A fény, aminek nincsen alkonya

„mert bármi történik
önmagában összhang”
(Domokos Johanna: A rend szívdala)

A meztelen Isten lapjain a szerzőtől szokott módon fejlik ki egy állandósult ünnepi jelenvalólét versbeszéde. A kisbetűs, központozatlan írásmód a szavak aszketikus alázatából, áttetsző eszköztelenségéből fakad; a középre rendezett szövegkép a lényegeket és egyensúlyokat kereső lelkiség manifesztuma. Ritka könyvészeti adomány emellett, hogy szöveg és kép ilyen hitellel utaljon egymásra. Kákonyi Júlia festményei nemcsak tagolják a kiadványt, hanem a színről színre látáshoz nyújtanak gyakorlatot; nem illusztrálják, hanem – aranyló létmódjukkal – megfényesítik a verseket. 

Lackfi János előszóbéli szavaival: „átlényegítő valóságlátás” a Sajgó Szabolcs-verseké. Erre közvetlen példát is találunk: „halált szelídítő tested látom / mindenben amerre fordulok” (veled). Ez az átlényegítő, „átkódoló” (Lackfi) lírikusi módszertan – és versnyelvi magatartás – eredményez gyakran igen rétegzett kompozíciókat. Például: „zenél a nap / a huszonnégy órás”, kezdődik a neszezés című vers. Ez önérdekű, szecessziós szinesztézia is lehetne. De a folytatás korunkba illeszti a katarzist, és kozmoszivá csöndesíti az akusztikát: „fénylik minden / és zenél // romolhatatlan ősharmónia / izzik át téren időn”. – „mesélők vigyázzatok / ha egy szó elhagyja őrhelyét / lazulnak a világ eresztékei”, ér véget a mese című költemény; de nem ér véget. A beszéd felelősségéről való beszédet, sorköznyi némaság után, a fásultság észrevételezése zárja, mely a szöveg észjárásából következően édenkerti frissességre bátorít: „felnőttként rutinjaink őrzik / vadonból hasított kertünket”.

Egész testtel megtérni csak a lélek tud; s erről a költészet is tudomással bír: „az agyad megtért / a szíved várakozik” (kikandikál) – „szeretet nélkül szétporlik ami van / vér nélkül hiteltelen ha mondom / szeretlek” (vér nélkül). Sajgó Szabolcs versvilágában keresztény alapvetések nyerik vissza ártatlanságukat. Életet szolgál a Bárány, ekképp lehetséges, hogy „neki szolgál a halál is” (neki szolgál); s a „fény aminek nincsen alkonya” (örökkévaló érintés) nem elégszik meg az éggel: a földet is bevilágítaná. 

Hogy Isten közelebb van hozzánk, mint mi magunk: patrisztikai korok fölismerése. A költő ebből a teológiai tételből is képes új hajtást sarjasztani, amikor a bujdokló szív és a határtalan irgalom viszonyára eszméltet: „a szív túl közel / nem könnyű rátalálni // az irgalom határát / nem lelem / mindent ölel” (mindent ölel); egy másik szöveghely pedig mennyei szabadelvűséget öltöztet lírai lételméletbe: „ami van / annak lennie szabad / ami nincs / annak lennie úgy szabad” (útjelzők).

Az irodalomkritika figyelme nem terjedhet ki mindenre, mindenkire. Jelentős életművek növekednek kánoni szélárnyékban is. Köztük Sajgó Szabolcsé. Ha a kortárs kereszténység írott kultúrájának efféle gyümölcsei kerülnek elénk, a ráismerés sem várat sokat magára: a költészet is teológia, csak Isten helyett Istenről beszél. 

Sajgó Szabolcs: meztelen Isten.
Kortárs Kiadó, 2021.

Szerző: Halmai Tamás 

Fotó: Merényi Zita; Lambert Attila

Magyar kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 9–16-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.