A romlás és a bánat krónikása – Az irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László nagyvilága

Vannak írók, akiket azért szeretünk, mert olyanok, mint a lelki rokonok; másokat azért olvasunk szívesen, mert annyira más az értékítéletük, a világlátásuk, hogy sértő merészségük okán óhatatlanul is érdekessé válnak; ablakot nyitnak a számunkra egyáltalán nem vagy alig ismertre.

Krasznahorkai László „köztes” szerző, hol Isten háta mögötti sáros, ködös utakon jár, hol igazi világpolgárként metropoliszok fényűző látnivalói között bolyong, máskor meg a Távol-Kelet szent helyeit barangolja be.

Alapállását, az örök dolgok iránti rajongását tekintve konzervatív; jelenünk abszurditásait, a társadalom, s benne a peremre sodródott, lecsúszó egyén igénytelenségét, szellemi szétesését, fizikai hanyatlását vitára ingerlően kipellengérező lélekbúvárként – bosszantóan, néha bicskanyitogatóan – „progresszív”. Igaz, féligaz, de valahogy érvényes. A „hazai ihletésű” Sátántangó, Az ellenállás melankóliája és a Báró Wenckheim hazatér című regényeiben a fiatalon hátrahagyott – gondolatban újra és újra átfestett, szürkeségbe, nyirokba burkolt – szülővárosa, Gyula és az azt övező tanyavilág köré olyan „mágikus realista” legendáriumot kreált, ahogy tette ezt később Szeged vonatkozásában Darvasi László. Legutóbbi műve, a Zsömle odavan ugyancsak hazai görbetükör, groteszk tragikomédia, a manipulatív Irimiás, a szelíd Valuska és a töprengő-sodródó Wenkheim báró után ismét egy emblematikus, feledhetetlen főhőssel, az Árpád-házi leszármazott Kada Józsi bácsival.

Elsőre modorosnak, kimódoltnak, nehezen követhetőnek tűnhetnek Krasznahorkai végtelenre szabott mondatai, aztán világossá válik, hogy

e hosszú, (tű)pontos gondolatrendbe állított, cafrangtalan szófüzérek közvetítik legjobban a valóságot, egyszerre leképezve tempót és gondolati csapongást, éppen úgy, ahogy az ember egy adott pillanatban átél-érez valamit, vagy ahogy folyvást meditál, beszél, reagál, reflektál.

Prózája attól is életszerű, hogy valós „terű” és „idejű”. Stílusára, írói habitusára nyitott olvasóként rádöbbenhetünk, hogy egy Bécs–Budapest vonatúton, egy megtekintett kiállításon, egy nagyváros, egy számunkra új terep szemlélése, feltérképezése közben hozzá hasonlóan észlelhetünk és minősíthetünk jelenségeket. Észrevétlenül, finoman manipulál, behúz a világába, váltig sötét felhős kedélyébe von.  

A Földünk különböző pontjain játszódó novelláit tartalmazó, először 2008-ban megjelent kötete, a Seiobo járt odalent Krasznahorkai-kaleidoszkóp. Minden benne van, ami a nagyobb lélegzetű alkotásait is jellemzi: érzékenység, egyetemes tudás, távolságtartó értelmiségi dölyf, rezignáltság, fejlett kritikai érzék, ború, világvége-hangulat... A Fenn az Akropoliszon turistája szemkápráztató, rekkenő hőségben rója az utat Athénban, türelmetlenül, mint a szagot fogó vadászkutya. Megérkezése után azonnal látni akarja azt, ahová gyerekkora óta a legjobban vágyott: az Akropoliszt. Az érthető, megindító, de oktalan élményhajsza, egy álom erőszakolt megvalósítása végül csak fizikai gyötrelmekkel jár, csalódást hoz számára, s még a vesztét is okozza.

Egy másik „látogató” Velencében, a Scuola Grande di San Roccóban keresi – tizenegy év elteltével – „azt az egyetlenegyet, amiért ideutazott, s aminek meglátogatása fontosabb volt számára, mint az egész gyarló, értelmetlen, sivár és fölösleges élete”. A Christo morto című elbeszélésben e nosztalgikus vágyódás tárgya – a Tintorettók özönében – egy kis méretű festmény, amely a lehunyt szemű, szenvedő Krisztust ábrázolja: „…és nézni kezdte teljes erővel, ami ebből a Krisztusból tizenegy év után mára megmaradt, teljes erővel nézte, és most már meg merte kockáztatni, hogy csak a szemére szegezze a tekintetét, ült mozdulatlanul, kissé elfordulva bal felé, hogy szemből lássa a vásznat, és a Krisztus szemébe mélyesztette saját szemét, és várt, várta, hogy megrebbennek-e azok a szempillák, és megismétlődik-e, ami egyszer már megtörtént ebben az épületben…” A kép Krisztusa pedig „felnyitja  szemét”: „…alig lehetett látni a szembogarát, a szeme fehérjét meg egyáltalán nem, az teljesen ködös volt, sötét homály ült ebben a szemben, és elviselhetetlennek tűnt, hogy ez a sötét homály ebben a szemben milyen végtelen szomorúságot áraszt, és nem azét, aki szenved, hanem azét, aki szenvedett – de nem is, emelkedett föl, és dőlt vissza a széken, itt egyáltalán nem a szenvedésről van szó, csak bánatról, egy teljességgel felfoghatatlan, őáltala teljességgel érthetetlen, felmérhetetlen bánatról,

nézett Krisztus tekintetébe, és nem látott benne semmi egyebet, csak ezt a puszta bánatot, és mintha ok nélküli bánat lenne, dermedt meg a gondolatra, bánat csak úgy, mindenért, a teremtésért, a létért, a lényekért, az időért, a szenvedésért s az elszenvedésért, a születésért s a pusztulásért…”

A városból beszűrődő zaj, a járókelők, a fiatalok nyüzsgése a kép szemlélőjét visszazökkenti a valóságba. Krisztus bánata és a kinti vidámság egyidejűsége rémülettel tölti el. Velencében, a látott képben most is „minden megvan, és minden úgy van, és minden most is úgy – de minek, kérdezte meg valaki benne, s a kérdés úgy érintette, mintha belécsapott volna a villám, de nem a felismerésé, hanem a szégyené, mert szégyellte, hogy így történt, hogy itt van Krisztus, és a szó legszörnyűbb és legteljesebb értelmében árva, és itt van Krisztus, tényleg, de már nem kell senkinek – eljárt felette az idő, eljárt, és most búcsúzik, mert elhagyja ezt a földet…”  Krasznahorkai László jóformán valamennyi kis- és nagytörténete univerzális világdrámává terebélyesedik; ahogy közhelyesen emlegetik őt: az apokalipszis mestere, a pusztulás, a végidőhangulat páratlan fantáziájú lejegyzője.

Az immár Nobel-díjas író befogadókészsége és közlésmódja tekintetében egyaránt a végtelenből építkezik; úgy tűnik, tényleg minden érdekli, ami kultúra, ami „alap(vető)” és emberi. Nem csodálkozhatunk, hogy „civil” kritikusai az abszolútra és az elérhető legjobb mondatokra való törekvését, rideg, éles céltudatosságát gőgként értelmezhetik. Eleve távolságtartó alkotó, interjúkat viszonylag ritkán ad; aki viszont olvassa őt, bőven „valló” könyveiből alaposan megismerheti.

A Rombolás és bánat az Ég alatt című „dokumentumregénye” a legjobb, leginformatívabb kortárs irodalom a mai Kínáról. Útirajz, szociológia, kultúrtörténet kis esszékkel, (ál)interjúkkal. Figyelmes utazóként sikerül megértenie az „utolsó ókori civilizáció”, az újjáépülő, kapitalista tendenciákat mutató, modern birodalom működését és lakóinak életfelfogását. Ahogy a regénybeli – tolmács által kísért – Stein kérdésére válaszolva egyik beszélgetőtársa, Tang Xiaodu elmondja: „Az ókori világban az volt lényeges, hogy amit kultúrának nevezünk, az miként alkalmazható a hétköznapi életben, vagyis hogy miként tehető személyessé, tehető a napi élet lényegévé a költészet, a filozófia, a zene, a festészet, a kalligráfia, vagyis hogy életté válik-e mindez, az én életemmé lesz-e, végső soron tehát, hogy az én személyes életemet képes vagyok-e egy magas rendű hagyomány eszménye szerint vezetni. A művészet, a filozófia és az élet a régi hagyományban nem vált élesen külön egymástól. A mai világban megszakadt a kapcsolat a hagyomány és a hétköznapi élet között.”

Stein (az író) Yao Luren irodalomtörténészt, egyetemi tanárt faggatja Kína „szellemiségéről”, aki szerint „az értelmiség kultúrájának alapja ma is a hagyományos klasszikus kultúra. (…) A kultúra az az erő, amely segít megtalálni az élet lényegét. Varázs. A kínai kultúra mindig folyamatos volt, soha nem vált nyugativá.  (…) Mióta írás van, a kínai írás és tudói döntő fontossággal bírnak a kínai szellem és társadalom történetében. Az írásnak, az írásrendszernek sehol a világon soha ilyen sorsdöntő jelentősége nem volt. Az, hogy Kínát a konfuciánus elvek igazgatták, hogy Kína a konfuciánus hagyományra épült, s maradt egyben máig, azt a konfucianizmus írástiszteletének köszönhetjük. A kínai írás szent volt, megfellebbezhetetlen, feltétlen tisztelete pedig kötelező, így a voltaképpeni klasszikus kultúra az írásban megőrzött, követendőnek tartott, kétségbevonhatatlan hagyomány. (…) Kínát Kína érdekli, a mi feladatunk Kína hagyományain keresztül visszavezetni Kínát a világban betöltött régi nagy szerepéhez.” 

Egy tianjini lakótelep szegényes, kicsi lakásában Stein az idős Yang Quinghuával a vallásról beszélget. A bölcs öreg szemlélete átfogó: „A kereszténység, a buddhista vallás: nagyon jók. Amennyire én látom – és én metodista iskolába jártam, tehát ismerem a kereszténységet –, a kereszténység nagyon pozitív vallás, elsősorban azért, mert figyelmet szentelt a szeretetnek. Azt mondja, neked szeretned kell az embereket. Ez például számomra sokkal fontosabb, mint a konfuciánus erkölcs. Mert mi itt Kínában soha nem fordítottunk kellő figyelmet a személyes szeretetre. Kétfajta ember van, akivel nehéz bánni: a gyerek és az asszony, mivel mind a kettőt az érzelmei vezetik. Konfuciusz soha nem beszél a férfi és a nő közti szeretetről. A szerelemmel sem foglalkozik. Ezzel szemben a kereszténységben a szeretet áll a középpontban, és ez engem nagyon mélyen érintett mind a mai napig, és ez az én életemben mindig azt jelentette: szeresd a gyerekeidet. Pontosabban: mutasd ki a szereteted a gyerekeidnek. Ez mindennél fontosabb.” 

A romlás virágait csokorba gyűjtő Krasznahorkai László életművében a hagyományhoz való ragaszkodás közel sem csak a gúny és a groteszk tárgya,

a reménytelenségben és az olyannyira emberi embertelenségben is ott vannak a többre-szebbre vágyók, a tevékeny, cselekvő igazmondók.

Még akkor is, úgy is, ha rendszerint hóbortos elbukók lesznek. Ne feledjük, hogy Krasznahorkainak köszönhetjük a magyar irodalom egyszerű, alföldi „Miskin hercegét”, Az ellenállás melankóliájának félkegyelmű Valuska Jánosát! Márpedig valahol ő is egy Isten csodája.

Fotó: Pallós Tamás; Wikipédia

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.