértéssel, hanem részvéttel, tudatában lévén annak a borzalomnak, ami előtt hazugság áll, a kereszt előtt pedig igazság.

Látva mindazt, ami most a világban zajlik, mindannyiukat kérdezem, hogyan is állunk a mi keresztény állásfoglalásunkkal? S hol van a mi helyünk ebben a borzalommal, könnyel, vérrel átitatott szövetszakadáson? Értsék meg, hogy

a mi helyünk nem csupán a kereszt alatt, hanem a kereszten van.

Gyakran felmerül a kérdés: mit is tehetnénk? Megszakad az ember szíve egyesek iránt érzett szeretettől, mások iránt tanúsított együttérzéstől. Mit tehetünk akkor, ha tehetetlenek, szótlanok, jogfosztottak vagyunk? Azzal az imával állhatunk az Úr elé, amelyről Sziluán sztarec beszélt. Szerinte a világért való imádkozás vérontást jelent.

Nem azzal a könnyed imával fordulunk az Úrhoz, amit nyugodt körülmények között végzünk, hanem az álmatlan éjszakákon mennyet ostromló imával, a megnyugvást nem adó imával, a borzalom miatti részvétből születő imával; azzal az imával, mely többé nem elégszik meg apró-cseprő dolgok kérésével; azzal az imával, mely végre-valahára értésünkre adja, hogy az életnek mélysége van, mi pedig folyton csak rohanunk saját életünkhöz, önmagunkhoz, az Istenhez, a bánathoz, az örömhöz, a kereszt keserves kínjaihoz, a feltámadás dicsőségéhez méltatlan módon; mindezek szüntelenül egymást váltják életünk során, és azt át- meg átszövik.

Nem elég a könnyed együttérzés, nem elég azt mondani, hogy „mi semmit sem tehetünk”. Ha egy ilyen imával fordulnánk Istenhez, ha az efféle részvétünk kizárná az életünkből mindazt, ami túlságosan jelentéktelen ahhoz, hogy szembesüljünk a földi borzalmakkal, akkor Krisztushoz méltó emberekké válnánk, s akkor talán az imádságunk is felszállna, mint égő és világító fáklya. Akkor talán nem lenne körülöttünk és közöttünk eleven és virágzó a tunyaság, a közöny, a gyűlölet, mivel semmi rosszat nem akadályoztunk meg ott, ahol vagyunk.

Szembesülve a körülöttünk zajló eseményekkel, a kereszt előtt, a halál színe előtt, az emberek lelki gyötrelme előtt mondjunk ítéletet életünk kicsinyességei, jelentéktelenségei felett – és akkor tehetünk valamit imánkkal, életmódunkkal, netalán valami merészebb és kreatívabb dologgal.

Ám nem feledhetjük, hogy Krisztus nem válogatott; ő a halált választotta, mert az igazakat üldözik, a bűnösök pedig elvesznek. A körülöttünk élő emberekkel való egységben, az igazakkal és a bűnösökkel való egységben fogunk imádkozni az egyiknek és a másiknak is az üdvösségéért, Isten kegyelméért, hogy a vakok újra lássanak, és közénk költözzék az igazság, ne az ítélkezés, hanem az igazság, amely a szeretethez, az egység diadalához, Isten győzelméhez vezet. Ámen!

1968. augusztus

Fordította: Hidász Ferenc OFM

Forrás és fotó: Pravmir.ru

Magyar Kurír