Istenné szólongatott hiány – Fecske Csaba egy verssoráról

Kultúra – 2022. december 11., vasárnap | 13:01

Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.

Kiterjedt verstani tudás, vallomásosan alanyi beszédmodor, központozás nélküli, megszenvedett könnyedség jellemzi Fecske Csaba műfajilag is gazdag életművét (mely a lírikusi anyag mellett gyerekverseket, meséket is azonos rangon tartalmaz). Az alkotói tudatosságot gondosan foglalja össze egy interjúrészlet: „Mint befogadó híve vagyok az avantgárdnak és posztmodernnek, de mint tradicionális lírát művelő költő nem merészkedem ezekre a területekre.” („Megjártam a poklot, de nem kárhoztam el”. Beszélgetés Fecske Csabával, kérdező: Laik Eszter, IrodalmiJelen.hu, 2022. március 30.)

Emellett a költő művein is átsugárzó, integráló derű az egyik legrokonszenvesebb jelenség kortárs irodalmunkban – minderről legutóbbi verseskönyve (Árnyűző élet, 2020) s a nem sokkal korábbi válogatáskötet (Kiűzetés, 2017) is meggyőzhette az olvasót.

A Vigilia 2022/8. számában Fecske Csaba három költeményt publikált. Az első egy haiku, melyben a remény és a méreg szélsőértékei közt a megszemélyesítés („álnok lakáj”) hökkenetes találata keseríti el közérzetünket: „a remény ez az / álnok lakáj nyújtja a / méregpoharat” (Méregpohár). A harmadik – Emily Dickinson, Károlyi Amy, Székely Magda filigrán kisszerkezeteit idézően – két rövidre fogott strófában jut el a fájdalom mint fogódzó tapasztalatától a seb és a fény megváltó trópusáig. A szó kettétörése („fény- / nél”) a tapasztalati világ mögé enged látnunk, amit – a szótőismétlés szépségével – paradoxonos eszmélkedés („fény- / nél fényesebben”) és a tiszta rím poézise („sebben” – „fényesebben”) fokoz az evangéliumok ráció fölötti magasáig: „mikor már tudod / mert üzent hogy van / megkapaszkodhatsz / a fájdalomban // egy egész élet / egyetlen sebben / ragyogni a fény- / nél fényesebben” (Végül).

A közbülső szöveg (Keresés) az előzőeknél valamivel hosszabb (17 soros) szabadvers. A rejtőzködő Istent szólongató fohász ez, mely időszembesítéssel (nyugodalmas múlt és zaklatott jelen ellentétével) készíti elő a zárlat feledhetetlenül egyszerű képiségét: „meghallanám a némaságodat is / nem kívánom hogy szeress csak érezzelek / mint a vízben hozzám súrlódó halat”. A teljes odaadás, az önmegvonó alázat magatartását rajzolja föl e három sor, mégis az előző (a 14.) ragadja meg leginkább a figyelmünket: „Istenem, add, hogy legyél mindenáron”.

Mitől oly emlékezetes ez a – nem mellékesen hatodfeles drámai jambust formázó – mondat? Alighanem attól, hogy nyelvi várakozásunkat játssza ki elemről elemre, köznapi szófordulatok elütő logikáját rendelve egymáshoz. Az „Istenem, add” még az imádságos lélek jellegzetes odafordulása Teremtőjéhez. Az „add, hogy legyél” már kilép a beszédhagyományokból, hiszen két kérést halmoz mondattanilag is egymásra. A „legyél mindenáron” pedig tetézi a jelentéstani rendhagyást, minthogy a ’minden körülmények között, feltétlenül’ jelentésű határozószót nem szoktuk a puszta létezés kívánalmához kapcsolni.

A könyörgés háromszorossá sűrített erélye („add”, „legyél”, „mindenáron”) a szakrális léthiány állapotában bízza reményeit a nyelv közvetítő hatalmára. Nem eredménytelenül. A megszólítás meg is teremti a megszólítottat – igaz, hogy csak a retorika szintjén; de mi más hívná életre a valóságot, ha nem a szavak?...

Fotó: Pexels

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria