A diósgyőri vártól Akkonig – Trux Béla 13. százada

A második világháborút követő kényszerű csöndesülés, illetve a szocialista realizmus jegyében fogant osztályharcos irodalom évtizedei után egy fiatal írógeneráció lépett fel és teremtett – immár itthon is – divatot azzal, hogy a beszédes, fantáziadús 19. századi romantikusok feladatkörét átvéve, sok esetben a legfrissebb tudományos kutatások eredményeit is felhasználva, újra feldolgozza a múlt nagy történéseit. Újra vagy éppen elsőként, hiszen eddig érintetlen, alig dokumentált helyszínek, korok, személyek is az érdeklődés középpontjába kerültek. Az 1976-ban, Miskolcon született Trux Béla a 13. századot választotta „vadászterületnek”, amely a drámai, hősies, sors- és történelemfordító események kimeríthetetlen tárháza lett számára. Kedvteremtő, hangoló, majd ihletadó középkori terepe, „ősforrása” a diósgyőri vár volt…     

– Ott nőttem fel a környéken, pár utcával arrébb. Gyerekként rengeteget csatangoltunk, játszottunk a várban. Akkor még könnyen le lehetett menni a várárokba is. Most már, azt hiszem, le lett zárva a rekonstrukciós munkálatok miatt. Nagyon más ma a vár, mint ahogy egykor megismertük. Azóta szépen felújították, új szinteket húztak fel, a lovagtermet is visszaépítették. Belépve oda, jól emlékszem, hogy milyen volt. Egy üres, szabad tér, hiszen a saroktornyok közötti falszakaszoknak csak a romjai maradtak meg. Ezt viszont nagyon élveztük, ott rohangáltunk, és mindig azt vizionáltuk, hogy ostrom van. Megpróbáltuk elképzelni, milyen lehetett, mit érezhettek a védők. Én pedig jól elvoltam ebben a képzelgésben. Valamilyen szinten később ezek az élmények inspirálták a regényeimet.

– Az Akkon I–II.: A templomos lovag és az Akkon ostroma 2012-ben jelent meg. Hogyan és mikor jött az inspiráció az íráshoz, amelynek az eredménye egy ilyen nagyszabású regény lett? 

– Ez egy hosszú folyamat eredménye. Először nem is gondoltam arra, hogy egyszer kiadják. Informatikusként dolgoztam Miskolcon, a megyei börtönben. Eszembe sem jutott, hogy írjak; friss házasként nem is volt erre lehetőségem, időm. Aztán kialakult egy betegségem – később derült ki, hogy ételintolerancia –, ami lázzal és persze otthonmaradással járt. Akkor vetette föl a feleségem: miért nem írom meg most azt a történetet, amelynek a terve már régóta ott motoszkált bennem. A regény megszületése végül bő hét évet vett igénybe. Amikor már komolyabbra fordult a dolog, nagyjából a felénél tartva felmerült bennem, hogy talán majd át is kellene írnom. Végül úgy fejeztem be, hogy ezzel kezdeni kellene valamit; jó volna, ha egy kézzelfogható produktum lenne belőle. 

– Ami végül két vaskos kötet lett: az első közel hétszáz, a második több mint nyolcszáz oldal…

– Azt hiszem, két és félmillió leütés, de talán annál is több, még úgy is, hogy a szerkesztés során pár mondat kikerült belőle.

– Kik voltak a mintaadók? Hiszen a regényt azzal egy időben, vagy inkább még azelőtt írta, hogy itthon is felélénkült a nagy történelmi sagák iránti érdeklődés.

– Én Bán Mór (a népszerű Hunyadi-sorozat írója) könyveit akkor még nem olvastam. Az idő tájt ismertem meg az első regényét, amikor az enyémet már nagyjából befejeztem. Az „ihletőim” jóval korábbiak: gyerekkoromból a Mozaik és a Kockás képregényújságok történelmi kalandozásai; az Alfa,  az Interpress Magazin (IPM) ismeretterjesztő ifjúsági melléklete, benne többek között vikingekről, lovagokról szóló írások... Faltam ezeket a témákat. És valahogy fokról fokra, kőről kőre, lépésről lépésre alakult ki bennem a történelmi érdeklődés, különösképpen a középkor iránt. A diósgyőri emlékek, az olvasmány-, illetve a látványélmények mind összeadódtak. Az új magyar történelmi regények hiánycikkek voltak, csak a Móra kiadó Delfin könyvek sorozatában jelent meg egy-két érdekes feldolgozás. Később a brit David Gemmell fantasyjét, a Legendát olvastam el többször is, ami szintén egy ostromról szól, igaz, nem a mi világunkban. Nagyon szép, epikus, hősies történet. Az biztosan erősen inspirált.

– Ha az eddigi munkáit nézzük, ahogyan Bán Mór nevéhez Hunyadi Jánost, illetve a Hunyadi család fénykorát társíthatjuk, úgy az Önéhez a 13. századot. De miért éppen ezt? 

– A legjobban mindig is a templomosok érdekeltek, és róluk akartam regényt írni. A lovagrend 1118-as alapításától az 1312-ben történt feloszlatásig tartó időszakban a 13. század az övék. Aztán ostromban is gondolkodtam, így a szentföldi keresztes hadjáratok kimenetelét végleg eldöntő eseményeket választottam témának: 1291-ben Al-Asraf Khalíl egyiptomi mameluk szultán elfoglalta Akkont. A következő regényem, az Eretnek pedig azért maradt a 13. században, mert a cselekménye tulajdonképpen párhuzamos az akkonival. Jóllehet különálló, önállóan is olvasható regényekről van szó, az Eretnek következő részeiben ez a két történetszál találkozik majd.

– Úgy tudom, hogy az első kötet, Az inkvizítor már nagyrészt itthon, a történelmi Magyarország területén játszódik…

– Az Eretneket már teljesen magyar szempontból, magyar vonatkozásokkal írtam. Az embernek hazahúz a szíve. Szerettem volna olyan regényt nyújtani az olvasóknak, amelyben az irodalom eszközeivel az ősiségünket, a múltunkat vizsgáljuk. Taglalva azokat a régi, tudományos körökben gyakran és sokat vitatott kérdéseket, hogy honnan jöttünk és kik vagyunk. Úgy éreztem, hogy a kortársaim közül – Bán Mórtól Bónizs Róberten át Benkő Lászlóig – senki sem foglalkozott igazán a magyar néplélekkel. Ismerjük egymás munkáit. A zsáner mai magyar képviselőivel kivétel nélkül jó barátságot ápolok, az említetteken kívül például Bíró Szabolccsal és Fonyódi Tiborral is.

Hajlamosak vagyunk hibásan abból kiindulni, hogy a régiek nagyjából úgy gondolkodtak, mint mi. Pedig abban az időben az emberek hittek Istenben. Sokkal inkább, mint ma, viszont nem úgy, ahogy most mi. A médiából, netán tapasztalatból részben ismerhetjük a különböző világvallásokat. A középkori Európában nem válogathattak, nem választhattak az emberek. A spiritualitás sokkal inkább áthatotta az életüket, függetlenül attól, hogy katolikusok voltak vagy éppen valamilyen eretnekcsoport tagjai. A magyar néplélek ráadásul ilyen téren nagyon sajátos. Miután letelepedtünk a Kárpát-medencében, István király a nyugati típusú kereszténységet támogatva integrálta az országot Európába, miközben az ide érkezett magyarság bizonyos rétegei már eleve keresztények voltak, csak éppen „a keleti irányból”. A folklór rengeteg olyan őstörténeti legendát, népmesei elemet, népi motívumot őriz, amellyel az írók nem foglalkoztak. Azért, hogy az olvasók számára ezek a kultúrtörténeti, „ideológiai” közbevetések ne legyenek zavaróak, szakítottam a klasszikus, hagyományos regénystílussal, és egy útinaplószerű formát választottam. Olyasmit, mint amilyen a Marco Polo utazásai, csak az szerintem kicsit száraz irodalom. Főleg az arab utazókat vettem példának; köztük Ibn Fadlán Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról című, a 10. században született, forrásértékű megfigyeléseit. Ez egy cselekményes leírás számtalan érdekes történéssel. A könyvem elbeszélője visszaemlékezés formájában meséli el kalandos életét, találkozásait, élményeit. Rácsodálkozik arra, amit nálunk tapasztal. Remélem, hogy sok újat mondhat az olvasónak, ugyanis igyekeztem összegyűjteni a történészi kánonba nem feltétlenül illő felvetéseket, teóriákat is. Nem akartam állást foglalni, viszont felhasználtam őket. Próbáltam főleg a tényekre és a régészeti leletek tanúságaira hagyatkozni.

Ez az elbeszélői forma alkalmas arra, hogy minél több szempontot föl lehessen vetni, amelyek alapján aztán az olvasó továbbmehet a számára érdekes részletek megismerésében. A történelmi regényírásnak szerintem ez egy fontos célja.

– Mennyire várják el az olvasók a történeti hűséget?

– Az író felelőssége nagy, mondhatjuk, hogy ez teher. Óhatatlanul is tévedünk. De ne felejtsük el, hogy azért alapvetően szórakoztató irodalomról beszélünk. Ezzel együtt az Akkont azért is írtam olyan sokáig, mert szükség volt arra, hogy folyamatosan hozzáolvassak. Nem is tudom, hány könyvet használtam fel hozzá. Rengeteget. Az Eretnek esetében a hetvennegyedik forrásmunka után adtam fel a számolást. Például utánanéztem annak, hogyan épültek a földkemencék. A kis tanulmányoktól a több száz, adott esetben ezeroldalas történészi munkákig – amilyen Steven Runciman könyve, A keresztes hadjáratok története – széles a spektrum. Runciman nagymonográfiájából vettem Akkon ostromának tényanyagát. Emellett számtalan dolognak utána kell nézni: helyszín, egyháztörténet, uralkodók, háttérhatalmi törekvések, motivációk… Ennek ellenére a regény megjelenése után tíz évvel már biztosan lesznek benne elavult részletek, hiszen a tudomány halad, a régészek, történészek ez idő alatt számos új információra tesznek szert. Az Eretnek esetében, ahogy említettem, elsősorban a fantáziára, a folklórra és a népmesei motívumokra támaszkodtam, ami némileg szabadabb kezet engedett. Persze miután az ember elmélyült egy adott történelmi korban, már könnyebben mozog ott. Mi, történelmi regényírók ezért is maradunk szívesen egy bizonyos korszakban, amelyből csak ritkán lépünk ki. Én így maradtam a 13. századnál. Viszont amikor novellákat írok, jólesik kiszakadni ebből a közegből. Legutóbb a Történelmiregény-írók Társaságának aktuális antológiájába a II. világháborúról, a sztálingrádi csatáról írtam egy novellát.

– Emlegette a történelmi inspirációt, a hősiességet. Gyakran tart előadásokat különböző korosztályoknak, sűrűn vesz részt író-olvasó találkozókon, ifjúsági történelmi regényt írt A torony titka címmel… Miért tartja fontosnak ezeket a kiállásokat?

– Az én gyerekeimet is utolérő kütyüzéssel nehéz szembemenni, de az új generációkat rá kell vezetni a múlt megismerésére. Például azért, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, mint az elődeik. Ahogy mondani szokták: a gyökértelen népnek nincs jövője. Az ifjúsági előadásaimban is ebből a nézőpontból indulok ki. A honvédség fennállásának százhetvenedik évfordulójához kapcsolódva, 2018-ban a miskolci egyetemvárosba vitt vándorkiállítás megnyitójára szerveztek egy zártkörű szakmai szemináriumot, amelyre engem is meghívtak előadónak. Akkor az Árpád-kori honvédelemről beszéltem. Ezt aztán átültettem a gyerekek nyelvére, látványos képanyaggal, vetítéssel feldobva.

Fontos, hogy tudják: honnan jöttünk és hová tartunk. Becsüljék meg ezt az országot; azt, hogy itt élhetünk.

A gyerekeknél azzal szoktam nyitni, hogy megkérdezem: ki büszke arra, hogy magyar? Vannak kisebbségi többségű települések, ahol erre alig jelentkeznek. Ilyenkor kicsit provokálom őket; a miértre ilyen-olyan válaszok érkeznek. De mire befejezem az előadást, és újra rákérdezek, akkor már a gyerekek nyolcvan százaléka felteszi a kezét. Azoknak, akik nem figyelnek, csak a telefonjukat nyomkodják, elmondom: „Ezt azért csinálhatjátok, mert az őseitek úgy döntöttek, hogy itt szeretnének élni. Küzdöttek különböző háborúkban, forradalmakban, a vérüket ontották. Ha ők nem hozzák meg ezt az áldozatot, most nem unatkozhatnátok ott hátul.” Erre nagyon elgondolkodnak, a tanárnők pedig mosolyognak, a szemekben a néma taps elárulja, hogy sikerült valamit elérnem. A Főnix Könyvműhely megbízására a lovagkorról írt ifjúsági regényem ugyanezt a szempontot követi. Ugyan francia gyerekeket választottam e 13. századi nyomozós történet hőseinek, de úgy tervezem, hogyha folytatódhat ez a sorozat is, akkor „elhozom őket” Magyarországra. Itt is azt a módszert választom, mint az Eretneknél: egy külföldi csodálkozik ránk, és az ő szemén keresztül láttatom a múltunkat. Mi még nem tartunk ott, mint más népek; nem tudunk igazán büszkék lenni az eredményeinkre. Egészen egyszerűen így tudom összefoglalni a célkitűzéseimet: a történelem és a haza szeretetének megosztása másokkal.

Fotó: Trux Béla archívum

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. május 3-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.