Tíz éve tette közzé Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikáját

A Modenai és Reggio Emiliai Egyetem nyugalmazott kémiaprofesszora, az Olasz Nemzeti Tudományos Akadémia tagja a Pázmány Péter Katolikus Egyetem vendégprofesszoraként több éven át tartott előadásokat „Hit és természettudomány” tárgykörben, és e kurzus keretében részletesen foglalkozott Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájának természettudományos vonatkozásaival. Ennek fontosabb szemponjait foglalta össze Pályi Gyula professzor a Vatikáni Rádiónak adott interjúban, melyből részleteket közlünk.

Ferenc pápa első, éppen 10 évvel ezelőtt, 2015 pünkösdjén datált enciklikájának kezdőszavai – Laudato si’ – Szent Ferenc Naphimnuszára utalnak, amelyben a szent költő a minket körülvevő természet iránti rajongását és ennek révén a természet Alkotója iránti szeretetét fejezi ki. Ezt a költeményt a középkori itáliai költészet, sőt az egész világirodalom egyik kiemelkedő gyöngyszemének tartom. Figyelmemet az említett enciklika iránt éppen ez a cím keltette fel. Sürgősen beszereztem, és egyre fokozódó érdeklődéssel olvastam. Kiderült ugyanis, hogy a morális és vallási vonatkozásokon túlmenően a gyönyörű Argentínában született olasz származású pápa természettudományos szempontból is kiemelkedő művet alkotott első enciklikájával. Utóbb az enciklika egyes részeit beépítettem a Hit és természettudomány című egyetemi előadásaimba, és úgy tapasztaltam, hogy a hallgatókban nagy szimpátiát és érdeklődést keltett.

(...) a pápa zseniális logikával egyesíti a modern kozmológia világképét, benne az úgynevezett ősrobbanással, azaz a ma látható világegyetem keletkezésének pillanatát, majd fejlődési folyamatait a vallásos (főleg zsidó és keresztény) iratokban fennmaradt hagyomány által kirajzolt világképpel. Pontos leírását adja az „emberi jelenségnek”, majd az ember és a világmindenség viszonyából vezeti le azt az erkölcsi kötelezettséget, ami az embert a természet többi részéért viselt felelősséghez köti. Hangsúlyozza, hogy bár ez a kötelezettség Isten irántunk érzett szeretetének viszonzásából fakad, de fontos gyakorlati előnyöket is biztosít mindennapi életünkben. A Világegyetem titka című fejezetbe világos logikával beépíti a biológiai evolúció tanát is. Hangsúlyozza, hogy ebből levezethető minden ember személyes identitása, valamint idézem: „a gondolkodás képessége, az érvelés, a kreativitás, az értelmezés, a művészi alkotás és egyéb, máshol ismeretlen képességek olyan egyedülállóságra utalnak, amely meghaladja a fizikai és biológiai szintet”. Ezekre a gondolatokra igencsak érdemes odafigyelni manapság, amikor az úgynevezett „mesterséges intelligenciával” ellátott számítógépek sajátságai és lehetőségei a közfigyelem gyújtópontjába kerültek. Az említett enciklikában a pápa pontos „leltárt” készített az ember számára fontos anyagi javakról is, és ezek biológiai-biokémiai jelentőségéből vezeti le az e javak használatával kapcsolatos felelősséget, ami nemcsak az emberiség iránti kötelesség, de az egész élő, sőt az élettelen természet iránti felelősség is. Az élethez kapcsolódó vegyületek szerepének felmérésére jó példa Ferenc pápa határozott kiállása. A mindenkit megillető, kellő tisztaságú édesvízzel kapcsolatban a következőt írja: „a biztonságos ivóvízhez való hozzáférés alapvető és egyetemes emberi jog, mert meghatározza az emberek életben maradását, és ezért a többi emberi jog gyakorlásának feltétele”. Így jut el a biokémia egyik alapvető törvényszerűségéből elegáns fordulattal ennek nemzetközi jogi következményeihez.

(...) A pápa egyrészt – tisztéből fakadóan – mindig „világméretekben” gondolkozott, másrészt jól ismerte az apró részletek fontosságát. Utóbbi vonatkozásban nyilván gazdag tapasztalatokat szerzett mint Buenos Aires érseke az ottani szegénynegyedekkel való törődés során. Úgy tűnik, felismerte, hogy a környezetvédelem hatásosságához a természettudományos ismeretek készen állnak – nincs vagy csak alig van szükség új kutatásokra. Annál inkább szükség van az eddig megszerzett ismeretekből következő intézkedések végrehajtására, és a minden egyes emberre kiterjedő felelősség komolyan vételére. E megfontolások alapján Ferenc pápa megalkotta enciklikájában egy „átfogó ökológia” elméletét, felsorolta az ez irányban szükséges tájékozódást és cselekvést elősegítő szempontokat, valamint az utolsó fejezetben leírta az ökológiai nevelés és lelkiség általa kidolgozott körvonalait. Ebben az utóbbi vonatkozásban fontos, akár forradalminak is nevezhető új gondolatvilágot találunk: úgy, mint az „ember és környezete közötti szövetségre” való felszólítást vagy a „civil és politikai szeretet” fogalmának meghatározását. Az enciklika végén „környezetvédelmi imát” is találunk, amelyben a Mindenhatóval való beszélgetés formájában, áhítatosan foglalja össze az előzőek inkább tudományos tanulmányra emlékeztető mondanivalóját. Egy rövid idézet érezteti ennek lelkületét: „Szeretet Istene, / mutasd meg helyünket ebben a világban, / hogy szereteted eszközei legyünk / minden élőlény számára ezen a földön / hiszen Te egyikünkről sem feledkezel meg!” (...)

Sokaknak az a véleménye, hogy a Laudato si’ után az Egyház természethez való viszonya alapvetően megváltozott: a korai kereszténység és Szent Ferenc természet iránti „testvéri felelősségét” a korábbinál sokkal nyomatékosabban hangsúlyozva. A nemrég XIV. Leó néven pápává választott Robert Prevost hosszabb időt töltött Peruban olyan hívek környezetében, akik életmódjuk következtében sokkal közelebb álltak a természethez, mint az iparosodott társadalmak tagjai. Maga is többször említette, hogy ez az emberi környezet nagy hatással volt rá, és utalt arra is, hogy ideje lenne a természet védelmét a szavak szintjéről a tettek szintjére emelni. Reméljük, hogy a Mindenható ehhez jó egészséget és kitartást biztosít neki.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír