A gonosztevő Barabbás lelki megújulása – Michel de Ghelderode drámájáról

Korlátokat nem ismerő jellemének és rabságba vetett, bezárt helyzetének kettősségét így fogalmazza meg: „Igen, én vagyok Barabbás, a halálraítélt, a meggyalázott, a láncra vert s mégis rettegett. Mert még fene halálomban is rettegni fognak a papok, a bírák és a mindenféle népek, akik reszkettek és még most is reszketnek. (…) Halálom óráján sem adom meg magam, a csillapíthatatlan gyűlölet ad majd erőt, átkokat szórva halok meg, úgy, ahogy éltem, fittyet hányva a törvényeknek.”

Barabbás mindenben Jézusnak, a szeretetet hirdető Isten Bárányának ellenpontja: a gonosz, a rombolás, a gyűlölet képviselője, ennek szellemében élte egész életét. Barabbással egy cellában van a két lator is, akiket majd Jézussal együtt fognak keresztre feszíteni.

Barabbásban akkor szólal meg a lelkiismeret, amikor először találkozik Jézussal. A két lator arra biztatja a bortól megrészegült és a bűnről éneklő gonosztevőt, hogy öljön, s egy kupacra mutatnak, hogy ott van a zsákmány. Barabbás ekkor fájdalmas sikolyt hall. A kupacon Jézus fekszik, a végsőkig elgyengülve, kiszolgáltatottan. Ő sikoltott. Barabbás, a rettenthetetlen haramia, aki eddig nem ismerte a félelmet, most azonban megrémül: „Rejtsetek el! Lehet, hogy öltem. Embert öltem? Nem tudom. Öltem, pedig most nem akartam ölni. Soha életemben nem hallottam ilyen sikolyt. Izzik a tenyerem. Menjetek oda, nézzétek meg. Én nem merem. Valami megfoghatatlan történik ebben a börtönben.” Jézus kettős – isteni és emberi – természete mutatkozik meg, s még így, végletesen elcsigázott állapotában is megérinti a haramia Barabbás lelkét, aki megrendülten hangoztatja: „A lelkiismeret öltött testet előttünk. Hát mégiscsak van lelkiismeret? (...) Ki vagy? Földi halandó vagy túlvilági lény?”

Barabbás belemegy a színjátékba, amit Kajafás főpap rendez az összegyűlt tömeg előtt, hogy a népet Krisztus ellen fordítsa, de megdöbben, amikor meglátja az összevert, csupa vér Jézust. Barabbás számára a szabadság azt jelenti, hogy újra szabad a bűn. „Igen, van igazság! A bűnösök fogják osztani. Én, Barabbás leszek az Igazság! Éljen a gyilkosság!” A haramia azonban nem tud megnyugodni, s elhiszi Péter apostolnak, hogy Mestere személyében a jó és a szelíd szenved a kereszten. Egyúttal felismeri, hogy a zsidó főpapok – az ő szemében a hatalom gyűlölt képviselői – eszközül használták őt, hogy elveszejtsenek egy ártatlan embert. Barabbás számára elviselhetetlen a gondolat, hogy bármilyen közösséget vállaljon a társadalom vezetőivel, hiszen elpusztítandó ellenségének tekint mindenkit, aki birtokon belül van, ráadásul hatalmi pozícióban. Mivel a hatalom végezteti ki Jézust, Barabbás szánalmat érez iránta, a sorstársának tekinti, gyilkosait pedig közös ellenségnek, aki ellen harcolnia kötelesség. Ezért nem tud örülni a szabadságának, s bosszút esküszik: „Zsiványbecsületemre mondom, okádni tudnék! Nekem már csak ilyenek az erkölcseim. Esküszöm neked, a láncaimra esküszöm, hogy a bírák vére és csontja lesz a fizetség a csaló alkuért. (…) A Krisztust becsapták. Engem is becsaptak. A tömeget is becsapják. Disznóság. Rohadt ügy. Undorító alku.”

Barabbás a lelki üdvét akarja megváltani Jézus ártatlan halálának megbosszulásával, s ez a vágya logikusan következik abból, hogy egész életében az erőszak bűvöletében élt. Soha nem hallott Jézus megbocsátásra vonatkozó tanításáról.

A dráma tele van bibliai és keresztény motívumokkal. Amikor a börtönben Barabbás bort iszik, úgy érzi, megrészegült az erős italtól, s vérszagot érez. „Hát van ennél jobb? Szilaj a kedvem, feszülnek az izmaim, ravasz és vérszomjas fenevad vagyok” – mondja.

A bor Jézus Krisztus vérét jelképezi, önkéntes életáldozatát, melyről az utolsó vacsorán, az Eucharisztia megalapításakor beszélt tanítványainak: „Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és odaadta nekik e szavakkal: ’Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik’” (Mt 26,27–28). Barabbásban viszont a gyilkolás vágya ébred fel, ám meg is szédül a bortól, s életében először megérzi, milyen gyengének lenni. Nyugtalanság vesz rajta erőt, Jézus lelke megérinti a bor által, s elindítja benne a lelki megtisztulást. Gondolhatunk itt Jézus első csodájára is, amikor a kánai menyegzőn borrá változtatta a vizet (Jn 2,1–11). Barabbás a gyilkosok dalát énekli, egy ember az úton fekszik, a halálán van. Barabbás azonban nem segít rajta, mint az irgalmas szamaritánus (Lk 10,25–37), hanem már előre élvezi, ahogy vonaglani fog erős karjában, s „a sóvár föld issza majd a vérét”.

A börtönben Jézus teljesen kiszolgáltatott helyzetben van, fizikai ereje elhagyta, mozdulatlanul fekszik a cella mélyén, ahonnan azonban erős fény sugárzik. Eszünkbe juthat János evangéliuma: „Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be” (Jn 1,9–11). Isten egyszülött Fia erőtlen, de ahogy azt Pál apostol írja, Isten „gyöngesége” erősebb az embereknél (1Kor 1,28), hatása óriási, még végzetesnek látszó kiszolgáltatottságában is.

További bibliai motívum, hogy Júdás bejelenti, kötelet vesz; ez egyértelmű utalás az öngyilkosságára (Mt 27, 3–10). A reményvesztett tanítványok szájából pedig elhangzik: „Megveretett a pásztor, és elszélednek a nyájnak juhai” (Mk 14,27).

Változás az evangéliumhoz képest, hogy nem Pilátus megy Heródeshez (Lk 23,6–12), hanem az utóbbi keresi fel a helytartót. Csakúgy, mint az, hogy nem Jézus figyelmezteti Pétert – „Aki fegyvert ragad, fegyver által vész el” –, hanem János. Ghelderode itt összevon két evangéliumi részt: Máténál (26,51–52) Jézus nem Péternek, hanem az egyik tanítványának mondja ezt. Jánosnál (18,10–11) Péter levágja a főpap szolgájának, Malkusznak a jobb fülét. Jézus erre így figyelmezteti őt: „Tedd a hüvelyedbe kardodat! Ne igyam ki a poharat, amelyet az Atya nekem adott?”

Jézus személyének ellenpontjaként értelmezhető, hogy Kajafás Barabbást nevezi áldozati báránynak, nem Jézust. Neki mondja azt, miután szabad lesz, hogy elmúlt tőle a keserű pohár, ahogyan ezt Jézus kéri a Getszemáni-kertben, Atyjához fohászkodva, hozzátéve: „mindazonáltal a te akaratod legyen meg, ne az enyém” (Lk 22,42). Kajafás a gyilkos Barabbást a tömeg előtt Jézus tulajdonságaival jellemzi, manipulatív céllal: „Igen, Barabbás a tulajdon legendájának áldozata lett. Ő volt az áldozati bárány. Csak úgy hemzsegtek a hamis tanúk a perében. (…) Sohase szólt a császár ellen. Sohase káromolta az Örökkévalót.”

Barabbás azt kiáltja: „Én leszek az igazság”, de nála ez a bosszúval, a gyilkossággal egyenlő, szemben Jézussal, aki így tanít: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” (Jn 14,6), „Az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32). Isten igazsága, a szeretet parancsa tehát élesen elüt a Barabbás által hirdetett igazságtól, ami az erőre épül.

Jézus keresztre feszítését az író nem ábrázolja, csak a toronyőr közvetíti, ő fűz hozzá kommentárt. Utalás Jézus áldozatának kozmikus jelentőségére, hogy a középső kereszt a legnagyobb, hatalmas, és egyre feljebb emelkedik: „Egy test van felfeszítve rá. Egy tündöklő test. Mintha az ég kárpitja volna felfeszítve. Talán nem is ember. Magasan a világ fölött lebeg és csak úgy sugárzik. Ez a kereszt kitárja a karját, a világ minden népét magához öleli.” 

Jézus isteni hatalmának fényessége tehát még halála pillanataiban is megmutatkozik, éles kontrasztban teljes kiszolgáltatottságával. Egyetemes megváltói küldetése nyilvánvaló. A toronyőr kérdése – a Megfeszített vére „festi pirosra a mindenséget?”  – ugyancsak Jézus halálának egyetemességére utal. Az egész mindenség omlik össze, ahogy az az evangéliumban írva van: „És íme, a templom függönye kettészakadt felülről az aljáig, a föld megrendült, a sziklák megrepedtek, a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek föltámadt a teste” (Mt 27,52). Ugyancsak erre emlékeztet a toronyőr újabb kérdése: „Meddig fognak az égre meredni azok a keresztek? Vagy évszázadokig, évezredekig?” 

Jézus szavaira gondolhatunk: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak” (Mt 24,35). S a toronyőr azt mondja: „Csak az idők végeztén adja ki a lelkét. Nemzedékek dőlnek majd sírba, új nemzedékek születnek. A birodalmak összeomlanak, és még mindig állni fog a kereszt, és a föld tébolyultan száguld majd a végtelenbe, és csillagokat fog letépni a kereszt.” 

Jézus gyötrelmei rendkívüliek, az egész emberiség szenvedését vette a vállára. Ezt Mária Magdolna ismeri fel: „Amit elszenved, nem foghatja fel az elménk, nem érezheti a testünk. Csak Isten szenved és hal meg így. Reszket a kereszt. Szétfeszül a végtelen.”

A toronyőr ellentétpárja a mutatványos és a pojáca. Ők a modern kort testesítik meg, Jézus kereszthalálát vásári komédiává degradálják, üzletet csinálnak belőle. Barabbást felháborítja mindez, s haragos indulatában összedönti a mutatványos bódéját.

Barabbás és Jézus tanítványainak sorsa Krisztus kereszthalálának pillanataiban véglegesen kettéválik. Az apostolok félelmükben szétszaladnak, elutasítva az erőszakot, Barabbás viszont haramiatársaival együtt bosszút akar állni Krisztus haláláért. Így buzdítja őket: „Megölték őt, őt, aki fel akarta forgatni az egész világot. Szerette a népet, ő maga volt a nép lázadása. Olyan eszményekért halt meg, melyek a mi eszményeink. A népért halt meg, az összes népekért. Nekünk kell győzelemre vinni az ügyét. Le a papokkal, a vénekkel, a gazdagokkal, a kéjencekkel, a kizsákmányolókkal!”

Barabbás tehát felismeri Jézus egyetemes szabadítói mivoltát, de társadalmi, nem pedig lelki szabadítót lát benne. Élete utolsó pillanatáig megmarad magányos harcosnak, egyfajta igazságosztónak, s ekkor kiderül, hogy a zsidó főpapok a szabadon engedése óta figyeltetik minden lépését. S miközben Barabbás egymaga készül felvenni a harcot a titokzatos fekete köpenyes alakokkal, egy gyáva pojáca, előmászva a Barabbás által összedöntött bódé romjai alól, hátulról orvul ledöfi.

Jézus és Barabbás csaknem egyszerre halnak meg. Barabbás tekintetét a kálváriára szegezi, Jézust a testvérének nevezi. Utolsó szavait is a haldokló Megváltóhoz intézi: „Igen, leterítettek. Na és? Úgyis halálra voltam ítélve. (…) Nem mindegy? Már nem félek. Ömlik a vérem. Hé! Jézus! Nekem is ömlik a vérem. Egy napon halunk meg. (…) De a te halálodnak volt értelme. Az enyémnek meg semmi. (…) De mégiscsak miattad, (…) érted, (…) Jézus. Ha akarod… Szeretném megfogni a kezed (…), és látni a mosolyodat, (…) Jézus. (…) Testvérem.”

Michel de Ghelderode értelmezésében az egész életét a gyilkolásban kiélő, gonosztevő haramia élete utolsó óráiban Jézus hatására lélekben megújul. Mintha ő lenne a harmadik lator, s őrá is vonatkoznának Jézusnak a keresztfán a jobb latorhoz intézett szavai: „Bizony mondom, még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,39–43).

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.