Barnai Brigitta CJ: Teljes, amennyi adatott – Életmorzsák

Kultúra – 2023. november 25., szombat | 15:00

Barnai Brigitta CJ (1975–2022), a Congregatio Jesu közösség tagja halála előtt nem sokkal beszélgetett Tornya Erika RSCJ-vel Istenről, családjáról, szerzetesi hivatásáról, nővérközösségéről, szerelemről, küldetésről, munkáról, sikerekről és kudarcokról. A Jezsuita Kiadó gondozásában megjelent, Teljes, amennyi adatott – Életmorzsák című kötetben „életének e morzsányi fejezetei” olvashatók.

Brigitta nővér – emlékezete szerint – várt és nagyon szeretett gyermekként született Kisvárdán, szüleinek ő volt a legelső gyermeke. Édesanyja betanított segédmunkás volt, édesapja kőműves. Később két húga született, erős testvéri kötelék alakult ki köztük. Ez a családi szeretet „rendkívüli módon meghatározza egész életemet. Örököltem édesapám optimizmusát és édesanyám szívét”. Brigitta hároméves volt, amikor jóindulatú daganatot találtak a nyakánál, amit ki kellett operálni. Első istenélménye egy „doktor bácsi”-hoz kötődik, aki a karjában tartva vitte őt az ablakhoz, hogy tudjon integetni az édesanyjának, „aki megy haza, és holnap újra érkezik”.

Brigitta nővér paraszti világból jött, ahol „nagyon-nagyon fontos” volt a munka becsülete és szeretete. Önmagát csapatembernek tartotta, aki szeretett másokkal dolgozni, mert így sokkal kreatívabb tudott lenni. Tizenkilenc éves korában részt vett egy nyári táborban, melyet a domonkos nővérek szerveztek, és itt felvetődött benne a kérdés: „Mit akar tőlem Isten? Mi az én dolgom itt, a világban? Ki vagyok én tulajdonképpen?” Tetszett neki, ahogyan a nővérek a táborozó fiatalokkal bántak, és ott merült fel a szívében a kérdés: „Mi lenne, ha te is szerzetesnővér lennél?” Közben fölvették Nyíregyházára, a Bessenyei György Tanárképző Főiskolára. Ez volt az első nagy döntése: „a tanítás mint hivatás”. A főiskola elvégzése után tudatosan döntött úgy, hogy egy határ menti faluban, Bátorligeten vállal tanítói állást. „Fontos volt számomra, hogy olyan helyre menjek, ahol szegények élnek, őket akartam szolgálni.” Itt nagyjából a diákok fele roma származású volt. Nagyon szeretett tanítani, de csak egy évet töltött a faluban, mert egyre gyakrabban érezte a vágyat, hogy szerzetes legyen. Lelkivezetője ráébresztette arra, hogy

a szerzetesi hivatás nem önmegvalósítás, „csakis Isten képes rajtam keresztül munkálkodni, nem én”.

Közben egy falubeli tanár fia udvarolni kezdett neki. Elmentek horgászni, sokat beszélgettek, de a fiú már eljegyzésről, házasságról, családról kezdett el beszélni, „én pedig még nem tartottam ott. Végül megmondtam neki, hogy ez így nem fog működni”. Brigitta ezek után visszament a lelkiatyjához, aki a Kecskeméten működő angolkisasszonyokhoz irányította. Amikor belépett a kapun, úgy érezte, otthon van, pedig még semmi sem történt. Kis napközis tanítványai annyira szerették, hogy transzparenseket barkácsoltak olyan feliratokkal: „Brigi nénit vissza!”, „Brigi nénit akarjuk!”

Brigitta nővér a kétéves noviciátust a nagy zugligeti rendházukban kezdte meg; a Szent Család-templomban tett első fogadalmat. Ezt követően a római központ kérésére elvállalt egy küldetést Passauban. „A mai napig azt mondom, hogy az ott töltött három és fél, majdnem négy év nagyon komoly megalapozása és mérföldköve volt szerzetesi életemnek.” Itt találkozott egy Antonius nevű bencés szerzetessel, aki vegyészmérnök volt, mielőtt szerzetesi pályára lépett. Rengeteg időt töltöttek el egymással, „amikor beszélgettünk, ragyogtunk. Az elöljáróm az első pillanattól fogva mindent tudott, nem titkoltam el semmit a közösségem elől… kimondtuk egymásnak, hogy jelenleg szerelmesek vagyunk ugyan, de mindketten szerzetesek akarunk maradni”. Később Antonius kilépett, mert szerelmes lett egy elvált, kétgyermekes asszonyba. Brigitta nővér ezt még korábban megálmodta.

Később tanított a Sapientián és a pesti gimnáziumukban, a Ward Mária-gimnáziumban is; az örökfogadalma után pedig maradt az iskolában, vezette a lelki életet. Jezsuita mintára kiépítette és bevezette az iskolájukban a szeretetszolgálatot. Minden felsős diáknak részt kellett vennie valamilyen külsős helyszínen a konkrét tapasztalatszerzésben, különösen kemény tapasztalatokat szereztek a gyerekek a Pető Intézetben.

A kötet legmegrázóbb részei azok, amelyekben Brigitta nővér arról ír, hogyan élte meg, amikor megtudta: áttétes rákja van, gyógyíthatatlan. „A betegségem diagnózisa után az istenkapcsolatomban teljesen újra kellett építeni a bizalmat. És elfogadni, hogy akkor a betegséggel együtt vagyok, aki vagyok, ez is az identitásom része. Ekkor váltam képessé arra, hogy másoknak is beszéljek róla. Fontosnak tartom a megosztást. Ez arról is szól, hogyha elmeséljük egymásnak az életünk történeteit, ezáltal is gazdagítjuk, gyógyítjuk egymást… A betegségem többek között arra is megtanított, hogy együttérzőbb legyek, és sorsközösséget vállaljak a betegekkel. Eddig ez nem volt ilyen intenzitással az életem része.”

Brigitta nővér megosztott egy igaz történetet az olvasókkal: egy idős férfi gondozta az alzheimeres feleségét. Egy fiatalember megkérdezte tőle: miért teszi, hiszen már meg sem ismeri a felesége, nem tudja, ki is ő neki valójában. Az idős úr könnyes szemmel azt válaszolta: „De én tudom, hogy ki ő, és mit jelent nekem!” Brigitta nővér hozzátette: „Én is így vagyok Istennel: sokszor nem értem, nem tudom, de bizonyos vagyok afelől, hogy ő tudja, ki vagyok én, miért adta ezt a betegséget, és jobban tudja, mint én, hogy mi a jó nekem, hogyan kerülhetek hozzá még közelebb, hiszen szerzetesnővérként erre »szerződtem«.” Brigitta nővér vallotta:

…csak a szeretetmorzsákat visszük magunkkal a mennyországba. Ezenkívül igazán semmi más nem számít. Az sem, hogy mennyi tudásunk van, az sem, hogy mennyi mindenünk van, csak egyetlenegy dolgot fogunk vinni magunkkal. Azt, hogy mennyire szeretünk.”

A kötet utószavában Vízi Elemér SJ, Brigitta nővér lelkivezetője leszögezte: „Brigitta fénycsóva volt. Vannak emberek, akik fényt árasztanak azáltal, ahogy élnek, gondolkodnak, tevékenykednek. És ahogy egy üstökös felfénylik az égbolton, úgy ajándékozott meg minket Isten szeretetének fényével, még ha nehezen is értettük, hogy miért a halálon keresztül kell ezt látnunk.” Elemér atya hisz abban, hogy Brigitta nővérre is áll az, amit Dániel könyvében olvashatunk: „Akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön örökké, miként a csillagok” (12,3).

A könyvet sajtó alá rendezte: Tornya Erika RSCJ.

Barnai Brigitta CJ: Teljes, amennyi adatott – Életmorzsák
Jezsuita Kiadó, 2023

Fotó: Domján Attila/Vehír; Jezsuita Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria