Itália egyedülálló, tündöklő csillaga – Király Erzsébet művészettörténész Dante utóhatásáról

– Évtizedek óta foglalkozik Dante utóhatásával a képzőművészet oldaláról. Milyen következtetésekre jutott?

– Egyvalami biztos: Dante alakja, élete, életműve és utóhatása nem pusztán a művelődéstörténet ügye. A különböző szakterületeken belül ki-ki a maga módján fedezte fel azokat az apró bejáratokat, melyek a Dante-filológia és az irodalomkutatás eredményei mellett és azokon túl újabb nézőpontokat ígértek. Ilyen értelemben a művészettörténet késői társulás. Saját diszciplináris hagyományából eredően stílustörténetben szokott gondolkozni, annak pedig egyetemes rendje van, egymást követő formastílusok bontakoznak ki az időben, így az irodalomtörténeti motívumok akár el is sikkadhatnak. A festészeti l’art pour l’art magyarországi meghirdetésekor például másodlagos esztétikai értékké vált és vissza is szorult mindenfajta tematikus-motivikus elem a természet puszta, önelvű és „jelentés nélküli” látványa javára. Dante jelenlétének felmutatásához tehát módszertani szemléletváltásra volt szükség a manapság egyre gazdagabbá váló, közös interdiszciplináris területen. 

– Mondana egy-két konkrétumot?

– A magam részéről az irodalmi élet jelenségeit immár önálló elméleti keretbe foglaló kultuszkutatás eszköztárában találtam meg azokat a lehetőségeket, melyek birtokában osztozhatunk Dante örökségén, legyen szó az univerzális zseni példázattá emelt életéről vagy nagy hatású életműve egyes motívumairól. Ez az irányzat csaknem száz éve gyűjti a művészet ünneplő formáit és formuláit, írott és képi sztereotípiáit, a köznyelvbe is leszüremkedett képzeteit és képeit, amelyekben az ókor óta visszatérően feldicsérik, magasztalják az egyetemes tehetségeket és munkáikat, köréjük különböző rituálékat szőve adják az elismerés és a befogadói hála jeleit. A kultusz tárgya mindig az antik hírnév és dicsőség istenes anyáinak, a halhatatlanság letéteményeseinek a kegyeltje, ahogyan Dante is az lett idővel. A kultikus mechanizmus alapjegyeit az ő esetében már a Boccaccio-féle életrajz felmutatta.

– Ami ugye a legelső Dante-életrajz, mindmáig nélkülözhetetlen forrás a kutatásokhoz.  

– Igen. Leírja a Dantéval várandós édesanya álombeli látomását. Visszatérő mozzanat, hogy a nagy ember már a születése előtt predesztinálva van valami rendkívüli dolog véghez vitelére, és ez az érdem az egész életét megelőlegező vízióban mutatkozik meg. Ez a leírás is tele van irodalmi toposzokkal, amelyek egy csodára mutatnak rá, hogy tudniillik univerzális zseni adatik a világnak a közeli időben. 

– Biblikus megelőlegezés ez?

– Igen. Boccaccióval szólva: A „kedves asszony” (mármint Dante édesanyja) egy nagyon magas babérfa tövében állott, zöld rét közepében, kristályvizű forrás mellett. A gyermek itt születik meg. A következő epizódban ez a gyermek már a babérfa bogyóival táplálkozik. E szokását később is megőrzi, majd felcseperedvén pásztor lesz belőle, aki a fa lombjából él, annak legmagasabb ágát is el akarja érni, szinte ácsingózik érte. Az álom közepén az asszonynak úgy tetszik, mintha a fia elbotlana, elesne, majd felállva pávaként élne tovább. A fiú neve az Úrral, az Atyával való közös akarat eredményeképpen Dante lesz, méltóképpen későbbi hírnevéhez, írja Boccaccio. „Isten különös kegyelme adta nekünk, aki az Itáliából száműzött múzsák visszatérésének az útját elsőként egyengette.” 

– Mit jelentenek a felsorolt szimbólumok? 

– Itt van mindjárt költőnk születéskor kapott neve, amely a hagyomány szerint a durante melléknévi igenév rövidített alakja a latin durare igéből, ami azt jelenti: kitartani valami mellett, ragaszkodni valamihez.

Utalás ez az állhatatosság kivételes emberi tulajdonságára: az alkotás rendíthetetlenségére vagy akár az Isten iránti hűségére annak, aki az Úr kegyelméből lett. 

Ámbár itt összeér a keresztény és az antik világkép, hiszen az életrajzírói ítélet szerint a felcseperedő fiút majd a középkorban „elfeledett”, s a reneszánszban újjáéledő múzsák fogják segíteni. A babér már az ókorban a dicsőség szimbóluma volt; Róma büszkeségei viselték a politikai gyakorlatban, a történetírói, költői, képzőművészeti hagyományban. A pásztor mint embertípus ugyancsak jelképes figura, magának a költészetnek a megszemélyesítője. Sípjával a legelőkön, azaz dicséretes természetközelségben költi az emberiség legrégibb énekeit. Dalai mindig valamilyen idilli aranykort, tiszta, ősi, romlatlan állapotot idéznek fel. Boccaccio tehát idealizált körülmények közé helyezi a gyermek Dantét, s hozzá egy tiszta vizű forrás közelébe. Ez is sokatmondó. A görög-római legendák a művészeteket és a tudományokat természetes forrásokból eredeztették, köztük a Helikon-hegyen fakadt Hippokréné nevűből. Ehhez a helyhez pedig a múzsák születése köthető ama esemény kapcsán, hogy a Pégaszosz nevű ló patája nyomán ihletet adó víz tört fel ott a mélyből. A forrásvidék lakói és őrzői a művészi képzeletben azóta is a múzsák, a liget pedig, amely azt körülveszi, az ő szent helyük. Dante alakját tehát születésétől fogva szimbolikus irodalmi arzenál kíséri, és biztosítja neki azt a különleges rangot, amit majd életében el fog érni. 

– A pásztorról, aki – a béressel szemben – a nyáj gondos őrzője, a Jó Pásztor is eszembe jut, maga Jézus Krisztus. 

– Pontosan. A pogány és a keresztény motívumok ezúttal is kontaminálódnak. A pásztor figurája évezredeken át különleges szerepet vitt a teremtett természeti állapotok és az emberi viszonylatok rendjében. Itt van azután – hogy továbblépjünk – a boccacciói jövendölés arról, ahogyan a gyermek Dante megbotlik, majd talpra áll, de immár pávaként.

Szentenciaszerű utalás ez arra, hogy az ember sérülékeny, gyarló, és még a nagy is elbukhat.

A páva viszont a drámai esemény érzékletes ellenpontja, mivel a múlhatatlanság egyik régi jelképe. Ezt a tulajdonságát állítólag tartós, nem romlandó húsának köszönheti, és akkor még nem szóltunk színes tollazatának szépségéről, amely pedig előkelőségét hirdeti. Az tehát, hogy Dante megbotlik, majd erős madár képében él tovább, metafora értékű bizonyossága más módon is emlegetett kitartásának, illetve eljövendő halhatatlanságának. 

– A jóslat Dante elestéről vonatkozhat arra is, hogy őt, mint Firenze egyik legelismertebb és legnagyobb hatalmú vezetőjét váratlanul száműzik a szülővárosából, de rengeteg bolyongás és megpróbáltatás után kiemelkedik a mélységből, és megírja a világirodalom legcsodálatosabb művét?

– A szemléletes mozzanat alighanem célzás az életút egy jelentős szakaszára. Ebben a szimbolikus képzettársításban az a csodálatos, hogy egyszerre ragad meg egyéni sorsot, és mutat fel ugyanakkor univerzális igazságokat, általános erkölcsi normákat. Dante érdemeit az irodalmi tradíció különféle elbeszélő stratégiái, valamint az azokba kódolt jelentések közvetítették évszázadokon át – mikor mit tartott fontosnak belőlük a befogadó utókor, a változó ízlés. Vagyis sosem „autentikus” dantei történeteket kapunk valaha volt „igazukban”, hanem ahogyan azokat időről időre napirenden tartották. Nem tudjuk, hogy látott-e az anya valamiféle álmot a fia születése előtt, s azt sem, hogy miként keletkeztek életrajzának legendás mozzanatai. Mi csak azt tudjuk, hogy kitől származnak öröklött ismereteink, hogy az egyes szerzők éppen mit tekintettek belőlük valósnak, mit fiktívnek, mit inkább tanulságosnak vagy megörökítendőnek.

A múltról való tudásunk mindig változó tudás, melyet a mi szüntelenül változó kérdéseink alakítanak. A szöveges műalkotás maga sem egyszer s mindenkorra rögzült adottság, mert azt is gondozták, javítgatták, fordították, s nem utolsósorban értelmezték, így aztán folyamatos megmunkáltságában jutott el hozzánk.

De térjünk vissza még kicsit Boccaccióhoz. Azt is írja Dantéról: Firenzében született Itáliának ez az egyedülálló, tündöklő csillaga… 

– Ez metafora.

– Igen, a dicséretes ember egy tündöklő csillag a szerző szóhasználatában. Boccaccio ezzel megint a halhatatlanság motívumára céloz: ami nem földi, hanem égi, ami nem mulandó, hanem örök, aminek a mi véges életünk fölött is hatalma van. A kultúra hősei körül minden fölstilizálódik, ami életüknek része volt. Így válik jelentéstelivé, hogy Firenzében megjelölték a Sommo poeta feltételezett szülőházát, hogy Ravennában van egy 1780-ban épült síremléke, és a firenzei Santa Crocéban (Szent Kereszt-templom) egy 1829-ben állított emlékműve. Ezek mind kultusz- és mintegy zarándokhelyekké lettek. Az utóbbiban hatalmas, allegorikus szoboralakok között – az egyiküknek csillag van a homlokán – tűnik fel a költő, a felirat szerint „a legnagyobb” („altissimo”). Kultikus mozzanat Dante életében a szerelem is, amely a Beatricéra való költői emlékezés formájában maradt ránk. Az új élet lapjain megénekelt dantei élmény később nagyon megindította a művésztársak képzeletét. A fiatalon elhunyt örök nőideál külleméről olyan érzékletes előadásmódban olvasunk itt, hogy az szinte ecset után kiált. A gyermek Beatrice a „legnemesebb színű” ruhában jelenik meg, vagyis vérpirosban. A bíbor uralkodói szín, ámbár keresztény kontextusban jogosult lenne a fehér is; a magyar festő, Gulácsy Lajos például ezt a megoldást választotta. 

Gulácsy Lajos: Dante találkozása Beatricével

– Ha már Gulácsyt említette: hogyan jelenik meg Dante a képzőművészetben?

– Dante habitusának és műveinek számos festő, szobrász és illusztrátor hódolt világszerte. Legelső portréját Giottónak tulajdonítják, a firenzei Bargello-palota kápolnájában látható. Ez az alkotás – akár az ő kezétől való, akár nem – nagy hatású előkép és minta a típuskereső utókor számára, a megjelenítés maradandó jegyeivel: erős arcél, horgas, rómaias orrnyereg, vörös sapka, fehér fülvédő. Ezeket a vonásokat Sandro Botticelli egészíti majd ki a színes babérkoszorúval. Követőik ecsetje nyomán ugyanezeket a képi állandókat látjuk, persze mindig egyedi előadásban, mindig más-más modorban. Luca Signorelli már könyvek között mutatja Dantét, egy további motívummal gazdagítva az ábrázolási sémát, a szellem iránti hódolat kifejezéseként. Közismert egy bizonytalan szerzőségű, egész alakos portré is 1871-ből, amely vörös ruházatban jeleníti meg a költőt a toscanai hegyek ormán megpihenve. Ezen maga a száműzetés válik erős motívummá, egyrészt a helyszín, másrészt a ruházat miatt, mivel a bíbor a hatalom mellett a mártírium színe is. Azé a bizonyos bukásé, amelyet Boccaccio oly sejtelmesen felvillantott. Végül a 19. század preraffaelitái kötődtek nagyon Dantéhoz. Nem véletlenül, hiszen a nevük is azt jelenti: vissza a Raffaello előtti korszakhoz. A festészetet ők a régmúlt hittel és érzéssel teli szakaszában érezték csúcsán lévőnek és meghaladhatatlannak, amelynek tökélyét hiábavalóság lenne a modernitás jelenében keresni. Az Isteni színjáték költője ilyen módon akár egy egész korszaknak az emblémája lehet. Gyakran vették is őt témául. Egyikük, Dante Gabriel Rossetti még a nevében is megidézte példaképét. 

– Az előbb említett Gulácsy 1904-ben, alig huszonkét évesen, Alighieri címmel készített maszkot, amelyen önmaga vonásai fedezhetők fel.   

– Dante halotti maszkjának sokat vitatott másolatát a Palazzo Vecchióban őrzik, üvegszekrénykébe zárva. Ez már átvezet bennünket Gulácsyhoz, aki nagy hódolója volt az olasz poétának. Itáliai útjai során érhette a termékenyítő hatás, de a sokrétű Dante-kultusznak idehaza is tanúja lehetett a századelőn. Őt is vonzották a kultúra nagy korszakai, a preraffaelitákhoz hasonlóan a középkor különösen. Számára a múltba merülés a teremtő fantázia játéka, amit sikerrel ültetett át témákba, formákba, motívumokba. Törvényszerű volt, hogy Dante monumentalitására is rátalált. A hagyomány szerint a Szentírás mellett az Isteni színjátékot is magánál tartotta, arról pedig, hogy a költő líráját is ismerte, egyik legszebb képe, a Dante és  Beatrice találkozása vall. Más műveiből is kiolvasható a Dantéhoz való kötődés, így például a Paolo és Francesca címűből, amely az életmű egyik legszebben kidolgozott darabja. Gulácsy dantizmusa azonban több mint hatáson alapuló invenció. E szellemi-lelki kapcsolat különös, bizarr jele, hogy maga is készített egy fiktív Dante-maszkot, melyet a Magyar Nemzeti Galéria őriz. Ez mutatja legjobban, hogy a költőelőd iránti rajongás és a saját személyiségében való, festői elmélyülés mennyire közelít egymáshoz. Nem bizonyítható, de sejthető az azonosulási törekvés egy ifjúkori önarcképén is. Székely Aladárnak van egy igen beszédes fotója a különc Gulácsyról: sötét szobában, egyetlen gyertya fénye mellett, reneszánsz jelmezben ül a magyar festő, mellette régi tőr és nyitott könyv. Testtartása ernyedt, szinte önkívületlen, szeme behunyva. E két utóbbi motívum régi ábrázolási sémaként ismeretes a művészet történetében: a földi dimenzióból kiragadott, mert az ihlet szent pillanatát átélő költőé, akihez a magasból épp a Múzsa szól.

– Babits Mihály 1913 és 1922 között lefordította a teljes Isteni színjátékot, amit azóta nemzedékek hosszú sora olvasott. Még 1909-ben, alig huszonhat évesen, a Szimbolumok című versfüzérében önmagára utalva idézi Dante híres mondását: „Nunquam revertar.” Vagyis: Soha nem fordulok vissza. Egyik költő sem kér bocsánatot, mert nincs mit megbánnia. Az ifjú Babitsot szerintem ugyanúgy megragadta Dante, mint Gulácsyt, ennek bizonyítéka a Commedia lefordítása. 

– Valóban. Mert mi is itt az életrajzi előzmény? Az, hogy elbocsátják tanári állásából; a száműzött fogarasi és a száműzött firenzei sorstársak. Természetes, hogy sérelme idején a rendkívül művelt, ifjú Babitsnak eszébe jutott a hazájából elűzött Dante. A magyar Dante-Durante hasonlóképpen állhatatos marad költői hitvallásában: magára veszi a Commedia modern magyar fordításának pokoljáró, emberfeletti terhét.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita; Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.