Ízelítő Kurt Koch bíboros most megjelent, Megfontolások az ökumenéről című kötetéből

Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egység Előmozdítása Pápai Tanácsának elnöke előadást tart a Habsburg Ottó Alapítvány és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem online konferenciáján; Pannonhalmán részt vesz az Isten és a világ. Vendégségben az Ige asztalánál című konferencián, majd ökumenikus vesperást vezet. Felkeresi a Magyarországi Evangélikus Egyházat és a Magyarországi Református Egyházat, majd előadást tart a Párbeszéd Házában.

Az alábbiakban Kurt Koch most megjelent Megfontolások az ökumenéről című kötetéből közlünk részleteket.

*

A történelemre, pontosabban a reformáció korának egyházszakadására visszatekintve is arra a belátásra juthatunk, hogy az evangelizáció és az ökumenikus felelősség elválaszthatatlanul összetartozik. Joseph Lortz katolikus egyháztörténész és ökumenikus teológus, aki a reformáció történetének feldolgozásával vált – főként Németországban – ismertté, már 1950-ben úgy ítélte meg, hogy „a kereszténység szétszakadása jelentős csapást mért a keresztény igehirdetés meggyőző erejére”. E kijelentés mögött Lortznak az a meggyőződése húzódik meg, hogy egyfelől Európa legmélyebb gyökerei a kereszténységből táplálkoznak – mégpedig abban az egészen konkrét értelemben, hogy az európai földrész népeinek egységes kulturális arculata csak a kereszténységnek köszönhetően alakult ki –, másfelől viszont Európa fenyegető mértékben elidegenedett a kereszténységtől, olyannyira, hogy Lortz – éber történészi tekintetével saját korát pásztázva – az alábbi módon összegezte látleletét: „Az úgynevezett keresztény Nyugat voltaképp már réges-régen elkereszténytelenedett. Mi több, a keresztény Nyugat hitehagyott régió. A megbízható statisztikák minden országban ugyanazon a megrendítő nyelven szólalnak meg – más kérdés, hogy többnyire nem vagyunk hajlandók észrevenni a meztelen valóságot.” Európa elkereszténytelenedésének okai közül egyik sem „olyan lényeges, mint a reformáció”, pontosabban „a kereszténység széthasadása, melyet a reformáció idézett elő”. […]

Lortz azonban azt is tudta, hogy a kereszténységben bekövetkezett szakadás épp az ellenkezője annak, amit a reformáció eredetileg célul tűzött ki. „A reformáció minden keresztény egyetlen és közös egyházának fejét és tagjait kívánta megreformálni. Nem járt sikerrel, ezért történhetett meg az egyházat és a keresztény világot megbontó hasadás. Nyilvánvaló, hogy az egyház épp a legfőbb megbízatásának teljesítését mulasztotta el.” Örvendetes tényként kell tehát elkönyvelnünk, hogy ezt a meggyőződést a közelmúltban mindenekelőtt az ökumené evangélikus teológusa, Wolfhart Pannenberg tette magáévá és örökítette át: „A hitújítás 16. századi kudarcát és a kudarc következményeinek évszázadokig tartó elhanyagolását figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a reformáció még nem ment végbe teljesen. A reformáció beteljesítése azonban megköveteli a keresztények egységének helyreállítását.”

Amikor Wolfhart Pannenberg eljutott arra az alapvető felismerésre, hogy a reformáció eredeti célja nem új egyházak alapítása, hanem az egész egyház átfogó megújítása volt, hogy semmi sem állt távolabb a reformációtól, mint „különálló evangélikus egyházakat leválasztani az egyetlen katolikus egyházról” – hogy tehát a különálló evangélikus és református egyházak keletkezése nem a reformáció sikeréről, hanem a reformáció kudarcáról tanúskodik –, akkor arra is visszatérően utalt, hogy a vallás újkori elvilágiasodása és magánüggyé változása, pontosabban az a folyamat, amely megfosztotta a keresztény hitet küldetésétől: a társadalom életrendjének megalapozásaként, fenntartásaként és megújításaként értett társadalmi béke szolgálatától, a 16. században bekövetkezett egyházszakadás kétségkívül önkéntelen és szándékolatlan, ugyanakkor tragikus utóhatásaként értendő. Az újkori kultúra világának felszabadulását előbb a belső hitvitáik miatt szétszakadó felekezeti egyházak egymás közti ellentétei alól, utóbb pedig általában a kereszténység alól úgy kell tekintenünk, mint a lassan kimerülő és ezért véget érő egyházszakadás, illetve a nyomában fellángoló 16. és 17. századi véres felekezeti háborúskodás – különösen a harmincéves háború – folyományát. Minthogy mindezek következtében a kereszténység már csak különböző, egymással a vérontásig harcoló felekezetek formájában vált kézzelfoghatóvá a történelemben, az így kialakult történelmi szituációnak óhatatlanul az lett a következménye, hogy a kereszténység nagy árat fizetett a felekezetek közti békéért, s hogy a társadalmi béke új alapokra helyezése érdekében eltekintettek a felekezeti különbségektől, sőt hosszabb távon magától a kereszténységtől is. […]

Európai keresztényekként nem száműzhetjük történelmi emlékezetünkből azt a tényt, hogy tragikus módon maga a kereszténység a felelős azért, hogy az újkorban a keresztény hitet tisztán az egyes ember magánügyévé nyilvánították, és kiszorították a társadalmi nyilvánosságból. Azaz, miként Johann Baptist Metz katolikus teológus hangsúlyozza, „a kereszténység úgyszólván »házilagos« privatizálódásáról” van szó. Ez az ítélet ugyanakkor – épp ellenkezőleg – azt is jelenti, hogy a kereszténység nyilvános küldetése csak az öröklött szakadások megszüntetésével nyerhető vissza, s hogy a 16. századi reformáció legalábbis befejezetlenül maradt, és mindaddig befejezetlennek is kell maradnia, míg helyre nem áll az evangélium szellemében megújult katolikus egyház egysége. Ha tehát az ökumenikus mozgalom tétje a reformáció – persze megkésett – eredményessége, akkor az is egyértelmű és könnyen belátható, hogy az új evangelizáció során mi minden múlik az ökumenén, ha a kérdés nem csupán az egyes egyházak, hanem összességében a kereszténység hitelessége modern társadalmainkban. Ha ugyanis a vallás újkori privatizációja lényegében az európai egyházszakadásra vezethető vissza, akkor a kereszténység csak úgy válhat ismét össztársadalmi jelentőségűvé Európában, ha megszűnik az egyházszakadás. Az ökumenikus folyamat tehát következményekkel jár arra nézve, hogy a modernitás szekuláris kultúrája miként viszonyul általánosságban a vallás, közelebbről pedig a kereszténység témájához. Ugyanazok az okok, amelyek miatt, történeti nézőpontból, a modern kultúra elfordult a vallástól és a keresztény egyházaktól, már nem lesznek felhozhatók a kereszténységnek azzal a formájával szemben, amely megszünteti az egyházat megosztó törésvonalakat. Ezért az európai kereszténységet csak szakadásainak begyógyítása teheti képessé arra, hogy „a szekularizmussal szemben hitelre méltó módon juttassa érvényre a vallás igazságát” – nem másutt, mint napjaink társadalmi nyilvánosságában. Már Joseph Lortz is joggal hangsúlyozta, „hogy a keresztény igehirdetés meggyőző erejének” visszanyerése „legfőképpen a keresztény felekezetek unióján, azt megelőzően pedig az unió előkészítésén” múlik.

(Misszió és ökumené összetartozása. Miért szükséges, hogy megbizonyosodjunk önazonosságunk felől? Kurt Koch: Megfontolások az ökumenéről, Pannonhalmi Főapátság Közhasznú Alapítvány 2021, 87–118, kül. 97–102.)

*

A keresztény ökumené helyesen jár el, ha nem alkalmazkodik a posztmodern korszellemhez, hanem szeretetreméltó makacssággal ébren tartja az egység kérdését – akkor tudniillik, ha nem elégszik meg pusztán azzal, hogy a különböző keresztény közösségek békében megvannak egymással, hanem útra kel, hogy újra rátaláljon az egyház elveszett egységére.

A reformátor Luther Márton igényével is egyedül ez az alapmagatartás vet számot, hiszen, mint láthattuk, Luther sem szétszakítani nem akarta az egyházat, sem saját egyházat nem akart alapítani, hanem az egyház megújítását tűzte ki célul. Szándékát semmi sem fejezhetné ki egyértelműbben, mint felháborodott reakciója annak hallatán, hogy követői „lutheránusoknak” nevezik magukat: „Először kérem, hogy az én nevemet ne emlegessék, és ne lutheránusoknak, hanem keresztényeknek nevezzék magukat. Mert micsoda Luther? … Miképp jönnék ahhoz én, szegény, ocsmány féreg, hogy Krisztus gyermekei az én szerencsétlen nevemről neveztessenek. Nem úgy, testvéreim, töröljük el a pártos neveket, és nevezzük magunkat krisztusiaknak (keresztényeknek), akinek tanítását követjük.” Aligha férhet hozzá kétség, hogy az ilyen alázatos, egyszersmind féleérthetetlenül világos hitvallásnál mi, katolikusok sem adhatjuk alább. Hiszen az egység keresésével nemcsak különféle egyházi közösségeinknek tartozunk, hanem elsősorban és végső soron Jézus Krisztusnak, egyetlen egyháza fejének.

Erről a hívő meggyőződésről tesz tanúságot az Efezusiakhoz írt levél nyomatékos és egyértelmű hitvallása: „Egy a test, és egy a Lélek, ahogy meghívásotok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, mindeneknek egy az Istene és Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van” (4,4–6). Az Efezusi levél így köti lelkünkre az egység ügyét, és így ébreszt tudatára annak, hogy keresztényekként egyszerre kell bátornak és alázatosnak lennünk, ha szembe akarunk nézni a szétszakadt kereszténység változatlanul fennálló botrányával, és újra el akarjuk kötelezni magunkat az egyház látható egységének keresése mellett.

(Felhívás a keresztény egységre. „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, mindeneknek egy az Istene és Atyja” (Ef 4,5) Kurt Koch: Megfontolások az ökumenéről, Pannonhalmi Főapátság Közhasznú Alapítvány 2021, 49–85. kül. 79–80.)

Forrás: Pannonhalmi Főapátság

Fotó: Katholisch.de

Magyar Kurír