„Keress engem imádságban” – A római Szent Kelemen-bazilika

E szavakat Török Csaba mondta 2024 decemberében, a budapest-terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templomban, azon a szentmisén, amely után bemutatták Rómáról írt útikönyvét. A teológus szerzőt hallgatva nem sokáig kellett gondolkodnom, hogy vajon hol is van az én „utcám, házszámom”. A legkedvesebb helyem az Örök Városban kétségkívül a Szent Kelemen-bazilika. E templom apszismozaikja egészen egyedülálló – nem véletlenül került az említett kötet borítójára –, de nem csak emiatt vált kedvencemmé ez az épület. Valódi időutazás részese lehet az idelátogató, hiszen a jelenlegi templom alatt van egy korábbi, 4. századi bazilika, még lejjebb pedig egy ókori, közelebbről egy 1. századi építmény. Nézzük meg ezeket kicsit közelebbről!

A 19. századi ásatások során 15-20 méter mélyen egy pogány kultuszhelyre, egy Mithras-szentélyre (mithraeum) bukkantak a régészek. Mellette egy másik épület maradványait is megtalálták, amelyet kezdetben Titus Flavius Clemens palotájaként azonosítottak. A tudósok ma már azt gyanítják, hogy ez az épület nem magánlakás, hanem egy moneta, azaz császári pénzverde lehetett, amely a 64-es nagy római tűzvészben megsemmisült. (Olyan elképzelés is létezik, mely szerint mind a két megközelítés helytálló.) Külső falát tufakövekből építették, tetejét pedig hatalmas travertinblokkok borítják. Az épület téglalap alakú, és kétszer olyan hosszú, mint a fenti templom. Központi udvarát cellaszerű szobák veszik körül, amelyek római betonból épültek, padlójuk halszálkás mintázatú.

A Mithras-kultusz a zoroasztriánus hagyományból elágazó misztériumvallás volt, fénykora a 2. és az 5. század közé tehető. A misztériumvallás követőjének – ebben az esetben hét lépcsőből álló – beavatási fokozatokon kellett végigmennie, melyek során egyre mélyebb ismereteket, és ami itt különösen fontos, spirituális tapasztalatokat szerzett. Számos mithraeum, azaz Mithras-templom romjaival találkozhatunk ma is – többek között Aquincumban, Fertőrákoson vagy Szombathelyen –, itt gyűltek össze egykor Mithras követői. A kultusz részleteiről csak keveset lehet tudni. Főként azért, mert a misztériumvallás jellemzője a titoktartás. De az is fontos szempont, hogy a Mithras-kultusz gyakorlatilag a kereszténységgel egy időben kezdett elterjedni a Római Birodalomban, sok kutató szerint hosszú időn át a kereszténység konkurense volt, ezért a későbbi századokban eltüntették a nyomait. Ahogyan a szinkretista vallási hagyományok esetében általában, úgy a Mithras-kultusszal kapcsolatban is igaz, hogy ismereteink szinte kizárólag másodlagos kútfőkből – például keresztény szerzőktől – származnak.

E vallás kultuszhelyei többnyire források vagy patakok közelében helyezkedtek el, erről a Szent Kelemen-bazilika alatt is megbizonyosodhatunk, hiszen az épületegyüttes egyik sarkában egy kis csermely csobog békésen. A szentély fő helyiségének középpontjában egy oltár áll, az elülső oldalán lévő dombormű a tauroktónia jelenetét ábrázolja: Mithras megöli a bikát. Miközben az isten a kését a bikába szúrja, három lény – a Kutya, a Kígyó és a Skorpió – van a segítségére. Az oltár bal és jobb oldalán Cautes és Cautopates láthatók: fáklyáját az előbbi felfelé, az utóbbi viszont lefelé tartja. A felső részen felirat emlékezik meg a kő állíttatójáról: Cn(aius) Arrius Claudianus Pater posuit. A beavatottak a rituálé során kultikus étkezésen vettek részt, megismételve Mithras és Sol (Apolló) napisten lakomáját; ennek alkalmával a mithraeum két oldalán látható kőpadokon ültek. A szentély hátsó részén található fülkében a sziklából születő Mithras szobrát láthatjuk. Egy másik helyiséget a kutatók Mithras-iskolaként azonosítottak. Ennek falán egy férfit ábrázoló korabeli freskót vehetünk észre.

Az alsó bazilikára vonatkozó első lehetséges okleveles bizonyíték Szent Sziriciusz pápa pontifikátusának (384-399) idejéből származik. Ebben egy Római Szent Kelemen tiszteletére szentelt templomot említenek. Ez összhangban van a romos bazilikában felfedezett epigráfiai bizonyítékokkal, bár egyes tudósok inkább valamivel későbbi, 5. század eleji dátumot javasolnak. A mithraeum valószínűleg 395-ig állt fenn, amikor I. Theodosius császár betiltott minden pogány kultuszt. Ezt követően a két ókori épületet törmelékkel töltötték fel, hogy rögzítsék a templom apszisának alapját. Ezt egy központi hajóra és két oldalsó folyosóra osztották. A templom gyorsan nagy tekintélyre tett szert a városban: Szent Zószimosz pápa vezetésével 417-ben zsinatot tartottak itt (ez adja a templom befejezésének legkésőbbi lehetséges időpontját), melyen elítéltek egy Caelestius nevű pelagianus eretneket. Nagy Szent Leó pápa 454-ben Róma plébániatemplomai közé sorolta az épületet.

A 6. században egy második burkolatot helyeztek mintegy harminc centiméterrel az eredeti fölé. A felső bazilikába átkerült kórus „paravánjait” II. János pápa (533–535), a templom nagy jótevője építtette, aki körülbelül 532-től pápává választásáig a Szent Kelemen papja volt. Monogramja a schola cantorum több tábláján is látható. De találtak egy cibóriumtöredéket is presbyter Mercurius – Róma püspökeként elsőként ő változtatta meg a nevét – felirattal. Ismerjük Nagy Szent Gergely pápa két homíliáját, melyet itt mondott el a 6. század végén. Az egyik Szent Servulusról, egy béna koldusról szól, aki a templom ajtajánál lévő átriumban koldult, majd a kapott alamizsnát megosztotta más szegényekkel.

A hagyomány szerint az iszlám elől menekülő szíriaiak 637-ben hozták Rómába Antiochiai Szent Ignác ereklyéit, melyeket ebben a templomban helyeztek el. A bazilikát a 8. század végén és a 9. század közepén felújították: I. Adorján pápa (772–795) a tetőt hozatta helyre, míg Szent IV. Leó pápa (847–855) a földrengések okozta károkat orvosolta. A hagyomány szerint Szent Cirill és Szent Metód révén 868-ban Római Szent Kelemen ereklyéi az Örök Városba, közelebbről ebbe a bazilikába kerültek. Szent Cirill is itt talált végső nyugalomra. Ereklyéi a francia forradalom idején elvesztek, ám az 1960-as években megtalálták azok néhány darabját. Szent VI. Pál pápa helyezte el őket a felső bazilikában.

Raniero di Bleda a 11. század végén lett a Szent Kelemen-bazilika címzetes bíborosa. A keresztes hadjáratokat elindító II. Orbán pápa halála után, 1099-ben az ő templomában gyűltek össze a bíborosok, akik végül őt választották meg pápának. Az új egyházfő a II. Paszkál nevet vette fel.

A Szent Kelemen alsó bazilikájában egyedülálló alkotásokat is láthatunk, mégpedig olyan freskókat, melyek a 8. és a 11. század között keletkeztek. A legrégebbi a 8. századból származik, ez Szűz Máriát bizánci királynőként ábrázolja (a nyitóképen látható).

Egy másik freskón Krisztus mennybemenetelét láthatjuk. A kép jobb oldalán Szent Vitus áll, a bal oldalon pedig Szent IV. Leó pápa (847–855) portréját fedezhetjük fel, körülötte felirat: Sanctissimus Dom(inus) Leo Q(ua)rtus P(a)p(a) Romanus. A feje mögötti négyzet alakú glória jelzi, hogy ez a pápa valódi arcképe, amely még életében készült. Szintén 9. századiak azok a festmények, melyek a keresztre feszítést, a nők Krisztus sírjánál tett látogatását és a kánai menyegzőt mutatják be. Ezek közül néhány ma már alig látható, de a feltárás idején készített másolatokból azonosíthatjuk a jeleneteket. Részben eltakarva láthatjuk a Nagy Szent Leó titkárát, Aquitániai Szent Prospert ábrázoló freskót.

A Krisztus pokolra szállását elénk táró kép érdekessége, hogy a jelenet bal oldalán lévő alak egy szerzetes, méghozzá a ruhája alapján keleti szerzetes. A négyzet alakú glória itt is azt jelzi, hogy ez egy meghatározott személy portréja. A környező falak alaposabb vizsgálata során kiderült, hogy a festmény és a portré egy nagy sírbolt részét képezhette, amely egy szarkofágból és a festményt körülvevő kis boltívből állt. A stílus és az ikonográfia is a 9. század második felére utal. A kutatások során arra a következtetésre jutottak, hogy Szent Cirillt az oltár jobb oldalán lévő sírban temették el, portréját pedig a sír fölé festették. Szent Cirill sírjának hagyományos helye a bazilika déli folyosójában található, ám ez az új elmélet azt sugallja, hogy testét valójában abban a sírban temették el, amelyre ezt a freskót festették.

A kutatók ma már a 11. századra teszik azt a faliképet, melyen Krisztust láthatjuk, amint Mihály és Gábriel angyalok, valamint András és Kelemen szentek között áll. A bal kezében Szent András egy tekercset, míg Szent Kelemen – aki a csoport jobb oldalán látható – az evangéliumot tartja. Jobb kezével egy kisebb alakra mutat, feltehetőleg érte jár közben.

A hagyomány szerint Szent Kelement Traianus császár uralkodása idején a Krímbe száműzték, és kényszermunkára fogták. Mivel a rabok szomjaztak, Kelemen vízért imádkozott. Egy domboldalon hirtelen meglátott egy bárányt, odament, csákánnyal kibontotta a földet, s azon a helyen egyszer csak csodák csodájára egy forrás fakadt. Ennek hatására sokan megtértek, amit a fogvatartók nem néztek jó szemmel. Kelemen végül úgy halt meg, hogy egy horgonyhoz kötözték, és az Azovi-tengerbe vetették. Ám valamivel később a víz visszahúzódott, feltárva egy sírt, amelyet a helyi lakosok évente egyszer meglátogathattak. A legenda szerint egy ilyen alkalommal elragadott egy gyermeket az érkező dagály. A következő évben a hívek ismét felkeresték a sírt, a gyermek anyja pedig rátalált csodálatos módon életben maradt fiára. Ezt láthatjuk a következő freskón. Az alatta lévő táblán egy kör alakú medalionban Szent Kelement fedezhetjük fel, akit a festmény készíttetői – Beno de Rapiza, felesége, Maria, a lányuk, Atilia és fiuk, Kelemen (puerulus Clemens) – tisztelnek, gyertyákkal a kezükben. Szent Kelemen képe alatt egy felirat olvasható: „Keress engem imádságban, óvakodj a káros dolgoktól.”

A bejáratnál található másik freskó Szent Kelemen ereklyéinek a Szent Péter-bazilikából a Szent Kelemen-bazilikába való átszállítását ábrázolja. Mint már említettük, a hagyomány szerint Szent Cirill és Szent Metód hozta el Szent Kelemen holttestét a Krímből. A freskó azt a jelenetet ábrázolja, amint a pápa körmenetben viszi az ereklyéket a templomba. A „szlávok apostolai” között látjuk a pápát, akinek a nevét a festő Miklósként adta meg, ám valójában II. Adorján pápa (867–872) volt az, aki fogadta a szent testvérpárt. A felirat szerint ez a freskó is a De Rapiza család ajándéka.

A következő freskó Alexius aszkétának (Szent Eleknek), egy gazdag római szenátor fiának a történetét meséli el, aki házassága után, felesége beleegyezésével, elhagyta Rómát, hogy remeteként éljen a szíriai Edesszában. Az évek múlásával egyre többen keresték fel – életszentségének híre messze földről idevonzotta a híveket –, ezért visszatért Rómába. Arról nem esik szó, hogy a magányt keresve vajon miért egy nagyvárosba indult, a lényeg, hogy végül hazament, a házuk előtt találkozott is az apjával – aki a freskón lovon látható –, ám az nem ismerte fel a fiát. Mint ahogyan Alexius felesége sem, aki éppen az otthonuk egyik ablakából les kifelé. Alexius nem árulta el, kicsoda ő, ehelyett ismeretlenül, szolgaként élt tovább egykori családjánál. Néhány évvel később, a halálakor egy papírt vettek észre nála, melyet csak a pápa tudott kifejteni a kezéből. A festményen az egyházfő állva olvassa azt az üzenetet, amely felfedi Alexius kilétét. A freskó felett egy másik képmező található, amelynek felső részét a 12. századi bazilika padlójának építésekor lerombolták. A jelenet a trónon ülő Krisztust ábrázolja Mihály és Gábriel angyalok, valamint Kelemen és Miklós szentek között. Az alsó képmező rendkívül díszes darab, virágokkal, gyümölcsökkel és egzotikus madarakkal.

Az alsó bazilika legismertebb freskójának középső képén Szent Kelemen látható, amint misét mutat be bazilikájában. A szent kitekint a képből, mintegy hozzánk intézve a könyvben olvasható szavakat: „Az Úr legyen veletek! Az Úr békéje legyen veletek!” Kelemen mögött a papság és két apró alak áll. Az utóbbiak a festmény adományozói, akik a felirat szerint a De Rapiza család tagjai. A freskó jobb oldali képe Szent Kelemen egyik, 5. században keletkezett legendáját meséli el. Egy szolgát látunk, aki kivezet a templomból egy Sisinnius nevű nemesembert. Ez utóbbi ugyanis titokban követte keresztény feleségét, Theodorát a templomba, de mivel pogányként nem lett volna szabad látnia a szentmise misztériumát, ezért megvakult és megsüketült. Amikor Theodora meghallotta, mi történt, imádkozott Krisztushoz, aki meg is gyógyította Sisinniust. Ezt követően a hálátlan férfi haragra gerjedt, ugyanis meglátta Kelement a feleségével. Abban a hitben, hogy Kelemen valahogy megigézte a nőt, megparancsolta a szolgáinak, hogy ejtsék foglyul. Ám a szolgák csodával határos módon Kelemen helyett egy földön fekvő oszlopot kötöztek meg, amit aztán megpróbáltak kivonszolni a házból. Az alsó képen azt a jelenetet látjuk, amikor Sissinius megparancsolja nekik, hogy távolítsák el az oszlopot, azt gondolva, hogy az Szent Kelemen. A szolgák egymásnak kiáltoznak, szavaikat a freskón is megörökítették. Ez a szöveg azért érdekes, mert a latinról az olasz nyelvre való átmenet különleges emléke.

Az alsó bazilikát a 11. és a 12. század fordulóján egy rövid időre elhagyták. Közrejátszhatott ebben a normannok 1084-es, Robert Guiscard vezette fosztogatása is. Az évszázadok alatt az utca szintje jelentősen megemelkedett, valószínűleg ez is szükségessé tette egy magasabban fekvő templom építését. Új alapfalakat húztak fel, a relikviákat és a márványt átszállították az új templomba, a régi bazilikát pedig az oszlopfők magasságáig feltöltötték. A törmelék fölé nyúló régi falakat felhasználták, amint az ma a sekrestye ajtajának boltívein látható. Az újjáépített bazilika ókeresztény stílusban épült, nagyrészt a régi bazilika mintájára, beleértve az átriumot is, amely valószínűleg elődjének a másolata. Végül az új, a ma is elénk táruló Szent Kelemen-bazilikát 1128. május 26-án szentelte fel II. Honoriusz pápa. De ez már egy másik történet, amit a Mértékadó valamelyik következő számában mesélünk el.

Szöveg és fotó: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. július 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.